Tegnap volt egy éve, hogy felhívott a Bátyám. Ez nem gyakori eset, nem vagyunk telefonálós család. De akkor felhívott, és annyit mondott: Apu meghalt.

Hétfő volt. Fent ültem az irodában, és egyszerűen nem fogtam fel a dolgot. A következő percben viszont olyan súlyt éreztem, amilyet még soha. Igazából nem tudom, hogyan mentem le, hogyan mondtam el a kollégáknak, a páromnak, hogy mi történt. Azok a percek teljesen kiestek.

Természetesen azonnal hazamentem (azaz hazavitt a párom testvére, én nem voltam annyira magamnál, hogy utazhattam volna), csak ültem Apu teste mellett, és gondolkodtam, hogyan tovább. Mindig tudtam, hogy szeretem apámat, de azt, hogy ennyire, azt addig egyszerűen nem éreztem. Nem volt rá szükség, hiszen ott volt, kérdezhettem, beszélhettem vele.

Kamaszként nagyon sokat vitáztunk. Amikor felnőtt lettem, és elmúlt a kamaszkori lázadás, akkor ezek a viták lecsendesedtek. Sok dologban nem értettünk egyet, de a szeretet nagyobb volt, mint a hitbeli, vagy ideológiai különbség. Gyakorlati dolgokban pedig mindig hozzá fordultam. Ő mindent tudott, és mindig a rendelkezésemre állt.

Rengeteget tanultam tőle. Abból, hogyan tekintett anyámra, mennyire ő volt az számára az első, megtanultam, hogy csak azzal érdemes párkapcsolatba lépni, aki engem tekint a legfontosabbnak, és hogy a párom kell az első legyen mindig, mindenhol az életemben. Abból, ahogy a munkához állt, megtanultam, hogy úgy kell dolgozni, hogy az ember nem a lógást keresi, nem a kötelező minimumot teljesíti, hanem munkaidejében valóban azzal foglalkozik, ami a feladata. Ahogy vezette a csoportját, megtanultam, hogyan legyek úgy vezető, hogy közben nem vagyok főnök, hogyan hozzam ki a legtöbbet a kollégákból azzal, hogy érzik a bizalmat, hogy látják: mindenkinek a munkája egyaránt fontos, mindenki megbecsült, egyenrangú tagja a csoportnak. Megtanultam, hogy tud a segítségünkre sietni az irodalom és a zene, amikor úgy érezzük, egyedül vagyunk a világban. Bevezetett a versek világába.

Most, hogy elment, nagyon érzem a hiányát. Egy apa nem pótolható, sem a barátok, sem a partner, sem a testvérek, sőt, még az édesanya sem tudják az általa hagyott űrt kitölteni. Egyedül az Isten az, aki erre képes.

Ma felmentünk Csömörön a kereszthez. Csúszott az út, sötét volt, és hideg is, de meg kellett beszélnem 1-2 dolgot Istennel. És szerettem volna méltó helyen gyertyát gyújtani Apuért. Tudom, hogy látja, és azt is: valószínűleg mosolyog a bajusza alatt, hiszen számára ezek a dolgok teljesen feleslegesek. 

Tegnap volt egy éve, hogy elment. Már nem látom minden éjjel, már nem futok oda, ha meglátok egy fekete bajuszos embert. A fájdalom is csökkent, sokkal ritkábban sírok már, amikor eszembe jut. De egy év után már biztosan elmondhatom, hogy a szeretet, amit iránta érzek, soha nem fog megszűnni. És ott, Jézus mellett  ő is folyamatosan figyel, mosolyog, és segít, ahol tud. Én pedig igyekszem a lábnyomában járni, és úgy élni, hogy büszke legyen rám.

Egyházunk egyik nagy ajándéka, hogy nem csak "ránkzúdulnak" az ünnepek. Húsvét előtt gondosan kiválasztott szentírási szakaszok vezettek be minket a Feltámadás misztériumába, húsvét után pedig legalább ilyen gondosan megválogatott szakaszok segítenek, hogy elmélyüljön bennünk a misztérium. Az első ilyen vasárnap Tamás vasárnapja, a tagadás, a hit napja. A második a kenethozó asszonyoké, a szolgálat, a szeretet napja. És most következik az emmauszi tanítványok ünnepe.

A sztorit magát mindenki ismeri (Lk 24, 13-35):

Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.

Érdekes szakasz, nem? Ezek a tanítványok Jézussal jártak. Hallották, hogy megjövendöli a halálát és a feltámadását. Hallották, és akkor, abban a pillanatban el is hitték. De aztán amikor valóban megtörtént, hirtelen kiment a fejükből.

