Csak azért is!

2012 nagyon nehéz év volt. Életem legrosszabb és legnehezebb éve. Nézzük, mi is történt!

Január:

• Évi betegsége mindenre rányomja a bélyegét. Nyugtalan vagyok, legszívesebben mindig csak mellette lennék. Először jutott eszembe: a barátaim sem halhatatlanok.
• "Zavar az erőben". Komolyan bekavar, de kezdem túltenni magam rajta.
• Házszentelő :). nagyon jó hangulatban telt, jól sikerült.

Február:

• Nagyon-nagyon komoly gondok az Esében. Mária agylágyulása kezd kritikus méreteket ölteni.

Március:

• Tavaszi tábor Héregen. Szuper!!!
• Jó kis viták Klp-vel a hagyományról. Kár, hogy elfutott :).
• Utolsó közeledési kísérlet L-hez...

Április:

• Húsvét. Végre szép, igazi, mély szertartások!
• És egy korszak vége... otthagyom az Esét (szépen fogalmazva...)

Május:

• Teljes letargia, Z. tartja bennem a lelket.
• Szórvány családi nap. A csapat megint példásan szerepel!
• Keresztelési évforduló. L. nélkül.

Június:

• Kishúgaim bérmálása. Ott engem is megérintett a Szentlélek.
• Mária ámokfutása az Esében folytatódik. Néha nem értem, miért nem jelentik fel.

Július:

• Zsolozsmás tábor. Erről nem kell többet mondani :).
• Cserkésztábor. Erről sem :).
• Találkozás Sanyikával és Momóval. Július volt az év legjobb hónapja :).

Augusztus:

• Pangás.
• Nyárzáró tábor a Lovardában. Végre!!!

Szeptember:

• Dunaújváros. Lassan alakulgat.
• Aggodalmak, problémák barátok és családtagok miatt.
• A legfontosabb: barátság Margóval.
• Végleg eltűnik a zavar az erőben!!!

Október:

• Kezd kiütközni Dunaújváros árnyoldala.
• Cserkészkirándulás :).
• Viták kezdete a Hitoktatási Bizottsággal.

November:

• Szita Bence halála. Nagyon megviselt...
• Dunaújváros egyre nehezedik :).
• Liliána halála. Nem ismertem, de az unokahúgom volt.

December:

• Tóni betegsége. Ez mindent meghatároz. Megint a januári fojtó aggodalom...
• Folyamatos harcok Dunaújvárosban, és a Hitoktatási Bizottsággal.
• Téli tábor. Hogy az év jól végződjön.

Összességében: nagyon örülök, hogy véget ért 2012. 2013 csak jobb lehet!

Egykor virágzó iparváros. A szocializmus nyomai mindenütt: Béke városrész, Úttörő utca, Zalka Máté óvoda. Szoc.reál stílusban épült házak, tervezett parkok. Sok bolt, óvoda, iskola... minden, ami kell, hogy a munkában megfáradt ember kipihenje magát.

Valóban minden van. Újabban McDonald's, Tesco is. Meg vidámpark és uszoda. Csak éppen munka és jövő nincs. Az emberek egyre kétségbeesettebbek, a fiatalok egyre céltalanabbak. Délutánonként az utcán lődörögnek, vagy otthon kockulnak. De inkább bandáznak, addig sincsenek egyedül, addig is úgy érzik: van valami célja az életüknek. Láttam már ilyet. Ma még csak röhögcsélnek, idétlenkednek, lökdösődnek, piszkálják a bandába tartozó kislányokat. Holnap talán már a másik bandával verekednek, és idegen csajoknak szólnak be. Holnapután meg jöhet a betörés, a rablás, az erőszak. Persze, ez nem törvényszerű, de láttunk már ott példát.

Hitoktató vagyok ott. Pedig nem hitoktató kell, aki egy évig ott van, utána elmegy. Oda segítő kell, barát. Aki ottmarad. Aki köztük él. Aki reményt ad, célt mutat. Katekéta kell, nem hitoktató. De állandó, és olyan, akit nem köt a hülye, mindenre alkalmatlan egyházi bürokrácia. Akinek nem kell azon tökölnie, hogy 7 fő kell egy csoportba. Akinek nem múlik azon a megélhetése, hogy össze tud-e kaparni elég hittanórát. Aki rászánhatja minden idejét arra, hogy a reménytelenekkel foglalkozzon. Akikkel nem lehet hittanversenyt nyerni, sőt, évekig a templomba sem fogják betenni a lábukat. Akik nem lesznek soha egyházunk szeme fényei, büszkeségei. Akiknél a cél pusztán annyi, hogy emberek legyenek. "Ember legyen, ne vad, aki majd gondviselőjét" hazavágja".

Amíg ez nincs, amíg nem kapnak figyelmet, szeretetet, addig ne akarjuk őket hittanórára beültetni, ne akarjunk belőlük jó polgárt, jó keresztényt faragni. Jó polgár, jó keresztény csak a jó emberből lehet. Addig felesleges a hitoktatás, az erkölcstan. 

Püspök atyától hallottam szombaton: egy ortodox atyát nagyvárosba küldtek, hogy egyházközséget alapítson. Azt mondta: akkor vállalja, ha szerzeteseket is kap, akik az imádságos hátteret biztosítják. Ezekért a gyerekekért imádkozik valaki? (Félek, hogy nem, hogy csak az én igen szegényes imáim vannak.) Értem, aki ott vagyok, imádkozik valaki? (Tudom, hogy igen.) És a világban lődörgő ezer és ezer céltalan kamaszért imádkozik valaki? Van, aki rájuk szánja az életét? (Igen, tudom, az egyik kishúgom. De ő csak egy ember, az csak egy város...)

Ismét Mécs Lászlót idézném: "A fiúkért valaki felelős!" Adja Isten, hogy felismerjük ezt a felelősséget. Akit Isten arra hív, hogy segítse őket, az menjen közéjük. Akinek lehetősége van, az pénzzel segítse ezt a missziót. Egyházunk, hazánk pedig adjon lehetőséget, hogy emberek csak velük, a kallódó, senkinek sem kellő gyerekekkel foglalkozzanak.

Sokáig gondolkoztam, megszülessen-e ez a bejegyzés. Ugyanis rossz színben tüntethet fel valamit, amit én nagyon szeretek: az Egyházat.

Előzetesen tehát leszögezem: nagyon szeretem az Egyházamat. Amióta Fülöp a püspök, azóta különösen is. De ez nem jelenti azt, hogy nem veszem észre a hibáit.

A dilemmát az okozta, hogy ezeket a hibákat írjam-e le. De tegnap egy ismerősömmel a facebookon beszélgetve az igazságról volt szó. Ezt írta a srác: "pedig de hiányzik néha az őszinte szó". És akkor én lapuljak? Tehát végül ahogy Petőfi írja:

Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
Ti királyok, nyílt őszinte szót,
Ahogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
Büntessétek a fölszólalót;
Áll még Munkács, áll az akasztófa,
De szivemben félelem nem áll...
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

(A királyt kéretik pappal helyettesíteni...)

