Csak azért is!

Ez a blog a mezeinewsee.blog.hu folytatása. Kevésbé lesz szalonképes, keményebben fogalmazom meg benne a véleményemet, kritikámat. Számítok Rátok, hogy ha túlzásokba esem, akkor figyelmeztettek a keresztény mértékletességre! Mindenkit kérek, a kommentekben se szerepeljenek nevek (csak dicsérő hangnemben)! A kezdőbetű tökéletesen alkalmas az azonosításra, azt használjuk.

Friss topikok

  • odamondogato: Tamás = tömős (2015.05.16. 11:06) Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek!
  • Xinaf: @mezeinewsee: - Nős püspök is volt. A diakónuságot sokan a papság előszobájaként élik meg. Gondol... (2015.04.14. 20:52) Női papság?
  • mezeinewsee: @Kitalátor (másként) gondolkodó: lehet, hogy régen hallottam, és benne volt a tudatalattimban :). (2014.09.02. 19:23) Az Egyház, mint hajó
  • ireftoht: Alapvetően elhibázott az életmódod és az életszemlélted! A nagyvárosi lét minden jellegzetes víru... (2014.07.11. 10:57) Rövid összefoglaló
  • huKKK: @mezeinewsee: Jól mondod. Szerintem is tudja. Parancsolatként mondta. Arra, gondolok, hogy a jel... (2014.03.28. 15:29) A keresztény műmosoly

Egy szentről

2013.05.29. 10:43 mezeinewsee

Damian de Veuster.jpgXinaf vetette fel: vajon lehet-e szentről bejegyzést írni? Persze, lehet. De úgy, hogy ne a jó ember, a nagy ember képe nézzen vissza ránk, hanem tényleg a szent? Sőt, mivel minden szent valahol Isten ikonja, így Ő maga?

Nem tudom, sikerülni fog-e, de megpróbálom. Már a szent kiválasztása is nagy nehézségekbe ütközött. Kézenfekvő volt Don Bosco, de benne én is gyakran a "nagy testvért", a példaképet, a csodálatos tehetségű nevelőt látom. Jöhetett volna Szent Péter, de benne is magamat látom (bocsi, Szent Péter!). Teréz anyáról ne is beszéljünk, az ő jósága már pszichológiai anyag (de sajnos az emberi jóságnak, a szolgáló életfelfogásnak, az altruizmusnak a kapcsán). Jöjjön hát egy kevésbé ismert, de általam nagyon szeretett, tisztelt szent: Damian de Veuster.

Az életét nem írom le, akit érdekel, majd utána néz. Elég egy-két mozaik.

- Gyermekkor: az útkeresés. Őszinte hit, kemény, férfias játékok, szerető család, sok testvér. Jó alap, bár nem ettől lesz szent valaki. De Isten határozottan vezeti: kitanulja az asztalosságot, a kovács szakmát, és még egy csomót. De először és mindenek felett paraszt gyerek.

- Ifjúkor: a hivatás. Viszonylag későn fogadta el, elnyomta a vágya, hogy paraszt lehessen, és a haza meg a család iránti mély, szenvedélyes szeretete. Legyőzte ezeket, meghallotta Isten hangját, kész volt elhagyni családot és hazát. És akkor megtudta, hogy nem lehet pap... pedig érezte, tudta, hogy papnak hívta Isten! De nem csüggedt. Önállóan, Isten kegyelmével megtanult latinul, így elhárult az akadály a papi tanulmányok elől. Aztán jött a misszió. Tudta, soha többé nem láthatja szeretett hazáját, szüleit, testvéreit. Miért vállalta? Csakis Isten szeretetéért. Kacsintgat itt már a szent, de hát ezt ugyanúgy csinálja ezer meg ezer misszionárius.

- Férfikor: a papság. Beszélni Krisztusról, Templomot építeni. Földet művelni. Átfagyni, szétázni, megsülni a melegben. Mindent újra és újra elkezdeni, küzdeni a természet erőivel, a szökőárral, a földrengéssel, az ősi hiedelmekkel. Elcsüggedni, elesni és talpra állni. Nagy dolgok ezek, számomra követhetetlenek. De ezer és ezer misszionárius így él ma is.

