Már vasárnap meg akartam írni ezt a bejegyzést, de valahogy elmaradt. És utána is halasztódott, halasztódott... most, hogy már aktualitását vesztette, azért csak megerőltetem magam.
Tamás kételkedett. Aki kételkedik, arra gyakran azt mondják: ateista. Pedig Tamás nem volt ateista... hitt Istenben, és Jézusban is hitt. Csak tapasztalat kellett neki, az a tapasztalat, ami a többieknek is megadatott. Nem kért többet, csak amit a többiek kérés nélkül is megkaptak. Mi hányszor vagyunk így? Látjuk, hogy másoknak mit ad az Isten, és irigykedünk. És -bár tudjuk, mi az igazság- kimondjuk: nem hiszem, amíg nem látom meg a jeleket, amiket kérek. Csak azt, amit más is megkapott.
Nagyon sokszor hasonlítok Tamásra. Láttam Krisztust, találkoztam és beszéltem vele, mégis megráz, hogy most nem látom úgy, ahogyan mások. Tudom, hogy feltámadt, de valahogy nem hiszem... mert nem látom, nem tudom érinteni a feltámadott testet. Ahogy a tamás-vasárnapi homíliában hallottam: a feltámadásban nem kételkedem, csak a feltámadott testtel van bajom. Krisztus testével, az Egyházzal.
Ha Krisztus úgy akarja, meg tudom érinteni ezt a testet. Mások is megtehetik, mindenki megkapja a lehetőséget. De amíg nem látom a kezén a szögek helyét, amíg nem teszem ujjamat az oldalába, amíg nem mehetek hozzá bűnbocsánatért és nem vehetem magamhoz a testét és vérét, addig nem hiszek.