1. Kéretik tudomásul venni: már nincs népegyház. Nem úgy működik a kereszténység, hogy az emberek elmennek a templomba, hogy választ kapjanak a kérdéseikre a bölcs papoktól. Az emberek kétségbeesettek, elveszettek, de nem tudják, mi hiányzik nekik. Hogy a csudába találnának be a templomba? Le kell számolni a "szolgáltató egyház"-képpel, hogy mi ülünk a fenekünkön, és készségesen felelünk bárkinek, aki kérdez. Ez nagyon kevés! Nem tudnak az emberek kérdezni, hiszen már kérdéseik sincsenek! Közéjük kell menni, köztük kell élni. 

Igen, tudom: iskolák, szociális intézmények... ez nagyon jó. Kezdetnek. De csak intézményekkel nem lehet Krisztust megismertetni az emberekkel... főleg az iskolákkal (és főleg a dömping-szerűen átvett iskolákkal). De ez máris átvezet a második ponthoz:

2. Nem biztos, hogy mindenhol papokat kell vezető helyre ültetni. Szociális terület, oktatás, stb... az atyáknak egyszerűen más a feladatuk, csúnya idegen szóval a kompetenciájuk. Higgyétek el: nagyon csípi egy gyakorlott, komoly pedagógus csőrét, ha egy ifjú pap, popsiján a tojáshéjjal, nulla tanítási tapasztalattal "ellenőrzi" őt. Akkor is zavaró, ha a fiú kedves, alázatos. És hát nem mindig az...

Miért nem kapnak a civilek megfelelő helyet az Egyház életében? Miért kell annyira nyomni a papokat, miért kell mindenhová őket küldeni vezetőnek, még akkor is, ha halvány fogalmuk sincs az adott területről? Tudom, alkalmazunk civileket (az már egy dolog, hogy általában papnék... kicsire nem adunk). Nagy tudású szakemberek számolhatnak be a munkájukról egy olyan atyának, aki az adott területet csak távolról szagolja. Jól van ez így?  És közben máris átjutunk a harmadik ponthoz:

3. "Megérdemli a munkás a maga bérét." Igen, tudom, elhivatottság... de csak abból nem lehet ám megélni! Tudjátok, hogy hitoktatók esetében a 2006-os közalkalmazotti bértáblát alkalmazzák? Néha olyan érzésem van, hogy csak én olvastam a Rerum novarumot... (az Egyház 1891-ben megjelent szociális enciklikája). Mit is ír benne XIII. Leó pápa?

A munkabér elégséges legyen a munkás eltartására, amennyiben az illető jóravaló és tisztességesen megdolgozott érte. Ha a munkás kényszerhelyzetben, vagy nagyobb bajtól tartva nyugszik bele ennél keményebb feltételekbe, amelyeket akarata ellenére kell elfogadnia, mivel ezeket a tulajdonos vagy a munkáltató szabja meg, akkor olyan erőszaknak enged, amely ellenkezik a jogszerűséggel.

...

A munkás, ha ésszel él, s ha fizetése elegendő arra, hogy magát, feleségét és gyermekeit tisztességgel eltarthassa, takarékoskodni fog, s eléri azt, amire maga a természet inti, hogy a szükséges kiadásokon túl valamije megmaradjon, amiből idővel szerény vagyonra tehet szert.

Kell ezt még tovább taglalni? Sok nagyon fontos dolgot csinál az Egyház. De az egyházi szolgálatban lévőket meg kéne fizetni!!! És bizony úgy, hogy abból  el lehessen tartani egy családot, és takarékoskodni is tudjon a dolgozó!

Durván hangzik, amit most írni fogok. De szerintem egy megoldás van: AZ EGYHÁZI ALKALMAZÁSBAN ÁLLÓ CIVILEKNEK SZAKSZERVEZETET KÉNE ALAPÍTANI. A püspök nem látja, hogy mi is történik. A vezető pozícióban lévők nem akarják látni (amúgy sem támogatnák saját háttérbe szorításukat). De az Egyháznak mi, civilek is tagjai vagyunk! És igenis jogunk, de egyben kötelességünk is az, hogy képviseljük a nem papokat, akiknek a hangja nem jut el Nyíregyházára/Miskolcra.

Régen írtam, tudom. Az oka egyszerű: nem voltam túl jó passzban, és ezt nem akartam rátok pakolni. De ígérem, pár napon belül összekapom magam, és születik egy normális bejegyzés!

Kicsit a hangulatomból megmutat ez a vers.

PAUL VERLAINE: CSAK MENJ TOVÁBB

Csak menj tovább és ne emészd magad!
Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
s vidd az egyetlen kincset, ami drága,
s puszta fegyvered a hadakozásra:
a lelki szegénységet

s Istened.

És főként föl ne add szived reményét.
Mit számit egy kis szenvedés s sötétség?
Utad jó, s végén a halál fogad.
Igen, főként a reményt föl ne add,
hogy holtod öröm-ágyat vet neked.

Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod.
Az élet rút, de mégis a hugod.
Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát,
s távol legyen tőled az az okosság,
mely sunyin megkisérti hitedet.

Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva
magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja,
dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon
álomba merítsen az unalom,
mit az ellenség küldhet ellened.

Nevess a vén Csábítón s vén Cselén,
mert a Béke vár a hegy tetején
harsonás, diadalmi ragyogásban.
Fuss a fehér-fekete éjszakában.
Már kiterjeszti a fejed felett

győztes szárnyát az Őrangyal vidáman.

Rónay György fordítása

Szita Bence meghalt. Egy ország (köztük én is) reszketett és imádkozott az életéért, hiába. Már az első híradásoknál biztos voltam benne: elrabolták vagy megölték a gyereket. De azért bíztam és reméltem...

Aztán kiderült: apja élettársa ölte meg. Még később: megkínozták halála előtt. Egy ország sírt (köztük én is). Mit érezhetett, mire gondolhatott? Biztos vagyok benne: amikor érezte a félelmet, a fájdalmat, egyben a nővérét, az apját is siratta, hiszen tudta, mit fognak átélni, amikor megtudják az igazságot. Abban is biztos vagyok: az Úr nem hagyta el, valami különleges módon éreztette vele a jelenlétét, tompította a szenvedést.

Most nem is róla, érte írok. Hiszen a történetben szerepel még egy gyermek, akinek (nagyon bölcsen!!!) a nevét sem tudjuk. Ez a gyermek a gyilkos kisfia.

Gondoljuk el az ő helyzetét! 11 éves, még kicsi, de már gondolkodik, tisztán lát dolgokat. Anyjával odaköltöztek egy férfihez, ahol ő nem érezte jól magát, nem jött ki annak a fiával. Sok-sok gyerekes balhé, összeugrások. Gondolom, féltékenység innen is, onnan is. El akar menni. Hagyják őt békén, menjenek haza, hogy megint az anyjával, nyugodtan élhessen! És a kívánság teljesül: hazamennek. Talán még azt is mondja vigyorogva: "Dögölj meg, Bence!"

És jön a hír: Bence meghalt. És a másik: az az ember kínozta, ölte meg, akit ő mindenkinél jobban szeretett. Nem ért mindent teljesen, de azt igen, hogy az anyja gyilkos. És hogy soha többé nem szabadulhat ki. Biztos, hogy üvölt benne a kérdés: miért? És a válasz olyan kézenfekvő, a sátán is a szívébe sugallja: miatta, csakis miatta. Ha ő kedvesebb a nevelőapához... ha ő enged Bencének... ha ő nem veszekszik... ha nem akar hazamenni... ha ő, ha ő, ha ő...