- Molokai: a beteljesedés. Új küldetés Istentől. Megint elhagyni mindent, a szeretett híveket, a két kezével felépített templomot... és miért? Hogy élve elrohadjon Molokai szigetén, a lepratelepen. Ekkor még nincs gyógyszer a leprára, csak az elkülönítés segít. De ő pont oda készül... Fél. Undorodik. Minden nehézség ellen fel van vértezve, erős és egészséges, de tudja: a lepra ellen védtelen. Ráadásul "nem kérte senki rá, parancsot ő nem kapott...", ahogy a dalban énekeljük. Miért megy mégis? Erre válasz, amit akkor mond, amikor egy pogány leprást ápol, aki durván visszautasítja a segítségét, káromkodik, átkozódik. Segítője, egy szintén leprás keresztény fiú így szól: "Nem jut a mennybe, hiszen pogány!" és erre jött a válasz: "Nem látod, hogy Krisztus arcát viseli?"

És ez a titok nyitja. Damian nagyon szereti hazáját, a természetet. Mert Isten arcát látja benne, a ragyogó szépséget, a dicsőséget. Nagyon szereti édesanyját, akiben Jézus szeretetét látja. És nagyon szereti a szenvedőt, mert a megkínzott Krisztus arcát ismeri fel benne.

Nem humanista hős ő, aki feláldozza magát az emberekért. Nem altruista szemléletű jó ember, aki a segítésben teljesedik ki. Nem, ő a földet művelve, a templomot ácsolva, patkót verne teljesedne ki. Nem az emberekért, nem is az elismerésért megy. Még csak nem is azért, hogy kiérdemelje a Mennyországot. Csakis azért, hogy a szenvedő Jézusnak segítsen.

Így, 200 év távlatából viccesnek tűnik, hogy ő szinte biztos volt abban: elkárhozik. Ugyanis nem tudott gyónni, miközben a bűnei ránehezedtek. Bízott Istenben, de nem voltak nagy megérzései, találkozásai. Nem jelent meg neki az Úr, hogy megnyugtassa, nem érzett különösebb örömöt a szentmisén. Nem történt vele semmi extra. És nem volt a környezetében senki, aki a kétségeiben tanácsot adhatott volna. Persze, elhagyhatta volna a szigetet. De Jézus ezer és ezer alakban várt ott rá.

Amikor elkapja a leprát, lehetőséget kap a hazatérésre. Flandria tiszta levegője, a fejlődő orvostudomány megmenthetné. A legnagyobb ember is kapna az alkalmon, hiszen a munkát elvégezte, megy már a helyére más. De ő ott marad, ahol Krisztussal találkozott. Nem akarja eldobni azt, amit ő kegyelemnek érez: hogy ő is viselheti a kereszt szenvedését.

Halála előtt nagyon félt, és volt mitől. Erős teste évek alatt rohadt el, szörnyű fájdalmak közepette. A keze majdnem végig épen maradt, így sokáig misézhetett. Ez volt a vigasza: hogy az élő Jézussal is tudott találkozni. Persze ekkor sem érzett semmi extrát, semmi különleges megtapasztalást, csak azt, amit minden keresztény átél a Liturgián. Nem érezte, hanem tudta, hogy Krisztus vele van.

Az utolsó napokban pap érkezett a szigetre, aki meggyóntatta, és feladta neki a betegek kenetét. Isten gondoskodó szeretete, hogy ráadásul régi, diákkori barát volt, akit szeretett, aki egy kicsit visszacsempészett neki a boldog gyerekkorból, Flandriából a családjából.

Nagy ember volt Damian? Igen, kétség nem férhet hozzá. De minden tette, ereje Istenből fakadt. Mély hite, a képessége, hogy valóban annak lássa a világot, ami, végtelen egyszerűsége... ezek tették azzá, ami. Akármilyen erős, bátor, okos és szeretetteli, nem tudta volna így végigélni az életét. És nem is akarta volna, ha nem lett volna szent.

Ő az, akiről valóban elmondhatjuk: "Akik Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek." Aki őt, a tetteit nézi, Krisztust látja.

Szent Damian, könyörögj értünk!

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://anticenzor.blog.hu/api/trackback/id/tr455331299

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Malkav 2013.05.29. 22:46:06

Nagyon tetszik, jó írás. Egy-két dolgon elgondolkoztam:

"Gyermekkor: az útkeresés. Őszinte hit, kemény, férfias játékok, szerető család, sok testvér."
Ez ismerős...

"Ifjúkor: a hivatás. Viszonylag későn fogadta el, elnyomta a vágya, hogy paraszt lehessen, és a haza meg a család iránti mély, szenvedélyes szeretete."
Ha nem is a paraszti létben, de ez is ismerős...

Nem akarom magam egészen Damian testvérhez hasonlítani (mert kicsit nagyképűség lenne), de a kezdetek kicsit hasonlóak. :$ A végén még a Duna-deltában kötök ki. :D

mezeinewsee 2013.05.30. 21:00:15

@Malkav: azért annyira a leprának nem örülnék... de jó példakép.