Régen írtam blogot. Nem véletlenül. Időm sem volt, kedvem sem sok. De most erőt veszek magamon... nézzük, mi történt newsee-val az elmúlt időkben!

1. Nem a legfontosabb, de kézenfekvő, hogy első helyre teszem: szereztem egy új papírt. Gyógypedagógiai mentortanár (is) lettem. Nem estem hanyatt tőle, egy bánatos tevepata is elvégezte volna ezt a képzést, az államvizsga meg tényleg maga volt a vicc... az elnöknél vizsgáztam, és sokkal többet tudtam nála :).

2. Ez sokkal fontosabb: találtam ismét egy papot, akiben megbízom. Hurrá! Ráadásul a R. terén. Még jobb! De hogy ne örüljek, megtudtam, hogy elhelyezik, heteken belül költözik. Máriapócsra. Tehát a lelki életem visszazuhant az "alapszintre".

3. Igen komolyan elhatároztam, hogy abbahagyom a cserkészetet. Vannak csodálatos vezetőim, akikre nem számíthatok, sajnos, a nehéz helyzetekben éppen dolguk van. Fantasztikus fenntartó, aki a háta közepére sem kívánja a csapatot. És kedves, szeretetre méltó gyerekek, akiknek azonban csak a sokadik dolog az életükben a cserkészet. Ez így együtt sok volt. De egy nagy beszélgetés Laci bácsival megváltoztatta az elhatározásomat. Ugyanis meggyőződésem, hogy nem él már sokáig :(. De amíg él, addig nem hagyom cserben.

Miután úgy döntöttem, mégis csinálom, már jöttek a jobb élmények is: rajportya, kószaportya, tábor... mindegyik nagyon jó volt. Csak bennem van: a hétköznapokban mit tapasztalok majd ebből a lelkesedésből?

4. Az egészségi állapotom eléggé aggaszt. Erről ennyit.

5. Az örökös aggódás... méghozzá úgy, hogy lehetőleg ne terheljem vele agyon az aggódásom tárgyát. Kishúgom érettségije, öcsém munkahelyi problémái, másik öcsém felvételije, szüleim egészsége, a csapat "elbóklászott" tagjai... mind-mind ok az aggodalomra. És legtöbben nem tudjátok, de nálam ez elég komolyan megy :). Talán Isten adománya (akármennyire kellemetlen, ajándéknak veszem), de egy az egyben átérzem a másik félelmét, dühét, fájdalmát. Amikor az öcsémet piszkálják a munkahelyén, érzem a tehetetlen dühöt. Amikor a húgom felel, megdermedek én is a félelemtől (ezért még megverlek, M.! Soha, de soha nem féltem a vizsgáktól, most meg majdnem elájulok, mert te vizsgázol? Hogy is van ez?). Amikor zokog a fájdalomtól cserkészhúgom, fizikailag érzem én is a fájdalmat. Ebben a pillanatban félig Nyíregyházán vagyok, mert érzem az öcsém izgalmát, múlt héten meg majdnem szétszakadtam, mert éreztem a haragját... és mindeközben élni kell az életet, hiszen nem terhelhetem sem őket, sem a környezetemet. Mondjuk, ez utóbbi vicces is lenne... mit mondanék? Nem tudok beszélni a fogfájástól, pedig nem is nekem fáj? Szétrobbanok a haragtól, pedig nem is piszkálnak? Nem hiszem, hogy különösebben megértenék :D. Sőt, hamar mentőt hívnának.

Egyelőre elég ennyi. Azt azért remélem, így már megbocsátjátok, hogy nem sok erőm volt blogolni.