Iszonyatos kín tépheti annak a szerencsétlen, ártatlan gyereknek a lelkét. És igen, folytak a könnyeim, amikor arra gondoltam, mit érezhetett Bence, amikor bántották. Percekig, órákig is talán. De ez az ismeretlen nevű gyermek talán egész életében szenvedni fog, nem fizikai, hanem égető, soha be nem gyógyuló lelki szenvedéssel. És erre rásegít a sok tahó állat, akik fenyegetik a gyilkos szüleit, gyermekeit, mintha ők tehetnének róla...

Szívem szerint magamhoz venném a gyermeket. Megpróbálnám gyógyítani, meggyőzni: kisfiam, te semmiről sem tehetsz! Édesanyád beteg, csak nem ismerték fel időben a betegségét. Te nem tehetsz arról, ha valaki beteg, és ezért szörnyű dolgot tesz! Ha te kedvesebb, jobb lettél volna, ez akkor is bekövetkezik! Hidd el, semmiért nem vagy felelős! A te dolgod most az, hogy rendbe jöjj, hogy ne félj, hogy vigasza legyél a nagyszüleidnek, a testvérednek. Hogy gyerek legyél (újra). És igen: csúfolódj, féltékenykedj, balhézz. Mert nem azért történt a szörnyűség, mert te normális gyermekként viselkedtél!

Kérlek titeket: este, amikor minden elcsöndesedik, gondoljatok egy percre erre a másik gyermekre. És imádkozzatok érte, mert az ő sebe olyan szörnyű, amit ember nem képes elviselni. De hiszem, hogy az Úr meg tudja gyógyítani.

Lk 16,19-31

Azon időben mondá az Úr e példabeszédet: Volt egy gazdag ember. Bíborban és patyolatban járt, és mindennap nagy lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Örült volna, ha jóllakhat abból, ami a gazdag ember asztaláról hulladékként lekerült. De csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. Történt, hogy a koldus meghalt, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag ember is, és eltemették. Amikor a pokolban kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és kebelén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban. Fiam - felelte Ábrahám -, emlékezzél csak vissza, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg hogy kijutott a rosszból. Most tehát neki itt vigasztalásban van része, a te osztályrészed pedig a gyötrelem. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy akik innét át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. Akkor arra kérlek, atyám - mondta újra -, küldd el legalább az atyai házba. Van még öt testvérem, hadd figyelmeztesse őket, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. De az erősködött: Nem hallgatnak, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy el valakit, bűnbánatot tartanak. Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.”

A mai Evangélium nagyon elgondolkodtató. Van a dúsgazdag ember, aki igazából semmi rosszat nem tesz. Éli világát, örül a gazdagságának. Mint a történet közepén kiderül, a családját nagyon szereti, hiszen még a pokolban is arra gondol, hogyan menthetné meg a testvéreit. És mégis elkárhozik. Felmerülhet bennünk a kérdés: miért?

A válasz egyszerű, és mégis nagyon ijesztő. Nem azért került a pokolra a gazdag, mert rosszat tett! Nem is az életmódja miatt. Hanem azért, mert nem tett jót. Nem gonoszságból, egyszerűen nem jutott eszébe. Pedig Isten jelet adott neki: Lázár egyenesen a kapujában feküdt! De ő átlépte nap mint nap. Pedig ismerte!!! (ez világosan kitűnik a szövegből).

Miért ijesztő ez? Mert alapjába véve mi, kedves olvasók, rendes emberek vagyunk. Nem csinálunk rosszat, szeretjük a családunkat, és éljük az életünket. De tesszük-e a jót? Isten annyi embert ad az életünkbe, akiken segíthetünk... ismerősök és ismeretlenek, kedvesek és rosszindulatúak, jók és rosszak. Minden egyes ember egy jel, egy segítség, hogy eszünkbe jusson: a keresztény ember célja nem a rossz elkerülése, hanem a jó megtétele!

A magam részéről nagyon aggasztónak találom ezt... adja az Úr, hogy észrevegyem a jeleket, amiket az életembe tesz! Mert ha lejár az idő, utána már késő lesz...

Ma kaptam ezt a számot egy barátomtól. Attól, akitől nagyon sokat jelent. Így különösen ütős...

NE GONDOLJ RÁM

Egyedül vagyok
Egy idegen városban
Csak néhány jó szót szeretnék

Két szemed kísér
A messzi távolban
Megtennék még bármit ha tehetnék

Ha kezed pihen, egy kézben
Ne gondolj rám!
Ha nem lennél máshol éppen
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Ablakok mögött,
Zokogó esőben
Elfolyó arcok lesnek rám

Diszkréten titkolt,
Rég halott szerelmek
Emlékeiből élnek tán

Ha nem menekülsz még a fénytől
Ne gondolj rám!
Ha a hold nem figyel már az égről
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Ha barátja vagy még a jónak
Ne gondolj rám!
Ha örülni tudsz még a szónak
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Ha kezed pihen, egy kézben
Ne gondolj rám!
Ha nem lennél máshol éppen
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Annyi minden történt az elmúlt időkben, hogy el sem tudom mondani. Öröm, félelem, aggódás, nehézségek, magány, boldogság... minden akadt.

Először is: dunaújvárosi katekéta lettem. Hosszú lenne elmesélni, hogyan, a lényeg, hogy olyan ember kért, akinek nem mondok nemet, aztán még az Úr is leszólt, hogy vállaljam el. Elvállaltam.

Ennél sokkal fontosabb, hogy le tudtam zárni magamban, méghozzá gyász és fájdalom nélkül, egy lezáratlan ügyet. És ezzel új barátot (nem havert, barátot) szereztem :). Persze ehhez kellett az Úr különös csodája (akit érdekel, szóban elmondom.

Megvolt az idei első kirándulás. Jól sikerült. és Kisévi és Hajnal is eljöttek! Hurrá!

Röviden ennyi. A többit később.

Ma csak egy verset írok Nektek... keserű tapasztalatom, nagyon eltalálta Sík Sándor.

Végre eljött a nagy találkozás ideje: a Csapat (egy része) két napot töltött a Lovardában. Gyakorlatilag életemnek jelenleg három pillére van: a család, a csapat és Z. Ebből a háromból kettő (és fél, hiszen a cserkészet és a család kicsit összeér) találkozott.

Mit csináltunk? Nem sok mindent. Kedden megérkeztünk, Z. még sehol (bár már elindult, de visszahívták az Esébe).  Amikor megjött, én nem voltam ott, mert éppen vásároltam. Utána kajafőzés (köszi, Anna), mosogatás, lövöldözés, játék, nagy-nagy beszélgetések, esti ima és tábortűz.

Kedden legalább egy kis meló tényleg akadt (a fiúknak): segítettek Z-nak a tetőt megcsinálni. Ennyi. Bele senki sem szakadt, de nem is ez volt a lényeg.

Akkor mi volt a lényeg? Számomra az együttlét. A csapattal és Z-val meg a családjával. Hogy büszke lehettem mindkét oldalra: a csapat szuperül viselkedett (mint mindig), a házigazdák kedvesek és oldottak voltak.