Hányszor vagyunk így mi is! Jézus egy csomó mindent mondott, ami akkor és ott tudjuk, hogy igaz. De amikor eljön az idő (pl. valóban bántanak a hitem miatt, valóban fájdalmaim vannak, valóban elveszítek valakit, aki fontos nekem), akkor kétségbe esünk. Nehéz hinni az örök boldogságban, ha az embernek fáj a foga! Pedig Krisztus sosem mondta, hogy nem fog fájni, sőt!

De nézzük csak tovább ezeket a tanítványokat! "Asszonyi beszéd!" - mondták, amikor a kenethozó asszonyok beszámoltak az angyallal való találkozásról. Nem hitték el, de annyira nem, hogy oda sem mentek megnézni, van-e igazságalapja a mesének. Aztán, amikor ezt megtették a "nagyok" (Péter és János), nekik sem hittek. Egyszerűen nem akarták meghallani, megérteni, amit mondtak.

Nem ismerős ez is? Milyen könnyen lerázzuk a gyereket, a fogyatékost, az alacsonyabb végzettségűt, (sokan: a nőt...), hiszen mit tudhat ő, amit én nem? Ha mást mond, mint amit hallani akarok, akkor csak fecseg. Pedig mennyi igazság van a "kicsik" beszédében! Máig a régi hittanosaim, a cserkészeim, és a gondozottjaim bölcsességéből élek. Tehát gyerekek, fogyatékosok, kamaszok, parasztemberek, egyszerű Jutka nénik bölcsességéből. Bevallom, bár nagyon sok valóban hiteles, ragyogó elme tanított, a tőlük kapott tudás mindig iskolaszagú maradt. Még a legbölcsebb lelki mesterek iránymutatásában is éreztem olyan sterilséget, elit kereszténységet, amit (bár akkor nagyon vonzó, sőt, az adott személytől hiteles is volt) nem tudtam követni, valahol taszított. Amit a kicsik mondanak, az legtöbbször butaságnak tűnik. És gyakran az is :). De néha, 100-ból egyszer olyan bölcsesség jön ki belőlük, amit el sem lehet mondani. Az is butaságnak tűnt, hogy az asszonyok azt mondták: feltámadt...

De ha a gyengéknek nem hiszünk, higgyünk az erőseknek, nem? Hát ezek a tanítványok ebben sem voltak túl jók. Péternél és Jánosnál nagyobb nem volt akkor (most sincs). Márpedig ők "láttak és hittek". Biztos, hogy elmondták, amit tapasztaltak. Nekem is elmondják a mostani péterek és jánosok (igen, persze, hogy a papokra gondolok) az igazságot. De jó lenne hallgatni rájuk, és nem elindulni valahová, messzire, a kétségbeeséssel, összetörtséggel!

De Jézus megjelent ezeknek a zseniknek is. Hányszor felismerhették volna! Először is: látták. Igen, a megváltozott test más. De akkor is! Sok-sok kilométeren át látták fizikai valójában, hallották a hangját, érezték a szagát, és nem ismerték fel. No comment...

Utána: letolta őket. Úgy, mint annak idején egy párszor, valószínűleg ugyanazokkal a szavakkal is. Mindenki másképpen tol le. Anyám, apám, tesóim, barátaim... mindenkinek más a stílusa. Olyan hihetetlen, hogy innen sem ismerik fel!

Harmadszor: tanított. Ugyanazt, mint addig három évig. Azt, amit egyszer már láttak és hallottak (hiszen "lángolt a szívük") Felismerték a tanítást, és mégis homályban maradt maga a Tanító.

Akkor hogyan ismerték fel végül? A tetteik segítségével. Nem hittek (itt már) Krisztusban. Nem reméltek. De szerettek. Nem engedték elmenni az "idegent", befogadták, nehogy baja essék. Megosztották vele a kenyerüket. És erre elmúlt a homály, felismerték Jézust. Ezzel beléptek a régebben faképnél hagyott "nagyok" közé: visszamentek, hirdették a feltámadást, és végül szépen vértanúhalált haltak.

Mi is milyen nehezen ismerjük fel Krisztust! Talán most sokakat kiakasztok: nem mindig segít a hit. A remény sem. Van olyan mélység, ahol hiába hiszek (elméletben), hiába remélek (elméletben), nem találom meg az Istent. De a szeretet mindig segít. Ha bármi történik, a tetteim keresztényiek maradnak, ha a másik ember szolgálatát nem hanyagolom el, akkor van rá reményem, hogy megnyílik a szemem, és meglátom, hogy évek óta mellettem van, leszid, tanít, csak valahogy nem láttam.

