Csak azért is!

Ez a blog a mezeinewsee.blog.hu folytatása. Kevésbé lesz szalonképes, keményebben fogalmazom meg benne a véleményemet, kritikámat. Számítok Rátok, hogy ha túlzásokba esem, akkor figyelmeztettek a keresztény mértékletességre! Mindenkit kérek, a kommentekben se szerepeljenek nevek (csak dicsérő hangnemben)! A kezdőbetű tökéletesen alkalmas az azonosításra, azt használjuk.

Friss topikok

  • odamondogato: Tamás = tömős (2015.05.16. 11:06) Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek!
  • Xinaf: @mezeinewsee: - Nős püspök is volt. A diakónuságot sokan a papság előszobájaként élik meg. Gondol... (2015.04.14. 20:52) Női papság?
  • mezeinewsee: @Kitalátor (másként) gondolkodó: lehet, hogy régen hallottam, és benne volt a tudatalattimban :). (2014.09.02. 19:23) Az Egyház, mint hajó
  • ireftoht: Alapvetően elhibázott az életmódod és az életszemlélted! A nagyvárosi lét minden jellegzetes víru... (2014.07.11. 10:57) Rövid összefoglaló
  • huKKK: @mezeinewsee: Jól mondod. Szerintem is tudja. Parancsolatként mondta. Arra, gondolok, hogy a jel... (2014.03.28. 15:29) A keresztény műmosoly

Az emmauszi tanítványok

2015.04.21. 20:47 mezeinewsee

emmauszi_tanitvanyok_ikon.jpgEgyházunk egyik nagy ajándéka, hogy nem csak "ránkzúdulnak" az ünnepek. Húsvét előtt gondosan kiválasztott szentírási szakaszok vezettek be minket a Feltámadás misztériumába, húsvét után pedig legalább ilyen gondosan megválogatott szakaszok segítenek, hogy elmélyüljön bennünk a misztérium. Az első ilyen vasárnap Tamás vasárnapja, a tagadás, a hit napja. A második a kenethozó asszonyoké, a szolgálat, a szeretet napja. És most következik az emmauszi tanítványok ünnepe.

A sztorit magát mindenki ismeri (Lk 24, 13-35):

Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.

Érdekes szakasz, nem? Ezek a tanítványok Jézussal jártak. Hallották, hogy megjövendöli a halálát és a feltámadását. Hallották, és akkor, abban a pillanatban el is hitték. De aztán amikor valóban megtörtént, hirtelen kiment a fejükből.

Hányszor vagyunk így mi is! Jézus egy csomó mindent mondott, ami akkor és ott tudjuk, hogy igaz. De amikor eljön az idő (pl. valóban bántanak a hitem miatt, valóban fájdalmaim vannak, valóban elveszítek valakit, aki fontos nekem), akkor kétségbe esünk. Nehéz hinni az örök boldogságban, ha az embernek fáj a foga! Pedig Krisztus sosem mondta, hogy nem fog fájni, sőt!

De nézzük csak tovább ezeket a tanítványokat! "Asszonyi beszéd!" - mondták, amikor a kenethozó asszonyok beszámoltak az angyallal való találkozásról. Nem hitték el, de annyira nem, hogy oda sem mentek megnézni, van-e igazságalapja a mesének. Aztán, amikor ezt megtették a "nagyok" (Péter és János), nekik sem hittek. Egyszerűen nem akarták meghallani, megérteni, amit mondtak.

Nem ismerős ez is? Milyen könnyen lerázzuk a gyereket, a fogyatékost, az alacsonyabb végzettségűt, (sokan: a nőt...), hiszen mit tudhat ő, amit én nem? Ha mást mond, mint amit hallani akarok, akkor csak fecseg. Pedig mennyi igazság van a "kicsik" beszédében! Máig a régi hittanosaim, a cserkészeim, és a gondozottjaim bölcsességéből élek. Tehát gyerekek, fogyatékosok, kamaszok, parasztemberek, egyszerű Jutka nénik bölcsességéből. Bevallom, bár nagyon sok valóban hiteles, ragyogó elme tanított, a tőlük kapott tudás mindig iskolaszagú maradt. Még a legbölcsebb lelki mesterek iránymutatásában is éreztem olyan sterilséget, elit kereszténységet, amit (bár akkor nagyon vonzó, sőt, az adott személytől hiteles is volt) nem tudtam követni, valahol taszított. Amit a kicsik mondanak, az legtöbbször butaságnak tűnik. És gyakran az is :). De néha, 100-ból egyszer olyan bölcsesség jön ki belőlük, amit el sem lehet mondani. Az is butaságnak tűnt, hogy az asszonyok azt mondták: feltámadt...