Már hívtak is minket jövő nyárra. Meglátjuk.

Az alapsztorit mindenki ismeri (gondolom), de azért röviden vázolom. 

Oroszországban, ahol Putyin elnök a nyugat hallgatólagos beleegyezésével, az Egyház által támogatva személyi kultuszt épített ki, volt egy punk lány-banda (a Pussy Riots). Ezek a csajok bepofátlankodtak egy templomba (nem szertartás alatt!), és liturgikus dallamon olyan "imát" énekeltek, amiben kérték az Istenszülőt, hogy szabadítsa meg Oroszországot Putyintól.

Bunkóság? Igen. Meggyalázta a templomot? Talán, szerintem nem. Államellenes? Talán (bár ciki, ha az államot egy pár kiscsajtól kell védeni).

Most jön a poén: a lányokat 2 év általános rezsimű kolóniára ítélte a bíróság vallási gyűlölet motivációjából elkövetett huliganizmus bűntettéért. Magyarul Gulágba küldte őket. És ehhez felhasználta az Egyházat, aki bambán asszisztált. (Egy példa: "Az őt ért erkölcsi sérelemért 30 ezer rubel nagyságú (210 ezer forintnyi) kártérítésre igényt tartó Irina Ruzankina jogi képviselője elmondta, hogy kliensének "mély szenvedést" okozott a punkegyüttes cselekedete, botrányos februári fellépése az orosz ortodox egyház központi templomában." vagy: "Voltak olyan tanúk, akik arról beszéltek, a lányok ruhájának színe sértette meg az egyházat, mások szerint túl sokat mutattak magukból, de olyan is volt, aki egyenesen arról beszélt, az ördögöt látja bennük és Isten ellen indítottak háborút. Kirill pátriárka szerint tettük istenkáromlással ért fel."). Még az is vádpont volt, hogy a lányok felléptek az ambonra!!! (Kedves olvasók, hányszor láttatok már nőket az ambonon?) Ok, tegnap már kiadtak egy közleményt, amiben kérték, hogy bocsássák őket szabadon, ezzel egy kicsit szépítettünk. De csak kicsit, mert ha az egész ügy kezdetén nem csinálnak balhét, akkor el sem ítélik a dilis csajokat.

Ezek után, gondolom, nem meglepő a bejegyzés címe. Fáj, hogy az Egyház kifekszik a rendszernek. Fáj, hogy Krisztus nevében hülyeségekért ítélnek el embereket. Fáj, hogy ilyen kis idióták szaladgálnak, akik szerint ez a megfelelő önkifejezés. Fáj az álszent bíráskodás. Szégyenkezem, hogy mi is ide tartozunk (persze, nem teljesen. Az ortodox egyházról van szó. De Krisztus ősi egyházáról... és sajnos mi, katolikusok is követtünk el sok-sok ilyet), a mi nevünkben is cselekedtek.

Krisztus felszólított minden keresztényt, hogy ne ítélkezzünk. Ez nem a mi dolgunk. Persze, a csajok hibáztak. Sőt, bűnt követtek el. De ez a bűn nem csak az övék. Bunkóskodtak a templomban, mert fogalmuk sincs, mi az a templom, hogy ki Isten, ki a Szűzanya. Azt viszont tudják, hogy ki az a Putyin, és a templomot az ő játszóterének tartották (sajnos, nem alaptalanul). Felelős minden keresztény, akivel életükben találkoztak.

Van nekem egy nagyon kedves, az Egyházat eléggé rühellő fiam. Biztos vagyok benne, hogy soha ilyet nem tenne, pusztán azért, hogy ne bántson meg engem, aki szeretem őt. Ezeket a lányokat senki sem szerette eléggé?

Imádkozzunk a Pussy Riots tagjaiért, hogy rádöbbenjenek, mit csináltak! Imádkozzunk a bírókért, akik az álszent ítéletet hozták, ezzel arcul csapták Krisztust! Imádkozzunk az Egyház azon tagjaiért, akik kiverték a hisztit, ezzel Gulágra juttatták a lányokat! És imádkozzunk magunkért, hogy Egyházunk szeretete soha nem menjen át másokat eltipró, gonosz fanatizmussá!

És most csatlakozva sok-sok, egyébként nem túl nagyra becsült emberhez:

Nagyon sok dolog történt... csak az a baj, hogy kicsit bizalmasabbak annál, minthogy leírhassam őket. De ígérem, előbb-utóbb összekapom magam, és írok egy tisztességes bejegyzést!

Egész nap ez a szám járt a fejemben... nem teljesen aktuális, de a kiemelt részek mégis. Pedig hülye vagyok, hiszen hogy keressen, ha úgy tudja, hogy megváltozott a számom???

De a híres veszelszki-büszkeség egyelőre erősebb annál, hogy felhívjam. Majdcsak lesz valami...

(Tudom, zavarosra sikerült... de azért értitek.)

Gurul az autó velem,
A Calypso-n Sting énekel,
Egy stoppos lány rám nevet..
Gázt adok… tovább megyek.

Egy cetlit írt, hogy nincs tovább,
A kulcs a ládában várt.
Most üres a ház, üres a csend…
Üres az ágy Nélküle.

Miért csak Ő, Ő kell nekem...
Miért csak Ő, számít nekem…

Valahogy úgy érzem, álmodom csak, úgysem múlhat el
És majd arra ébredek, 
Hogy épp a függönyt húzza el.

Úgy elmondanám,
Ami bánt, ami fáj.
Csak ülök a négy fal között…
És várom… még várom Őt…

Miért csak Ő, Ő kell nekem…
Miért csak Ő, számít nekem…

Egyszer rájövünk majd, 
Mind a ketten, hogy hol hibáztuk el
És ha nem keres, hát büszkeségből 
Én sem hívom fel.

Miért csak Ő, Ő kell nekem...
Miért csak Ő, számít nekem…

Valahogy úgy érzem, álmodom
csak, úgysem múlhat el
És majd arra ébredek, 
Hogy épp a függönyt húzza el.

Miért csak Ő, Ő kell nekem...
Miért csak Ő, számít nekem…

És, ha megtalálom másnál
Majd az új romantikát,
Érzem, akkor sem felejtem
Ezt a sok – sok éjszakát.

Tegnap lakós gyerekek jártak nálam. 3 hónapja nem láttam őket. A nagyvilág fogyinak, hülyének, nyomoréknak, Taigetosz-pozitívnak nevezi az értelmi fogyatékost. Én ebből semmit sem tapasztalok. 3 óra beszélgetés, sugárzó szeretet... ahogy sztoriztak a melóról, a segítőkről, a nyaralásról, a balhéikról... ahogy éreztették: én vagyok a főnök, számítanak rám... 3 hónap után ismét boldog voltam. Amikor elmentek, a szívem szakadt meg.

A józan ész azt mondja: el kéne engednem őket. Meg kéne szakítanom teljesen a kapcsolatot velük, és valami "nyugisabb" munkát keresni, hiszen úgysem jön vissza az, amikor együtt dolgoztunk. De képtelen vagyok rá. Nagyon nehéz az elválás, de még mindig jobb, mintha nem is látnám őket. És ez a helyzet a kollégákkal is (na, persze nem mindenkivel)...