Még egy dologról tanít nekem az emmauszi tanítványok története, és ez a barátság. Méghozzá a megromlott barátság. Milyen könnyű eltávolodni egy baráttól! Elég egy vélt vagy valós sértés, amit az ember fejben tovább kombinál. (Legtöbbször egy tisztázó beszélgetés mindent megoldana. De ha az elmarad, és jön a kombinálás: "ezt tette, közben biztos ezt gondolta...", és esetleg néhány "jószándékú" ember, aki fokozza bennem a haragot, akkor máris óriásinak tűnik a sérelem). Bár csak egy lépés a távolság, de már szakadéknak látszik. És mivel annak látjuk, azzá is válik szépen lassan... hogy lehet ezen változtatni? Hát úgy, ahogy Krisztus mutatta.  Neki is megszakadt a kapcsolata ezekkel a tanítványokkal. Nem feltétlenül a kínhalál és a feltámadás miatt! Hanem azért, mert ezek az emberek csalódtak benne. Már nem tudtak hinni a szavainak. Mit tett erre Jézus? A legfontosabb: Ő, a teremtő Isten, lépett. Nem várt, hogy a tanítványok "térjenek meg". Megtette ő az első (második, harmadik) lépést. Velük ment, tanított, szidott... és lehetőséget adott, hogy bebizonyítsák: ők ugyanazok. Hagyta, hogy eljussanak hozzá.

Mi az én dolgom egy megromlott barátságnál? Követni Jézust: lépni, nem a másikra várni. Egyszerűen jelen lenni. Nem ráerőltetni magam a másikra, de segíteni, hogy felismerje bennem azt, akit szeret(ett). Nem dühöngeni, nem feladni, hanem ott maradni. Talán sikerül. De ha nem, akkor legalább megpróbáltam...

Tamás vasárnap van, az egyik kedvenc vasárnapom. Szent Tamás nagyon közel áll hozzám. Viszonylag sokat tudunk róla, többször említi az Evangélium, és nem feltétlenül a legkedvezőbb színen. De nekem éppen ezek miatt tetszik :).

Mikor is van szó Szent Tamásról? Először Lázár feltámasztásánál. Tudjátok, Jézust előtte meg akarták ölni, alig tudott elmenekülni. És mégis odamegy feltámasztani Lázárt, pedig tudja, hogy az ellenségei lesnek rá. A tanítványok félnek. Tamás így szól: "Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!"

Ezekből a szavakból hiányzik a hit. Ez nem az apostol, hanem a barát szava. Nem bízik abban, hogy Jézus "megúszhatja a kalandot". Egy valamit tud felajánlani: hogy mellette marad, végig. (Igen, én is tudom, hogy ez sem jött össze neki... de az elhatározása megvolt.) Úgy érzem, én is sokszor ilyen vagyok, a családommal, a barátaimmal, és Jézussal is... Nem tudok segíteni, amikor valaki bajban van. Vannak, akik a vigasztalásban, a tanácsadásban sokkal jobbak nálam. Belőlem hiányzik az erő, és gyakran a hit is. De ott tudok lenni azzal, akit szeretek, bármeddig. Ha fizikailag nem is, mert esetleg nagy köztünk a távolság, de "lélekben" mindenképpen, évekig akár. És nagyon remélem, hogy az Úr megóv attól, hogy az elhatározásom ellenére elfussak, mint Tamás a getszemáni kertben...

A másik "nagy pillanat", amikor találkozik a Feltámadottal. A többiek már látták, de ő nem volt velük. Miért nem? Mert összedőlt a világ, nem akart a barátok társaságában sem lenni. Hányszor érzem ezt én is, amikor összetör valami! Mennyivel könnyebb olyankor begubózni, és "eldepizgetni" magamban!

De a tanítványok nem hagyják el: üzennek érte, megkeresik, elmondják, hogy Jézus feltámadt. És Tamás nem hiszi el. Nem hiszi el, de odamegy, és együtt van velük. Mert csak a hívásra várt...Milyen fontos a barátok szerepe! Nem magára hagyni az "antiszociálist", hanem menni, hívni, elmondani neki a nagy hírt, még akkor is, ha esetleg nem hiszi. Hiszen a közösség gyógyít, megment akár...

Tamás visszament a közösségbe, hit nélkül, szomorúan. És ekkor eljön Jézus, megtöri a hitetlenséget, a szomorúságot. Bár nagy volt Tamás szája: "Ha nem érintem, nem hiszem", de (az ikonábrázolástól eltérően) nem kell megérintse a Feltámadottat. Anélkül is hisz.

Tudjuk, mi lesz Tamás későbbi sorsa. Végigtérítette a világot, majd vértanúhalált halt. Ennél nem kell nagyobb bizonyíték a megtalált hitre!