De ha a gyengéknek nem hiszünk, higgyünk az erőseknek, nem? Hát ezek a tanítványok ebben sem voltak túl jók. Péternél és Jánosnál nagyobb nem volt akkor (most sincs). Márpedig ők "láttak és hittek". Biztos, hogy elmondták, amit tapasztaltak. Nekem is elmondják a mostani péterek és jánosok (igen, persze, hogy a papokra gondolok) az igazságot. De jó lenne hallgatni rájuk, és nem elindulni valahová, messzire, a kétségbeeséssel, összetörtséggel!

De Jézus megjelent ezeknek a zseniknek is. Hányszor felismerhették volna! Először is: látták. Igen, a megváltozott test más. De akkor is! Sok-sok kilométeren át látták fizikai valójában, hallották a hangját, érezték a szagát, és nem ismerték fel. No comment...

Utána: letolta őket. Úgy, mint annak idején egy párszor, valószínűleg ugyanazokkal a szavakkal is. Mindenki másképpen tol le. Anyám, apám, tesóim, barátaim... mindenkinek más a stílusa. Olyan hihetetlen, hogy innen sem ismerik fel!

Harmadszor: tanított. Ugyanazt, mint addig három évig. Azt, amit egyszer már láttak és hallottak (hiszen "lángolt a szívük") Felismerték a tanítást, és mégis homályban maradt maga a Tanító.

Akkor hogyan ismerték fel végül? A tetteik segítségével. Nem hittek (itt már) Krisztusban. Nem reméltek. De szerettek. Nem engedték elmenni az "idegent", befogadták, nehogy baja essék. Megosztották vele a kenyerüket. És erre elmúlt a homály, felismerték Jézust. Ezzel beléptek a régebben faképnél hagyott "nagyok" közé: visszamentek, hirdették a feltámadást, és végül szépen vértanúhalált haltak.

Mi is milyen nehezen ismerjük fel Krisztust! Talán most sokakat kiakasztok: nem mindig segít a hit. A remény sem. Van olyan mélység, ahol hiába hiszek (elméletben), hiába remélek (elméletben), nem találom meg az Istent. De a szeretet mindig segít. Ha bármi történik, a tetteim keresztényiek maradnak, ha a másik ember szolgálatát nem hanyagolom el, akkor van rá reményem, hogy megnyílik a szemem, és meglátom, hogy évek óta mellettem van, leszid, tanít, csak valahogy nem láttam.

Még egy dologról tanít nekem az emmauszi tanítványok története, és ez a barátság. Méghozzá a megromlott barátság. Milyen könnyű eltávolodni egy baráttól! Elég egy vélt vagy valós sértés, amit az ember fejben tovább kombinál. (Legtöbbször egy tisztázó beszélgetés mindent megoldana. De ha az elmarad, és jön a kombinálás: "ezt tette, közben biztos ezt gondolta...", és esetleg néhány "jószándékú" ember, aki fokozza bennem a haragot, akkor máris óriásinak tűnik a sérelem). Bár csak egy lépés a távolság, de már szakadéknak látszik. És mivel annak látjuk, azzá is válik szépen lassan... hogy lehet ezen változtatni? Hát úgy, ahogy Krisztus mutatta.  Neki is megszakadt a kapcsolata ezekkel a tanítványokkal. Nem feltétlenül a kínhalál és a feltámadás miatt! Hanem azért, mert ezek az emberek csalódtak benne. Már nem tudtak hinni a szavainak. Mit tett erre Jézus? A legfontosabb: Ő, a teremtő Isten, lépett. Nem várt, hogy a tanítványok "térjenek meg". Megtette ő az első (második, harmadik) lépést. Velük ment, tanított, szidott... és lehetőséget adott, hogy bebizonyítsák: ők ugyanazok. Hagyta, hogy eljussanak hozzá.

Mi az én dolgom egy megromlott barátságnál? Követni Jézust: lépni, nem a másikra várni. Egyszerűen jelen lenni. Nem ráerőltetni magam a másikra, de segíteni, hogy felismerje bennem azt, akit szeret(ett). Nem dühöngeni, nem feladni, hanem ott maradni. Talán sikerül. De ha nem, akkor legalább megpróbáltam...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://anticenzor.blog.hu/api/trackback/id/tr77387456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása