Csak azért is!

Ez a blog a mezeinewsee.blog.hu folytatása. Kevésbé lesz szalonképes, keményebben fogalmazom meg benne a véleményemet, kritikámat. Számítok Rátok, hogy ha túlzásokba esem, akkor figyelmeztettek a keresztény mértékletességre! Mindenkit kérek, a kommentekben se szerepeljenek nevek (csak dicsérő hangnemben)! A kezdőbetű tökéletesen alkalmas az azonosításra, azt használjuk.

Friss topikok

  • odamondogato: Tamás = tömős (2015.05.16. 11:06) Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek!
  • Xinaf: @mezeinewsee: - Nős püspök is volt. A diakónuságot sokan a papság előszobájaként élik meg. Gondol... (2015.04.14. 20:52) Női papság?
  • mezeinewsee: @Kitalátor (másként) gondolkodó: lehet, hogy régen hallottam, és benne volt a tudatalattimban :). (2014.09.02. 19:23) Az Egyház, mint hajó
  • ireftoht: Alapvetően elhibázott az életmódod és az életszemlélted! A nagyvárosi lét minden jellegzetes víru... (2014.07.11. 10:57) Rövid összefoglaló
  • huKKK: @mezeinewsee: Jól mondod. Szerintem is tudja. Parancsolatként mondta. Arra, gondolok, hogy a jel... (2014.03.28. 15:29) A keresztény műmosoly

A cserkészetről - egy cserkésztestvéremtől

2010.12.18. 19:17 mezeinewsee

Mit adott nekem a csapat?  - avagy tanúságtétel egy 16 éves cserkészlány tollából…

            2006. szeptembere. Az első pillanat, amikor beléptem az 1103. Romzsa Tódor Cserkészcsapat „kapuin”. Én már előtte is cserkészkedtem egy másik csapatban, és a váltásom oka egyszerű volt – kevés voltam. Nem kedveltek, mert nem értettem mindenben egyet.  Felesleges nyűg voltam. Nem kellettem… ám amikor megismertem a csapatot, egy új világ tárult a szemem elé. Mindenki kedvesen fogadott. Nem éreztem egyetlen pillanatig sem, hogy teher lennék. A nagyobb törődött a kisebbel, a kisebb ezt szeretettel és odafigyeléssel hálálta meg. Ebben a csapatban értékrendre nevelés folyt. Én pedig álltam, és tátottam a számat – így is lehet?

            2007. június 10. Az avatásom napja. Cserkész lettem. Egy fél év munkája feküdt mögöttem. Megismertem a csapatot, beilleszkedtem. Megszerettem a többieket. Nem igazán tudtam megfogalmazni, mi az, ami plusz, ami több… csak tudtam, hogy ott van. Sosem dobbant még akkorát a szívem, mint mikor a csapat felállt, a szemembe nézett, a kezét nyújtotta és mosolyogva ennyit mondott: „cserkésztestvéremmé fogadlak!”. Abban a pillanatban rengeteg fivért és nővért nyertem. És cserkészkedésem óta először éreztem, hogy tartozok valahová. Egy közösség tagja vagyok. Én is egy vagyok közülük. Egy cserkésztestvér.

            2008. novembere. Őrsvezető lettem, és elindultam az Országos Őrsvezető Képzésen. (ŐVK) Sosem ért még nagyobb megtiszteltetés. Bíztak bennem – tényleg bíztak. Hittek abban, hogy képes leszek rá. És én hinni akartam. És bizonyítani. Hogy sikerülni fog. Hogy értük minden sikerülhet. És értük nem adhatom fel. Életemben először éreztem, hogy felelősséggel tartozom valakik iránt. És nem éreztem tehernek. Egyetlen pillanatig sem.

            2009. augusztusa. ŐVK tábor. Nem túlzok, amikor azt mondom, eddigi életem legkeményebb tíz napja. Próbára tettek. Fizikailag és lelkileg. A tűrőképességem határára értem. Úgy éreztem, nincs tovább. Fel akartam adni. Nem bírtam. Elindultam, hogy engedélyt kérjek a tábor elhagyására. De a kezemen megbomlott az egyik őrstársamtól kapott karkötő. Szégyelltem magam. Hogy tehetném? Hiszen megígértem. Értük kitartok. Értük minden határomat legyőzöm. Értük fejlődök. Értük szenvedek. Értük bármit elviselek. Sírni kezdtem. Akkor először éreztem, hogy szenvedni, küzdeni, felállni, fejlődni akarok másokért. Bizonyítani akarok. Ki akarok tartani, mert nem okozhatok csalódást. Végigfuttattam magam előtt az arcokat, és sírtam. És nem szégyelltem. Értük nem.

            2009. október 10. Megkaptam a hivatásos őrsvezető képesítést. A kezeim közt tartottam a képesítést igazoló szalagokat és hársfaleveles jelvényt. Leírhatatlan érzések keringtek bennem. Felelősséget vállaltam valakikért. Ígéretet tettem, hogy értük nem adom fel. És nem tettem. Kitartottam. Végigcsináltam. Megcsináltam. És most eljött a pillanat, hogy még nagyobb felelősséget kaptam a kezembe. Mindazt a tudást és szeretetet, amit valaha éreztem és kaptam, most lehetőségem van átadni. Csakis rajtam áll vagy bukik, ezt hogy viszem véghez. Habár a képzést befejeztem, akkor kezdődött csak el az igazi feladatom. Álltam, és mosolyogtam. Készen álltam az új kihívásra. Értük bármire.