Mi a testi szemeinkkel nem látjuk Krisztust. Nem tudjuk megérinteni. De bízhatunk abban, hogy ennek ellenére nem hagy hitetlenül! Hiszen megígérte. 

Jó régen írtam... és most sem fogok, mert nincs időm. De találtam egy nagyon érdekes cikket, és szeretném, ha ti is olvasnátok. A véleményetekre is kíváncsi vagyok! (A cikket a talita.hu-n olvashatjátok. Ott fotók is vannak, azokat, és a szerző nevét kivettem.)

Szinte közhelyszerű hasonlat: az Egyház olyan, mint egy hajó. Úszik át az élet vizén, Jézus a kapitány, a cél a Menny. A hajóra a keresztséggel kerülünk fel.

Aranyos és szemléletes kép, én is gyakran alkalmaztam hittanon. De a vasárnapi evangélium kapcsán (Jézus a vízen jár) egy kicsit jobban elgondolkodtam rajta.

Felkerültünk a hajóra. Van, akit felpakoltak kicsi korában, van, aki tudatosan lépett fel. Így vagy úgy: egyikünk sem tudta, mit vállal. Tudtuk, ki a kapitány, és tudtuk, mi a cél. Ennyi.

A nehézségek út közben jönnek. Először is: ott vagyunk összezárva egy csomó másik emberrel. Semmi közös nincs bennünk, csak a célunk egy. Mindenki nyavajog, megjátssza magát, hisztizik... nem könnyű elviselni őket.

Ennél is nagyobb gond, hogy a matrózok, tisztek java része ősbunkó. Persze, a kapitány nagyszerű, de vele ritkán találkozunk. Akaratát az alárendeltjei közvetítik. Van köztük okos, hozzáértő, kedves. De legtöbbjüknél eszünkbe jut: ezt mi sokkal jobban tudnánk csinálni. És ez gyakran valóban így van. De hiába, hiszen a hajón nincs demokrácia, akinek tisztsége van, az osztja az észt, a többieknek kuss.

Nem kis gondot okoznak a viharok. Tudtuk, hogy lesznek. De a biztos kikötőben annyival könnyebb volt bízni a kapitányban! Amikor csapkodnak a villámok, dörög az ég, és úgy érezzük, mindjárt feldől a hajó, nehéz fejben tartani, hogy nem a suta matrózok, nem a sikoltozó utasok, és nem a repedező hajó az, ami cél felé visz minket, hanem a kapitány akarata.

Az sem könnyű, hogy nincs szünet, nincs megálló. Nem lehet elhagyni a hajót addig, amíg meg nem érkezünk. Aki kiszáll, az elvész, ilyen egyszerű a dolog. Nagyon ritkán, kivételesen előfordul, hogy valaki kilép, és visszaszáll, de ez valóban különleges. És általában kiderül: igazából soha nem hagyta el a hajót, csak a kapitányt követte valamilyen különös okból, amit csak Ő ismer (ld. Péter a vízen).

Tehát az Egyház, mint hajó, közelről sem egy bájos, giccses kép. Az Egyházban lenni nem leányálom. De az egyetlen út, ami a végső célhoz vezet.

Nagyon sok dolog van, ami az Egyházban taszító. Sokszor úgy érzem, nem bírom tovább. De mint egy hajón: hányni lehet, kiszállni nem.

Régen írtam blogot. Nem véletlenül. Időm sem volt, kedvem sem sok. De most erőt veszek magamon... nézzük, mi történt newsee-val az elmúlt időkben!

1. Nem a legfontosabb, de kézenfekvő, hogy első helyre teszem: szereztem egy új papírt. Gyógypedagógiai mentortanár (is) lettem. Nem estem hanyatt tőle, egy bánatos tevepata is elvégezte volna ezt a képzést, az államvizsga meg tényleg maga volt a vicc... az elnöknél vizsgáztam, és sokkal többet tudtam nála :).

2. Ez sokkal fontosabb: találtam ismét egy papot, akiben megbízom. Hurrá! Ráadásul a R. terén. Még jobb! De hogy ne örüljek, megtudtam, hogy elhelyezik, heteken belül költözik. Máriapócsra. Tehát a lelki életem visszazuhant az "alapszintre".

3. Igen komolyan elhatároztam, hogy abbahagyom a cserkészetet. Vannak csodálatos vezetőim, akikre nem számíthatok, sajnos, a nehéz helyzetekben éppen dolguk van. Fantasztikus fenntartó, aki a háta közepére sem kívánja a csapatot. És kedves, szeretetre méltó gyerekek, akiknek azonban csak a sokadik dolog az életükben a cserkészet. Ez így együtt sok volt. De egy nagy beszélgetés Laci bácsival megváltoztatta az elhatározásomat. Ugyanis meggyőződésem, hogy nem él már sokáig :(. De amíg él, addig nem hagyom cserben.