Egyszerűen még mindig nem fogtam fel, hogy már nem dolgozom velük. Zoli így fogalmazott: "Olyan ez, mint egy rossz álom, amiből nincs ébredés." És én várom az ébredést...

Csak hangulatban illik ide a szám, de értsétek jól!

"A cserkészet nekünk az életünk,

együtt mi boldogok lehetünk!

Van puding, kacagás és móka,

a nyárnak ez lesz majd a fénypontja!"

Végre eljött, és el is múlt. Egész évben várjuk. Az utolsó hónapban már semmi kedvem rá. Az utolsó napokban bánom, hogy valaha belevágtam. Aztán itt van, és egy szempillantás alatt elröppen. És egy évig várom a következőt. De nézzük kicsit részletesebben, mi is történt az idei cserkésztáborban!

Szombat: az utazás napja. A helyszínen derül ki a végleges létszám (természetesen). Sok órás út, közben elhagyom a telefonom :(. Pedig MUSZÁJ beszélnem fő tanácsadómmal, hogy táborra alkalmas állapotba hozzon. Megoldottam :). Őrsi beosztás, ismerkedés a tímári gyerekekkel. Egyelőre be vannak tojva, de ez természetes.

Vasárnap: Liturgia. Nagyon szép. És keletibb, mint tavaly :). A beszéd nem tetszik, de lényegtelen, mert Gáborból sugárzik a szeretet és az öröm, hogy ott vagyunk. Ezek után miattam a Boci, boci tarkát is mondhatná, annak is örülnék. Délután megjön Balázs, és Fülöp püspök is beugrik. Tetszik a kölyköknek, láthatóan jól érzi magát.

Az estéről nem beszélek, mert az nagyon gáz... akit érdekel, személyesen megkérdezi.

Hétfő: kiképzések. Aranyosak és lelkesek a gyerekek, a kiképzők és a kiképzettek is. Délután meg lövöldözés, késdobálás.

Kedd: lelki nap. Roland sziporkázik. Gyóntatni Gábor is átjön, a két pap három órán keresztül gyóntat. Dicsőség az Úrnak! De Balázs nem jön, pedig vártuk...

Szerda: akadályverseny, délután cserkészpróba. Nagyon ügyesek, felkészültek a jelöltek.

Csütörtök: strand. Gyalog gyakorlatilag megközelíthetetlen. Mi megközelítjük :). Este első táborozó avatás. Túléli mindenki :). Éjjel nagy vihar, de a vezetők topon vannak

Péntek: cserkészavatás. És utazás haza...

Voltak persze rossz dolgok is, de azokat fedje jótékony homály. Köszönet a vezetőknek, Rolandnak, Gábornak és a táborozóknak a szép napokért!

Nem titok, hogy számomra az év csúcspontja a zsolozsmás tábor. Elég nehéz megfogalmazni, hogy miért. Sajnos, nem vagyok nagy imádkozó, az emberek tömegét meg kifejezetten utálom. Az sem kellemes, hogy át kell utazni a fél országon, hogy odajussak... és mégis.

Ez az idei kicsit más volt, mint az eddigiek. És ez nem mindenben volt jó...

• Jó volt, hogy ott volt a két öcsém. De nem volt jó, hogy sokszor szívesebben voltam velük, mint a templomban.
• Jó volt, hogy nem volt tömeg. De nem volt jó, hogy sok ismerős nem volt ott, akik nélkül nem "igazi" a zsolitábor.
• Jó volt, hogy nem volt felolvasás vagy zenehallgatás a kajánál (tudjátok, én azt nagyon utálom). De nem volt jó, hogy így a beszélgetés könnyen átment a keresztény értelmiség szócséplésévé.
• Jó volt, hogy ott volt Atanáz püspök. De nem volt jó, hogy hiányzott Fülöp (hiába, nem tud bilokálni).
• Jó volt, hogy "megúsztam" a kathizmákat. De nem volt jó, hogy azért, mert ellógtam őket.
• Jó volt, hogy Atanáz kézbe vette az imádságot. De nem volt jó, hogy simán "átírt" 20 éves hagyományokat.

Ezen kívüli benyomások: kisebb szervezési hibák (nem szabad minden szertartást egy papra lőcsölni), mély imádságok, szentéletű atyák, nyugalom, pihenés, jó beszélgetések, találkozás Kitalátorral, nagy beszélgetések.

Összességében: jó volt. Megint elmennék. De az eddigiek azért jobbak voltak.

A fenti idézet az Ember tragédiájából van. Már kiskoromban nagyon megragadott (12 évesen olvastam először), azóta újra és újra előjön. Honnan jutott most is eszembe? Megvilágítja egy kis mese. Tehát figyeljetek, gyerekek!

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, volt egy kis ország. Ezt a kis földet megtépázta a történelem: háborúk kínozták, rossz vezetők hátráltatták, a környező népek fenték rá fogukat. De lakói okosak, dolgosak, vitézek voltak, sok-sok szenvedéssel és könnyel, de mindig újra és újra talpra álltak. Mindig akadt köztük kiemelkedő, aki életét szánta arra, hogy enyhítse a nyomort, a fájdalmat.

A XX. század is meggyötörte a kis ország lakóit, a két rossz álom sorban rájuk nehezedett, sem a hitleri Németországot, sem a sztálini Szovjetuniót nem tudták elkerülni. De végre eljött a szabadság és a lehetőségek ideje.

Ekkor jött egy asszony, egyike a kiemelkedőknek, aki úgy érezte, az új lehetőségek esélyt adnak, hogy az emberi jóság töltse el a földet. Nem kell nagy dolgokat tenni: sok-sok kicsi óriássá állhat össze. Nem csak beszélt, cselekedett is: ruhát gyűjtött a nélkülözőknek, főzött az éhezőknek, írni tanította az analfabétákat, harcolt azokért, akik erre már képtelenek voltak. De látnia kellett: bármit is tesz, mások nem követik a példáját. Erre sem csüggedt: akkor nagyobb léptékkel kell dolgozni!  Egyesületet hozott létre, hogy a szükséges jogi keret meglegyen. Házat épített, saját kevéske spórolt pénzét áldozta rá. Idős emberek utolsó éveit tette széppé, jóvá. Később még egy házat épített, ahol fogyatékosok élhettek, nevelődhettek. Mindig megtalálta a lehetőséget, a pénzt, a támogatót, és csak ment, ment, enyhíteni a nyomort. Elmondhatta, amit Mécs László írt: "Én tükre vagyok minden mosolyoknak, én azért élek, hogy visszamosolyogjak."

Itt kéne befejezni a mesét... de sajnos nincs vége.

Teltek, múltak az évek, az asszony öregedett. Kitartása makacssággá, keménysége durvasággá, szókimondása trágárkodássá alakult. A testi-lelki szenvedések meggyötörték, kis hazájában sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan a szabadság pillanatában várta. Csalódott a világban, a demokráciában, a szabadságban és az emberekben is. Az eget már nem látta, Isten helyett másokra, a mellette lévőkre hallgatott. Nem barátokra, mert ekkor már nem voltak barátai, hanem azokra, akiket annak hitt. Akik sajnos nem voltak olyan tiszták, mint ő.