            2010. nyári tábora. Tragédia. Életem legnehezebb pillanatait éltem át a táborban. Minden erőmre és hitemre szükségem volt, hogy ne omoljak össze. Ismét ki akartam tartani értük… és ekkor döbbentem rá. A sok bíztató szó, a kedves mosolyok, a bátorító ölelések, a megértő tekintetek… értem voltak a többiek, támogattak, megértettek, és nem hagytak összeomolni. Soha nem éreztem még, hogy ennyire kötődnék egy közösséghez. Értettek engem – hiszen a saját életükből bőven vehettek példát. Félre rakták a problémáikat, hogy nekem könnyebb legyen. Ültem a betonon, és zokogtam. Életemben először éreztem, hogy nagyon szeretnek. És nem lehettem elég hálás. Először éreztem, hogy nem csak én vagyok valakikért, hanem ők vannak értem. Abban a pár napban eltörölhetetlen köteléket kaptam. Abban a pár napban egy családhoz csatlakoztam, a cserkészek valóban a testvéreim lettek. Akik harcolnak értem. És akikért én bármire képes vagyok.

            2010. jelene. Nézem a tábori képeket, és mosolygok. Látom a kacagó gyermek arcokat, látom a megfáradt, de rendíthetetlen vezetők arcát. Látom a szeretetet, az összetartást. Látom, érzem, tapasztalom azt a valamit, azt a pluszt, ami összeköt bennünket. A mi csapatunk más, mint a többi. Minket összekötnek a közös tapasztalatok, a hasonló élmények, a szeretet… összeköt, hogy mindent megtennénk a másikért, és egymásért bármire képesek vagyunk. Összeköt az a láthatatlan testvéri kapocs, amit csak az érez igazán, aki megtapasztalta. Visszatekintek az elmúlt évekre. Többet kaptam, mint amennyit valaha viszonozni tudnék. Erőt, tudást, bátorítást, közösséget, összetartást, testvéreket, szeretetet. És mára két dolog, amit biztosan tudok.

Az első, hogy ez nem jöhetett volna létre Isten nélkül. Ő itt van, és apró jelekkel segíti a közösségünket. Összetartunk, mert összeköt annyi minden mellett a hitünk is. Hiszek. Jobban, mint valaha.

A második, hogy a cserkészettől hivatást kaptam. Ahogy az évek alatt foglalkoztam a gyerekekkel… ahogy megtapasztaltam, hogy nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor az én vezetettem áll megszeppenve az oltár előtt, és remegő tisztelgő kézzel ismétli a fogadalomtétel szövegét. Olyankor átfut az agyamon mindaz, amit eddig kaptam a cserkészettől. Először egy közösséget, amely elfogad. Feltételek nélkül. Ahol nem vagyok teher. Aztán testvéreket. Egy közösséget, aminek a tagja leszek. Valóban a tagja. Ahol odafigyelnek rám, érdekli őket a véleményem, vagy az életem. Törődnek velem. Ahol én is fontos vagyok. Lehetőséget kaptam. És éltem vele. És ezért rengeteget küzdöttem, szenvedtem és törekedtem. Elestem, nem is egyszer, de mindig felálltam. Hosszú volt az út, de végigcsináltam. Mert megértettem, hogy van kiért. Közösséget kaptam, akikért bármit megtennék. Értük mindenre képes vagyok. Aztán a kezemben tarthattam az addigi kemény munkám eredményét. De nem ért véget a dolgom. Felelősséget kaptam, hogy mindazt, amit nekem adtak, most továbbadjam. Hogy én is neveljek, és részt vegyek abban, hogy ezekből a gyerekekből büszke, értékes felnőtt legyen. Felelősség. De nem bántam.  Aztán kaptam soha nem tapasztalt támogatást és szeretetet. A legnagyobb bajban álltak mellém – és ezáltal már nem egy közösség, hanem egy család részesévé váltam. Akikért bármire képes vagyok – és ők is értem.

És mikor mindezt végiggondolva odaállok az avatandó elé, és a szemébe nézek, hirtelen megértem azt a pluszt. A cserkészet üzenete nem a csomók és útjelek. Hanem a hivatás. Az a szeretetközösség, amelyben élünk. És amely mindig itt lesz nekünk. Mikor rámosolygok, a kezemet nyújtom, és azt mondom: „cserkésztestvéremmé fogadlak!” egy pillantásomba akarom belesűríteni mindezt. Tudom, hogy érezni fogja, habár még nem érti. De nem is baj – van még bőven ideje. De én máris tudom, amit ő még nem. Hogy szeretem, és elfogadom tiszta szívből. Hogy érte küzdeni fogok, támasza leszek. Érte mindenre képes vagyok. És ez nem válik teherré. Soha, amíg élek.

Ancsi

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://anticenzor.blog.hu/api/trackback/id/tr732524553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mezeinewsee 2010.12.28. 19:39:57

Biztos vagyok benne, hogy Csabi imái nélkül nem lenne ma ez a csapat olyan, amilyen ma. Neki ez volt a legfontosabb, egész életében. Ne felejtsétek el őt soha! És a fiatalok, akik nem ismerték, igyekezzenek megismerni, legalább a mi elbeszéléseinkből... hiszen ő egy közülünk, és az a bizonyos Pünkösd csak az itteni világból vehette el őt, az örök életben vár ránk, az 1103. Romzsa Tódor Cserkészcsapat minden tagjára.Régiekre és mostaniakra, valamint majd később csatlakozókra egyaránt.
mezeinewsee.blog.hu/2009/06/16/gyermekeim_7
xinaf.blog.hu/2008/03/01/orokre_velunk_maradsz_orizzuk_mosolyodat