Miután úgy döntöttem, mégis csinálom, már jöttek a jobb élmények is: rajportya, kószaportya, tábor... mindegyik nagyon jó volt. Csak bennem van: a hétköznapokban mit tapasztalok majd ebből a lelkesedésből?

4. Az egészségi állapotom eléggé aggaszt. Erről ennyit.

5. Az örökös aggódás... méghozzá úgy, hogy lehetőleg ne terheljem vele agyon az aggódásom tárgyát. Kishúgom érettségije, öcsém munkahelyi problémái, másik öcsém felvételije, szüleim egészsége, a csapat "elbóklászott" tagjai... mind-mind ok az aggodalomra. És legtöbben nem tudjátok, de nálam ez elég komolyan megy :). Talán Isten adománya (akármennyire kellemetlen, ajándéknak veszem), de egy az egyben átérzem a másik félelmét, dühét, fájdalmát. Amikor az öcsémet piszkálják a munkahelyén, érzem a tehetetlen dühöt. Amikor a húgom felel, megdermedek én is a félelemtől (ezért még megverlek, M.! Soha, de soha nem féltem a vizsgáktól, most meg majdnem elájulok, mert te vizsgázol? Hogy is van ez?). Amikor zokog a fájdalomtól cserkészhúgom, fizikailag érzem én is a fájdalmat. Ebben a pillanatban félig Nyíregyházán vagyok, mert érzem az öcsém izgalmát, múlt héten meg majdnem szétszakadtam, mert éreztem a haragját... és mindeközben élni kell az életet, hiszen nem terhelhetem sem őket, sem a környezetemet. Mondjuk, ez utóbbi vicces is lenne... mit mondanék? Nem tudok beszélni a fogfájástól, pedig nem is nekem fáj? Szétrobbanok a haragtól, pedig nem is piszkálnak? Nem hiszem, hogy különösebben megértenék :D. Sőt, hamar mentőt hívnának.

Egyelőre elég ennyi. Azt azért remélem, így már megbocsátjátok, hogy nem sok erőm volt blogolni.

Tegnap megint szalagavatón voltam. Előre bocsátom, hogy nagyon utálom a szalagavatókat. A ballagásokat még jobban. Órákat várunk, bávatagon figyelünk egy zsák idegen kamaszt, hogy 1 percre lássuk azt az egyet (jó, néha 2-3-at), akiért elmentünk. Aki tényleg érdekel. De mivel az az egy (ez esetben csak annyi) valóban érdekel, szájhúzogatás nélkül elmegyek minden ilyen szörnyűségre, ha öcséim/húgaim igénylik a társaságomat.

Tehát ott tartottunk: szalagavatón voltam. Mivel tudtam, hogy az illetékesnek ez valóban fontos, ahogy közeledett, nekem is egyre inkább fontosabb lett. Már érdekelt minden: milyen lesz a ruhája, a haja, a sminkje... 

Előre bocsátom (ismét): szerintem egy 18 éves ember NEM FELNŐTT. Akkor sem, ha azt hiszi. Akkor sem, ha a mellére tűzik a szalagot. Sőt, akkor sem, ha leérettségizett, és nagyon felnőttnek érzi magát. Ennek ellenére, amikor megérkeztünk, meglepődtem....

Kis kitekintés: nem is tudom pontosan, mikor, talán 3 éve volt, hogy Mogyeee lehozott három kajla kamasz kislányt cserkészetre. Egyikük egy tűzről pattant, nagyszájú kis boszorkány volt, másikuk igazi keresztény jókislány, akinek hónapokig alig hallottuk a hangját. A harmadik szintén egyéniség: kicsi, mosolygó, csendes, aki felnőttként gondolkodott, felnőttként viselkedett, a felnőttek felelősségérzetével rendelkezett, miközben 100%-ig gyerek tudott maradni. Hogy ezt hogy csinálta? Máig sem tudom. No, erről a harmadikról szól a bejegyzés. Nevezzük M-nak, mert ez a neve...

Szóval, ott tartottam, hogy megérkeztünk. M. repült, megölelt, ahogy szokott. És ez bizony NEM AZ A GYEREK VOLT, AKIT ISMERTEM. Egy fiatal nőt láttam magam előtt.