Elkezdett gyanakodni mindenkire. Csak a teljes alávetettséget, a hízelgést tudta elfogadni. Ha valaki ellentmondott neki, azt támadásnak vette. Elméjében tovább és továbbszőtte a vélt bántást, amíg egy "szerintem ezt másképpen kéne" megjegyzést vagy ötletet ellene irányuló összeesküvés részének látott. Ilyenkor bepánikolt, és igyekezett elűzni azt, aki a sérelmet okozta. Mindegy, milyen áron.

Kegyetlen, kíméletlen lett. Áttaposott bárkin. Már nem szerette az öregeket sem (talán a közeli jövőt látta bennük), a fogyatékosokat sem (talán az elmúlt tisztaságát látta bennük). És elkezdte leépíteni, amit alkotott.

Mi lesz a mese vége? Jól vagy rosszul végződik? Az Úr tudja egyedül. Mária tegnap megint gonosz dolgot tett. "Rosszat súgtak rossz tanácsadók". És mi, akik láttuk, és részesei voltunk a meséjének, mit tegyünk? Hagyjuk, hadd menjenek a dolgok a maguk útján? Vagy az öregek, a gyerekek, a fogyatékosok, és a még ott dolgozók érdekében lépjünk közbe? Nem tudom, mi lenne a helyes.

Kérlek titeket, imádkozzatok, hogy Mária meséje jó véget érjen! Jöjjön egy jó tündér, vagy egy kis manó, vagy akármi, kitisztuljon a betegségektől és kortól megviselt elme, és újra az a tiszta, jó ember lehessen, aki volt!

Sokszor mondjuk: nem az a jó barát, aki szemtől-szemben kedves, barátságos, akivel jól érzed magad, de lecsinálja, milyen marhaságot teszel. A jó barát megmondja, ha kell, a hülyeségeidet is, és akkor is segít, ha ennek nem örülsz.

Életemben először most tapasztaltam ezt meg. Eddig is voltak barátaim, de ők tényleg nagyon tapintatos, kedves emberek. Jó esetben figyelmeztetnek, ha rossz úton járok, viszont hagyják, hogy tegyem, amit akarok, hiszen az én utam, én életem. Jó, hogy ilyenek, hiszen soha nem engedtem, hogy beleszóljanak a tetteimbe.

Z. nem ilyen. Ő képes volt a szeretetemet kockáztatni, mert úgy érezte: mindenképpen lépnie kell, mert veszélyeztetem magamat. Gyakorlatilag durván belelépett a magánszférámba. Saját bevallása szerint félt attól, mit fogok szólni (igaza is volt, mert nagyon haragudtam), arra is számított, hogy kirúgom. De akkor is lépett, mert (saját bevallása szerint) "én szeretlek téged a legjobban, visszaélnék a bizalmaddal, ha nem védenélek meg mindentől, önmagadtól is, ha kell".

Nem tudom, sikeres lesz-e az akciója (ne haragudjatok a homályos fogalmazásért, de azért nem szeretném mindenkivel tudatni, mi is van velem). Azt tudom, hogy innentől még jobban bízom benne. A Szentírás kimondja: "Sokan legyenek, kik békében élnek veled, de ezer közül csak egy adjon tanácsokat!" (Sir 6,6) Az az egy az legyen, aki engem fontosabbnak tart mindennél, még a barátságunknál is. 

Tudom, elég zavarosra sikeredett ez a bejegyzés, de nem baj, én értem :).

Ma bérmáláson voltam, hozzám tartozó lányok részesültek ebben a szentségben (szám szerint hárman). Komolyan felkészültek, a szükséges mértékben (kicsit azon is túl talán) izgultak is, tehát minden rendben volt. És az ünnep alkalmat adott arra, hogy én is végiggondoljam: mit is jelent a Szentlélek a mi életünkben.

Nagyon szerencsések vagyunk mi, keleti keresztények! Amikor a missziós parancsot megkapjuk ("Menjetek,tegyetek tanítványommá minden népet") a keresztségben, akkor megkapjuk egyből a Szentlelket is, aki az erőt adja mindehhez. Értem én a "keresztény nagykorúság szentségének" lényegét, és azt is belátom: jó, ha tudatosul az ifjúban a felnőtt élet küszöbén, hogy mi is a küldetése. De mégis örülök, hogy nálunk egy gyermek úgy nő fel, hogy benne él a Lélek.

Keresztség után, vagy 16 évesen bérmálkoztunk is, a szentség vételére készülve, vagy később, de végig kell gondolnunk, mit is kapunk ekkor az Úrtól. Nézzük hát meg, Egyházunk hagyománya miket tekint elsősorban (!!! persze más is van!) a Szentlélek ajándékainak. Vigyázzunk, összefüggenek!

1. Bölcsesség: tudom, mikor mit kell mondani, hogyan kell viselkedni. A Mária evangéliuma rockoperában énekli József: "Tudnunk kell szeretni azt, ami van, s elég, ha érti az Isten." Ez a ráhagyatkozás az igazi bölcsesség. Ne tévesszük össze a következővel:
2. Értelem: magyarul az okosság. Értem, felfogom a dolgokat, tudom, mi miért történik. Tudok reagálni a világ történéseire, átlátom az eseményeket. Ez szükséges, hogy jöhessen a:
3. Jótanács: más életét is átlátom, így tudom, mit mondjak neki, ha segítségre szorul. És még fontosabb: tudom, mikor ne mondjak semmit!!! Bizony, legtöbbször (igen, legtöbbször!) többet segítünk, ha csöndben vagyunk, és meghallgatjuk a másikat, mintha tanácsot adunk. De ez nehéz, ehhez kell a:
4. Lelki erősség: bármi történik, nem roppanok össze. Bírom, ha elhanyagolnak, ha nem értem Istent és az embereket. Elviselem, ha kell, a magányt és a lelki fájdalmakat is. És azt is, ha nm kérik a tanácsaimat, vagy nem fogadják meg azokat.
5. Tudomány: a világot, Isten dolgait meg kell ismerni! De igaz ismeretet csak az Úr tud adni. Nem véletlenül nincs ateista tudós!
6. Jámborság: Istenben való élet. Nem mafla ájtatoskodás! Arany János a tehénről mondja: "Csöndesen kérődzik, igen jámbor fajta...". Mi ne marhák kell legyünk! A Lélek segít, hogy elfogadjuk Isten akaratát lázadozás, hőbörgés nélkül. Ehhez elengedhetetlen az:
7. Istenfélelem: vigyázz, nem félelem Istentől! Csak nem Jézus-haver szemlélet. Isten nem ember. Felfoghatatlan és megérinthetetlen. Imádjuk (Őt, és nem a Tibi csokit!), és tudjuk: sosem lehetünk rá méltók. Nem vitapartner, nem pajtás, hanem az értelmünkkel, érzéseinkkel fel nem fogható (csúnya idegen szóval transzcendentális) valóság.

Ezek a Szentlélek ajándékai. Furcsa belegondolni, hogy ezeket mind megkaptuk a bérmálásban. Pedig megkaptuk, akár érezzük, akár nem! Menjünk tehát, éljük keresztény életünket, ezzel Krisztust víve a világba, hiszen az erőt megkaptuk rá!

