A gyónás szentség. Ezt mindenki tudta, ugye? Ennek ellenére higgyétek el, fontos leírni. Ugyanis ha szentség, akkor Istennel találkozunk benne. Innentől nem egy szokás, nem egy kötelesség ("Évente gyónjál, és legalább a húsvéti időben áldozzál!" ugye, emlékeztek erre a szörnyűségre? Hát felejtsétek el sürgősen!), hanem találkozási lehetőség a hozzánk legközelebb állóval.
Mi is történik ekkor? Van egy lélek, amely rádöbben, milyen hihetetlenül messze távolodott Istentől. Elszakította magát egy súlyos bűnnel, vagy a hétköznapok kis hibái, közömbösségei távolították el? Lényegtelen. A fontos az, hogy messze került. Olyan messze, hogy már nem reménykedhet abban, hogy visszatalál. És azt mindnyájan tudjuk: a bűn zsoldja a halál. Aki Istent elhagyja, az elveszett. Azonban itt lép be a megváltás. Isten nem akarta, hogy elvesszünk, még akkor sem, ha mi napról napra, újra és újra elhagyjuk Őt. Ha a lélek valóban rádöbben, mit jelent az, hogy egyedül maradt, ha valóban vissza akar térni, akkor erre lehetősége van. Egyszerűen a Megfeszített elé kell állni. El kell fogadni az áldozatot, amit hozott. Ennyi.
Innentől egyértelmű, mi a gyónás: én, az ember elhagytam Istent. Ezt felismertem, hiszen tapasztaltam: a helyzetem nem jó, rosszul érzem magam, így nem tudok élni. Ezért elé állok, bevallom, hogy elhagytam, és kérem az irgalmát. Gyakorlatilag elfogadom a bocsánatot, amit kínál. És Ő örömmel fogad vissza, hiszen az egész megváltás értem, az én üdvözülésemért történt (nagyképűnek hangzik? Akkor is így van...).
Hogy megy ez a gyakorlatban? Semmiképpen sem úgy, hogy "elkövettem, nem baj, majd meggyónom". Az csak kigúnyolása lenne a gyónásnak, nem közeledés Istenhez, hanem az eltávolodás konzerválása. Ennél sokkal nehezebb a dolog. Látom, tapasztalom, érzem, hogy baj van. Nem megy az imádság, türelmetlen vagyok, nem szeretem eléggé az embereket, stb. Megvizsgálom a lelkiismeretemet. Ezt úgy tehetem meg a legkönnyebben, ha megkérdezem minden tettemről: ezt csináltam volna, ha Krisztus ott áll mellettem? Így beszéltem volna, így dolgoztam volna, így imádkoztam volna, így vezettem volna? Ha nem csak tudom, hogy velem van, hanem látom is? Ha igen, akkor OK. Ha nem... akkor az a tett (vagy mulasztás, hiszen az is lehet) már eltávolított Tőle. (Persze, ez a módszer csak akkor működik, ha nem gyónok túl ritkán. Ember legyen a talpán, aki 3-4 hónap távolságból átlátja a tetteit.)
Ezt követően fordulok a paphoz, aki tanúként jelen van a gyónás során. Nem a pap gyóntat, hanem én gyónok, miközben a pap jelen van. Nem a papnak mondom el a bűnöket, hanem Istennek. Nem a pap adja a feloldozást, hanem Isten. (Persze, ehhez az is kell, hogy a pap ne értse félre a szerepét, ne akarjon gyóntatni, ne ő akarjon feloldozást adni, stb.)
Így máris értelmetlen a nem-keresztények gúnyos kérdése: miért kell a papnak a bűnöket elmondani? Nem kell. Nem is mondom el neki. (Ezért nem szeretem a lelkivezetéssel egybekötött gyónásokat... annyira más a kettő! A lelkivezetőnek valóban elmondom , mi a gond... de ez nem gyónás, nem jó keverni.) Csak jelen van, amikor Istennek elmondom, és tanúskodik mellettem. (Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják: tök mindegy, kinél gyónunk, a feloldozás a fontos. Szerintem ez nem igaz. A gyónás egész folyamata fontos, a lelkiismeretvizsgálattól a záró áldásig. És igenis sokat számít, ha akkor, amikor gyakorlatilag lemeztelenítem a lelkemet Isten előtt, amikor a legmélyebb mocsokságaimat tárom fel, olyan ember van mellettem, akiben 100 %-osan megbízom, aki előtt biztosan nem kell szégyenkeznem. Javaslom, addig keress, amíg nem találsz ilyen gyóntatót. Megnyugtatlak: nekem kb. 10 évbe tellett.).
Így, nagyhéten jobban rádöbben az ember, mennyire szüksége van Isten megbocsátó kegyelmére. Ő segítsen meg minket, hogy amikor majd az ítélet napján ott állunk előtte, ki tudjuk mondani a "varázsszót": Uram, irgalmazz!, és Hozzá, az Ő országába jussunk.