Mivel egy csomó, számomra unalmas rész van a szalagavatón, végigfutott előttem M. általam is ismert élete. Hiszen nem most nőtt fel! Hogy nem vettem észre? Bár, talán észrevettem én, hiszen sosem kezeltem gyereknek. De valahogy mégis így élt a szememben. Kis idézet a Rómeó és Júlia musicalből:

"Láttam őt, ahogy egyre nőtt, és most a legszebb lány, ki él, és köztünk jár." 

Mindene megvan, ami a "jónőséghez" kell: helyes arc, gyönyörű szemek és haj, jó alak, és jó ízlés a csinos öltözködéshez. És mellé még a szemérem is ott van a szemében, ami sajnos a legtöbb lányból már hiányzik, és amitől minden fiú megnézi (bár szegény fiúk nem tudják, hogy pont az a kisugárzás, ami miatt utána fordulnak, akadályozza meg, hogy bármit elérjenek nála).

Aztán jött a tánc, amire hónapokig készült. Néztem őt, és kicsit megnyugodtam, hiszen látatm: a csibészség, a játékosság megmaradt. Ismét egy idézet (most a Zsoldos című könyvből): 

"Ő volt a legszebb, legélettelibb lány a pályán, de a szemében csak gyerek volt, és jó barát."

Uppsz... megnéztem a dátumot, mikor írtam utoljára blogot. Hát, ebből már nem fogok jól kijönni, főleg, hogy a mai téma is elég véleményes.

Mi, kereszténységre törekvő emberek, igyekszünk Krisztus tanítása szerint élni. És mit is tanított Krisztus? Igen, eltaláltátok. Az egész keresztény tanítás lényege: "Úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek benneteket."

Tehát minden keresztény (azaz magát annak valló) szereti a másik embert, vagy legalábbis törekszik erre? Hát persze! Azaz... és itt jön a gond.

Bizony, rövidke (20 éves) tapasztalatom szerint közösségeink nem igazán a szeretetről szólnak. Ennél (sajnos) sokkal rosszabb a helyzet. Arra törekszünk, hogy az emberek lássák, hogy mi mennyire szeretjük egymást. És ez óriási különbség!

Mit értek ezen? Bemegyek egy közösségbe. Rám sugárzik a keresztény műmosoly, az én arcomon is ez van. Mondanak valami kedveset, én válaszolok ugyanúgy. Valamit megdicsérek. Valaki megdicsér rajtam valamit. Beszélgetünk. Viccelődünk. Elindulunk. Mosoly ugrott, sőt, egy őszinte sóhaj is kiszakad belőlem: végre vége! 

Mi is volt a baj? Izzadtságszagú volt az egész. Azért mosolyogtak rám, mert kell. Azért mosolyogtam, mert kell. Azért beszélgettünk, mert kell. A neheztelések, a bántások nem jöttek elő, de nem azért, mert nem neheztelek, és nem akarok bántani. Hanem mert tudom, hogy kell viselkedni keresztény körökben.

Több gyakorlati tapasztalatom is van ebben.

1. Jó barát megbántódik. Gyűlik, gyűlik az indulat, a harag, a neheztelés. A kommunikáció megszakad. Hónapok telnek el így, míg végül az egyik fél bocsánatot kér. A válasz: nem is haragudtam. És minden folyik ugyanúgy tovább, a barátság meghalt.

Egyértelmű a helyzet. Keresztény ember nem mondhatja: nem bocsátok meg, mert haragszom. Ezt ugye tiltja a krisztusi parancs. Tehát inkább azt mondom: nem haragszom. Így nem kell megbocsátani. Gyerekek, ez egyszerűen hazugság!

2. Méltánytalanság ért. Egy közösségbe tartozom azokkal, akikre neheztelek. De persze nem beszélek a dologról, hiszen keresztény vagyok, megbocsátok... csak igyekszem nem találkozni velük.

Ugyanolyan kamu, mint a másik! Nem hozom fel a témát, nem hallgatom meg a másikat, nem ismerem meg az álláspontját. Így nem kell valóban megbocsátanom.

Természetesen nem azt mondom, hogy keresztény közösségeinkben uralkodjon el a durvaság. De azt igen: törekedjünk az őszinteségre! Emlékszünk, mit mondott Krisztus a középútról? "Bárcsak hideg lennél, vagy meleg! De mivel langyos vagy, kivetlek a számból!" (Feladat: keressétek meg az idézetet! Segítség: a Jelenések könyve elején van). 

A mai példával: meleg az, aki valóban lángol Krisztusért. Akinek a mosolya őszinte. Aki tényleg megbocsát. Aki tényleg örül neked, aki valóban szeret. Hideg az, aki nem ilyen, de meg sem játssza. Köszön, de nem műmosolyog rád, nem jópofizik veled. Ha baja van, elmondja (bár kap is a képére, hogy keresztény így nem beszél). A langyos pedig a középút, aki úgy tesz, mintha, de mégsem (ugye, érthető?).