És ne felejtsünk el imádkozni Ancsiért, Ágiért és Mariannért, akik ma részesültek a Szentlélek ajándékaiban!

Május 30. a keresztelési évfordulóm. Érdekes visszatekinteni keresztény életemre. Nagyon sok dolog változott, de sok változatlan maradt.

Talán a legnagyobb változás: 19 éve, kamaszként teljesen megbíztam az emberekben. Na nem mindben, nem voltam naív (annyira)! De feltétel nélkül megbíztam a barátaimban (és még nem tudtam, pontosan mit jelent ez a szó) és a papjaimban. Ma már ("hála" a tavalyi tékozló fiú-vasárnapnak) nem tudok bízni. Gyakorlatilag csak a családom (a közvetlen(!!!) családom), és 2-3 barátom az, akinek a kezébe bármikor letenném az életemet, az üdvösségemet. És papjaink (sajnos) már nincsenek köztük.

Szintén változott a hitem formája. A lényeg változatlan maradt, a forma azonban mindig alakult. 

Keresztény gyermekkoromban minden jó volt, amit az Egyházban láttam. Az emberek csodálatosak és szeretetteljesek, az atyák megértők, akik mindig Isten kegyelmét közvetítik.

Amikor rájöttem, hogy ez nem mindig van így, elkövetkezett a keresztény kamaszkor: a kétség és lázadás kora. Lázadtam a hagyományos formák ellen, erre jó lehetőséget adott a karizmatikus megújulás. Teológiai tanulmányaim a kétségeket csak növelték. Beleláttam az Egyház "nem publikus" titkaiba, az emberi gyarlóságok olyan mélységeit láttam meg, amit nem hittem, hogy lehetséges. Keresésem és lázadásom közben megismerkedtem a keleti misztikával, és létrehoztam a keleti lelkiség és a karizmatikus megújulás egy érdekes keverékét. Jó volt ez, a korszak egyetlen igazi problémája a kamaszok mindent tudásából adódott: én tudom a tutit, mindenki más hülye. Ezen a gőgön egy bölcs lelkiatya segített át, akinek a segítségével megismerkedtem a szertartásokban rejlő mélységgel.

Keresztény felnőttkoromat ez, a szertartások, a hagyományok tisztelete jellemzi. Persze, ezt is tudtam rosszul csinálni. Ifjú pap barátomtól olyan mélységét láttam a liturgikának, amiről eddig csak olvastam. És ahelyett, hogy örültem volna a kivételes karizmának, mindenki mástól elvártam volna ugyanezt. Persze, legtöbben nem tudták teljesíteni (a karizma nem kikényszeríthető), ekkor magamban kiégettséggel, "lazázással" vádoltam őket. Visszatért az elit-tudat, a gőg. Egy nem katolikus barátom őszinte, sodró erejű, mély hite és feltétel nélküli szeretete döbbentett rá arra: a szertartások, hagyományok csak mankók az Isten felé vezető úton. Szükségesek és megkönnyítik az utat, de a legfontosabb valóban a tettekben megnyilvánuló szeretet. 

Az Isten felé való úton egyedül járunk. Velünk van az Egyház, szentjeink, angyalaink, barátaink. De mindezek ellenére egyedül vagyunk. Minden érzés és élmény, misztikus megtapasztalás csak máz. Hitünk nem függhet körülményektől, szertartásoktól, papoktól, lelkiségektől. De Isten elénk jön, ha elvállaljuk érte ezt a magányt. 

Kedves tanárom mondogatta ezt gyakran. Poénkodtunk is rajta sokat. Később itt, a blogon is folyt vita a kifejezetten magyar görögkatolikus hagyományainkról (ígérték kedves kommentelők, hogy írnak ilyet, de aztán kihátráltak. Én még várom).

Szombaton a Szórvány családi napja volt a Margit-szigeten (bocsi, kedves szervezők, de a "görögkatolikus piknik" olyan hülyén hangzik, hogy én maradok az eredeti elnevezésnél). Csapatunk is a rendezők között volt. Kicsik és nagyok egyaránt keményen dolgoztak, hozzájárultak ahhoz, hogy a több, mint 750 ember jól érezze magát. Voltak kellemetlenségek (ennyi emberből mindig akad bunkó, aki késztetést érez, hogy az egyenruhás cserkészt piszkálja), de mindent meg lehetett oldani.

A R.-i egyházközségre is nagyon büszke lehettem: csak a mi papjaink segítettek, a többiek vendégként viselkedtek, eszükbe sem jutott, hogy valamit tenni is kéne. A hívek közt is voltak buzgó önkéntesek (néha meg is nehezítették a dolgunkat, de így volt jó).

Jelen voltak görög és római katolikusok, sőt, ortodox testvér is benézett.

A rendezvény végén püspöki vecsernye volt, ahol szeretett püspököm végre megfogalmazta, mit jelent az, hogy magyar görögkatolikus. Ennek hatására már én is meg tudom fogalmazni, számomra mit jelent a címben szereplő mondat.

Magyarok vagyunk. Hozzáteszünk hazánk értékeihez. Büszkék vagyunk rá. Nem csalunk adót, jó állampolgárok akarunk lenni. Gyakorlatilag a 2. cserkésztörvényt tartjuk: "A cserkész híven teljesíti kötelességeit, melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik."

Nem teljesítjük ezt a feltételt, ha sumákolunk a törvények megtartásával, ha ellógjuk a munkát/tanulást, ha az esetleges könnyebb érvényesülés érdekében végleg elhagyjuk az országot.

Görögök vagyunk. Pontosabban: keletiek (hiszen semmi közünk a görögökhöz). Tartjuk atyáink hagyományát. Nem tartjuk jobbnak másokénál, de ez a miénk, a sajátunk. Egyszerű példával: nagyon szeretem az Ezeregyéjszaka meséit, de azért a Fehér ló fiát előbb fogom tanítani a gyermekemnek. Nagy ajándéknak tartom a rózsafűzért, de a Jézus-ima számunkra fontosabb. Mert a miénk.

Nem teljesítjük ezt a feltételt, ha nem kutatjuk az ősi hagyományokat, ha majmoljuk a nyugatot, ha időre "misézünk", ha ellazázzuk a szertartásokat.

Katolikusok vagyunk. Az egyetemes egyház része, melynek földi vezetője Róma püspöke. Ettől nem akarunk eltérni, nem keresünk új utakat.

Nem teljesítjük ezt a feltételt, ha megtagadjuk az Egyházat, és máshová (akár az ortodox egyházhoz) fordulunk, ha nem támogatjuk (akár az adó m1%-val), ha ellene beszélünk.

Adja az Úr, hogy valóban magyar görögkatolikusok lehessünk! És adjon nekünk valóban magyar görögkatolikus papokat!

