Sokat gondolkodtam mostanában az Egyházat ért vádakon. Jelentős részük elég bárgyú, és tök alaptalan, de azért komoly is van köztük, sőt, olyan is, ami nemcsak az Egyház múltjában, hanem a jelenében is megtalálható.
Az egyik ilyen vád, amivel magam is egyetértek (bár elismerem, mostanában erősen antiklerikális hangulatban vagyok), a BIRKAKÉPZÉS.
Mit is jelent ez? Mi vagyunk Krisztus "nyája". Az élen jár a pásztor (a pap), aki "jobb legelőkre terelget minket". Vigyáz, nehogy lemaradjunk, kilépjünk valamerre, mert ott veszély fenyeget minket, és nélküle soha nem jutunk el a legelőre. Gondolkodni nem kell, ha a nyájjal haladok, akkor gond nem lehet. Megmondják, megtanítják, hogyan kell élni, vélekedni a dolgokról, hogyan imádkozzunk, hogyan öltözködjünk, hogyan beszéljünk. Már menet közben lehet legelészni, ha pedig megérkeztünk, vár ránk a dús legelő!!! Semmi más nem kell, csak és kizárólag az engedelmesség számít.
Ezt tanítjuk a hittanórákon, egyházi iskoláinkban, a prédikációkban, lelki beszélgetésekben, lelkigyakorlatokon, mindenhol. A keresztény ember jámbor: jólelkű és engedelmes.
Mi ezzel a baj? Hogy nem igaz. Először is: a pásztor nem a pap, hanem Krisztus. Mi pedig nem birkák vagyunk, hanem szabad akarattal, lélekkel rendelkező teremtmények, akik a keresztség révén Isten gyermekei. Nincs nyáj, nincs "jó legelő", nincs biztonság, nincs falkaszellem. A keresztény ember nem lúzer, hanem gondolkodó, önálló véleménnyel, akarattal rendelkező személy.
Van viszont igazi, hasznos engedelmesség, de ez nem mondhat ellent a lelkiismeretnek és a józan észnek. A szabad akarat megcsúfolása, ha gondolkodás nélkül "becsicskulunk" (értsd jól! A szerzetes engedelmessége nem ilyen, az ennél sokkal magasabb szintű dolog. De én a "magunkfajta" keresztényről beszélek most, nem a szerzetesekről vagy sivatagi atyákról).
Az engedelmességre nem lehet érv, amit egy ifjú pap testvéremtől hallottam: "ez így van, mert én pap vagyok." A pap a szentségek kiszolgáltatója, de (sajnos) nem több, nem szentebb és nem okosabb, mint mi. NEM KELL VALAKINEK CSAK AZÉRT ENGEDELMESKEDNI, MERT Ő PAP. Azért engedelmeskedünk, mert valaki közelebb áll Istenhez, mint mi, ezért érdemes követni (igazából nem is őt, hanem azt, akit ő követ).
Az engedelmesség nem mondhat ellent a lelkiismeretnek, és a saját istentapasztalatunknak. Nem birkák vagyunk, a "parancsra tettem" már Nürnbergben sem volt megfelelő mentség.
Sokkal nehezebb éretten, tetteinkért Isten és emberek előtt felelősséget vállalva, felnőtt keresztényként élni, mint birkaként. De csak így érdemes!