Ismét egy nehezítés: természetesen törekedni kell arra, hogy "melegek" legyünk (hülye poénokat kihagyni!), hogy szeressünk, megbocsássunk. Mindent meg kell ezért tennünk. De ez nem azt jelenti, hogy el kell játszanunk, hogy mi már valódi krisztusi emberek vagyunk!

És az utolsó "jó keresztény-pukkasztás": próbáljunk meg tanulni a kívülállóktól, a rosszaktól, a csibészektől! Például a kamaszoktól, a fogyatékosoktól, az utcagyerekektől, a melósoktól, a csövesektől! Ott nincs műmosoly. Ha szeret, meghal érted. Ha nem szeret, rád sem néz. Ha utál, leszúr. De olyan nincs, hogy jópofizik, közben megtámad!

Nem véletlenül ajánlom mindenkinek, de főleg jó keresztény testvéreimnek a figyelmébe ezt a dalt. Néha úgy érzem: a kereszténységet csak ezek a rossz fiúk menthetik meg.

Sötét éjben, csak a fény álmos, 
kárhozottak között érzem magam. 
Jönnek felém némán az árnyak, 
a félelemtől eláll szavam. 

Mi lesz akkor, ha eltéved egy szó?! 
Mi lesz velem? 
Mi lenne jó? 

Körülöttem izzik az utca, 
menekülnék innen, nincs, ki megvéd. 
Ablakszemek nézése furcsa, 
félelmetes ez a késői kép. 

Mi lesz akkor, ha eltéved egy szó?! 
Mi lesz velem? 
Mi lenne jó? 

Rossz fiúk, úgy érzem, 
a jót kell bennetek látni. 
Rossz fiúk, azt hiszem, 
közétek kellene állni. 

Körülöttem izzik az utca, 
menekülnék innen, nincs, ki megvéd. 
Ablakszemek nézése furcsa, 
félelmetes ez a késői kép. 

Mi lesz akkor, ha eltéved egy szó?! 
Mi lesz velem? 
Mi lenne jó? 

Rossz fiúk, úgy érzem, 
a jót kell bennetek látni. 
Rossz fiúk, azt hiszem, 
közétek kellene állni.

...halljuk a Nyomorultak musicalban. És igen, egy ember gyakran elég. Hogy is van pontosan?

És mégis
egy ember elég,
ki hozzám szólt,
s lelkemhez ért,
hogy magam embernek érezzem,
hisz bízott bennem,
és úgy hívott: testvér!
Azt mondta:
lelkem Istené...
de hát... miért...?
Hisz köröttem
és bennem már

rég nincsen más,
csak gyűlölség!

Hogy jutott ez az egész az eszembe? Olvastam egy könyvet. Michael Seed atya életéről szól, ő és Noel Botham írták, a címe: Senki fia. Röviden: van egy kicsi fiú, depressziós, elnyomott anyuka, elnyomó, agresszív apuka, szegénység és nyomor. Eddig szokványos, nem? Sajnos, sokan élnek így.

Hasonlóan valóban, de így nem. Apuka a testi-lelki kínzások, megalázások olyan szintjére jut el, amit ember már nem tud elviselni. Anyuka végül elmenekül (öngyilkos lesz), onnantól a gyerek egyedül marad. Verés kézzel, szíjjal és gumibottal, fojtogatás, szexuális visszaélés, megégetés... mindent el kell viselnie. Ő is szeretné megölni magát, de valami mindig visszatartja. Márpedig másképpen egy kisgyereknek esélye sincs elmenekülni. Megtanulja, hogy ha hazudik és sunyít, akkor talán megúszhatja, talán nem veszik észre. Mindenkinek hazudik, falaz az apjának, kiszolgálja szexuálisan is, csak egy percre meneküljön meg a fájdalomtól.

Az iskolában nem figyel, semmit nem csinál, semmit nem tud, így a tanárok nem szeretik. Nem beszél, így segíteni sem tudnak (bár nagyon nem is akarnak, 1-2 gyenge próbálkozás van, de senki nem töri magát, hogy valóban tegyen valamit). Ő az osztály lúzere, a hülyegyerek. Az osztálytársak bántják, igazi áldozat. Köpködni, verni, megdobálni jó buli, neki senkije nincs, megvédeni nem tudja magát, más sem teszi meg.

Egyik nagymamája (akinél egy évig élnie kell) gyűlöli, folyamatosan bántja, éhezteti, szavakkal is gyötri. Az ő szobáját nem fűtik, ő nem szólalhat meg otthon, undorítónak, rohadéknak nevezik, már halott anyját gyalázzák.