Az alábbi idézetet papjainknak, és papságra/szerzetességre készülő testvéreimnek ajánlom:

Vaszilij Jermakov atya (1927-2007) szavai a papságról

„Sokan azt hiszik, hogy a pap a világiakkal szemben rendelkezik valamiféle privilégiummal vagy különleges kegyelemmel. Szomorú, de így gondolkodik a papság többsége. Én viszont azt mondom neked: a papnak egy privilégiuma van: hogy szolgája legyen mindenkinek egész élete során, akivel a nap 24 órájában találkozik. Isten nem ad nekünk szabadnapokat és szabadságot. Ha nincs kedved, akkor is menj és szolgálj. Fájnak a lábaid, fáj a hátad: menj és szolgálj. Családi problémáid vannak, akkor is menj és szolgálj! Ezt követeli meg tőled az Úr és az Evangélium. Ha nincs benned ilyen hozzáállás - hogy egész életedet az emberek szolgálatában áldozd fel – akkor inkább válassz valami más elfoglaltságot, ne merd magadra venni Krisztus igáját."

Nagyon sok minden történt. Ezekről most nem írok. Aki tudja, tudja, másoknak meg nem is kell...

Viszont visszacseng a lelkemben egy tavaly februárban elhangzott mondat: "üdvözlünk a felnőttek világában."

Az utóbbi egy évben rengeteg olyan csalódás ért, ami majdnem felnőtté tett. Istennek hála, teljesen nem lettem az, bár a felnőtt bizalmatlansága már bennem bujkál.

Remélem, le tudom küzdeni, és a régi, gyermeki elcsodálkozással tudok majd az emberekre nézni. Egyelőre nem megy, de tudom, hogy az a krisztusi út.

Ugye voltál gyermek, 

mi most is vagy? 
Lerohantak az évek, 
az idő elhagy. 
Bámuló szemmel, 
újra nyíló szívvel 
játssz mindent át. 
Mit az élet kínált neked. 
Felnőtt lettél, azt hiszed. 
Hiszen most, is játszol, 
s komolyan veszed. 
Pedig a rejtély, 
mit soha meg nem leltél, 
még most is vár, 
ahogy megjöttél,s indultál. 
refr.: Azt mondom - játszunk tovább! 
Újra álmodjunk hát, 
mint a felnőtt gyermekek. 
Még mindig tiszta szív, 
és ha valami hív, 
kell, hogy újra ott legyek, 
hol voltunk rég. 
Az kell most még. 
És eljöhet egyszer, hogy azt hiszed, 
mert ősz hajú lettél, öregebb szíved. 
Pedig most érzed, 
gyermek lett a lelked, 
és szállnál még, 
ahol még szebb az ég neked 
refr. 
Azt mondom... 
Mint voltunk rég, az kell most még.

 

Már vasárnap meg akartam írni ezt a bejegyzést, de valahogy elmaradt. És utána is halasztódott, halasztódott... most, hogy már aktualitását vesztette, azért csak megerőltetem magam.

Tamás kételkedett. Aki kételkedik, arra gyakran azt mondják: ateista. Pedig Tamás nem volt ateista... hitt Istenben, és Jézusban is hitt. Csak tapasztalat kellett neki, az a tapasztalat, ami a többieknek is megadatott. Nem kért többet, csak amit a többiek kérés nélkül is megkaptak. Mi hányszor vagyunk így? Látjuk, hogy másoknak mit ad az Isten, és irigykedünk. És -bár tudjuk, mi az igazság- kimondjuk: nem hiszem, amíg nem látom meg a jeleket, amiket kérek. Csak azt, amit más is megkapott.

Nagyon sokszor hasonlítok Tamásra. Láttam Krisztust, találkoztam és beszéltem vele, mégis megráz, hogy most nem látom úgy, ahogyan mások. Tudom, hogy feltámadt, de valahogy nem hiszem... mert nem látom, nem tudom érinteni a feltámadott testet. Ahogy a tamás-vasárnapi homíliában hallottam: a feltámadásban nem kételkedem, csak a feltámadott testtel van bajom. Krisztus testével, az Egyházzal.

Ha Krisztus úgy akarja, meg tudom érinteni ezt a testet. Mások is megtehetik, mindenki megkapja a lehetőséget. De amíg nem látom a kezén a szögek helyét, amíg nem teszem ujjamat az oldalába, amíg nem mehetek hozzá bűnbocsánatért és nem vehetem magamhoz a testét és vérét, addig nem hiszek.

Véget ért a nagyböjt. Idén nagyon kevés szertartáson tudtam részt venni, gyakorlatilag csak egy Előszentelteken, és a Sírbatételi vecsernyén voltam. Nem vagyok fizikailag a topon, így kicsit tartottam a Feltámadási szertartástól is. Nem kellett volna.

Mára (Istennek hála) a Szórványnak központi épülete és kápolnája van. Ez a Panagia (szó szerint "legszentebb", az Istenszülő jelzője). Baán István atya a "főnök", ő végzi ott a szertartásokat. Ez eleve elég garancia arra, hogy odamenjen egy olyan OK, mint én vagyok :).

Reggel 5-kor kezdődött a szertartás, Ez nekem eleve nagyon szimpatikus. Hogy énekelhetjük éjfélkor, vagy este 8-kor, hogy "Keljünk fel kora hajnalban"? Így sokkal hitelesebb az egész. A 4 órás kelés tényleg kora hajnalban van, így értelme lett az éneknek. Húsvét hajnalán pedig az ébredés is örömteli.

Megérkeztünk a kápolnába. Egy pincében van, és közel sincs még kész. Csak a 2 alapkép és az oltár mutatják, hogy nem egy sima pincében járunk. És a feltűnő tisztaság (az általam ismert templomok bizony elbújhatnak mellette)! A sima, közönséges kőpadlóról egy kényes ízlésű grófkisasszony is simán ehetne. Aki gondozza ezt a kápolnát az bizony nagy-nagy szeretettel teszi. A katakombák korában is így lehetett: nincs ugyan fényes berendezés, de a tisztaság, a szeretet, a szertartás iránti feltétlen alázat helyettesíti az ikonosztáziont, a padokat, a szőnyegeket.

Jelen volt a két Kormos-lány, 5 cserkészem és egyikük barátja is, így eleve otthon éreztem magam. Tudtam, hogy senki sem nézegeti, ki milyen mélyen hajol meg, mit hogyan mond vagy énekel. Mindenki önmaga lehet. Biztos voltam benne, hogy nem bírom végig a szertartást, de azt is tudtam, hogy ha rosszul leszek, nyugodtan kimehetek, senki nem fog a hátam mögött beszélni, ítélkezni.

Hogy milyen volt maga a szertartás? Aki valaha volt már Baán atya valamelyik szertartásán (persze olyanra gondolok, amikor nincs megmondva, hogy itt "így és így" szokás), az kitalálhatja. Még engem is felemelt Istenhez, a többiek pedig teljesen átváltoztak. Látni kellett volna! Nem is írok többet, mert aki nem tapasztalta, az úgysem hiszi el, hogy egymástól ennyire különböző emberek egységesen Istenhez emelkednek egy liturgia alatt. Átéltük Aranyszájú Szent János atyánk gondolatait, megértettük, mit jelent a Húsvét.

Javaslom mindenkinek, jöjjön el egyszer a Panagiába, és vegyen részt egy szertartáson! Ha megteszi, érteni fogja, miért ragaszkodunk annyira a hagyományokhoz való visszatéréshez. Lehet, hogy nem lesz belőle OK, de érteni fogja, mások miért azok.