Másik nagyija szereti ugyan, de megvédeni nem képes sem az apjától, sem a nagyapjától, aki szintén veri, mert miért ne.

Eszünkbe juthat: ha valakit mindenki bánt, annak alapja lehet. De ez a gyerek anyja halálakor még csak 8 éves!!! Ugyan, mi lehet az oka a bántalmazásoknak? Ennyi idősen még senki sem lehet olyan gonosz, hogy ilyet érdemelne! Egyszerűen rossz helyen van, rossz családba csöppent. Azért gyűlölik, mert él.

Minden adott ahhoz, hogy felnőttkorában pszichopata szexuális bűnöző váljon a kis Michaelből, de nem ez történik. Ugyanis bekerül egy javítóintézet-szerű suliba, sok magatartás problémás, bűnöző, vagy értelmi fogyatékos gyerek és kamasz közé. És odakerül egy tanár... egy fiatal anglikán lelkész (ezt nem tudják róla), aki elfogadja őt. Egyszerűen szereti, és nekiadja azt, amije van: a tudományt. Pszichológiára, történelemre, művészetekre tanítja. És persze a hitet. Nem téríti, dehogy! Sőt, kétségeket ébreszt benne. Ráveszi, hogy gondolkozzon Istenről. Hogy megkeresse Őt. Hiszen tudja, aki valóban keresi, az megtalálja.

Michael meg is találja Istent. Végül (sok kanyar után) eljut a katolikus egyházba. Szerzetes és pap lesz (ez is csoda, legalább akkora, mint a talpra állása! Gyerekek, bármilyen szent életű, nulláról talpra álló, sugárzó hitű embert felszentelnénk úgy, hogy NINCS ÉRETTSÉGIJE??? Ugye, hogy lehetetlen?).

Nagyon megrázott a könyv. De fel is rázott. Deák Bill kérdésére itt a válasz ("Kiből lesz a szökevény, kiből az üldöző? Hogyan lesz egy kisfiúból fiatalkorú bűnöző?"): úgy hogy "nincs embere".

És most hozzátok fordulok, kedves testvérek! Levente sok éve mondta egy prédikációjában: Isten jeleket ad az embernek. Ilyen jel volt pl. a dúsgazdag előtt a szegény Lázár. Csak észre kell venni. A dúsgazdag nem bántotta Lázárt, de nem vette észre. Átlépte naponta. És a pokolra jutott.

A mi életünkbe is elképzelhető, hogy ad jeleket Isten, ilyen kis Michaeleket, akiket bántanak, kínoznak. Akik nem beszélnek, nem tudnak, ellenségesek mindenkivel. Az Úr irgalmazzon nekünk, ha nem vesszük észre, ha átlépjük, ha "nem a mi dolgunk!" címen elfordulunk! 

"Uram, nincs emberem!" mondja a béna Jézusnak (Jn 5, 7). Ha a környezetünkben bárkinek ilyet kell mondania, akkor nagy baj van a kereszténységünkkel.

Zárásként álljon itt a könyvből két idézet, mindkettő megrázó.

Talán ebből megértjük, milyen is volt a gyerekkora:

"Sosem értettem, hogy más gyerekek miért panaszkodnak az éjszakai rémálmaik miatt. Az én borzalmas rémálmaim akkor kezdődtek, amikor felébredtem."

Ez pedig bemutatja az apját, és Michael atya megbocsátását, csodálatos lelkét is:

"Ez az ember olyan önző és kegyetlen módon bánt az anyámmal és velem, hogy az már szinte embertelenség. De még ha egy igazi szörnyeteg volt is, akkor is ő volt az apám.

Az erőszakkal próbált megoldást találni a gondjaira, és ennek eredményeként a saját maga által teremtett pokolban kellett leélnie az életét. Ez és a lassú, fájdalmas halál volt a büntetése, és részemről  ezzel elintézettnek tekintem az ügyet."

Cserkészeknek írt 2. levél

Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából meghívott apostola, Isten egyházának Krisztus Jézusban megszentelteknek, a meghívott szenteknek mindazokkal együtt, akik segítségül hívják a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, minden helyen, náluk és nálunk. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az úr Jézus Krisztustól.

Előző levelemben a táborozásotokról írtam nektek. Most azért teszem ugyan ezt, hogy rávilágítsak csapatotok erősségére és annak fontosságára. Ugyanis, mint tudjátok, nektek nem áll rendelkezésetekre sok pénz. De ez nem is lényeges, mert az anyagi javakat a pogányok keresik elvakultan. Közöttetek nincs híresség, vagy nagy befolyással bíró személy. Ez sem probléma, mert így legalább óvva vagytok a legsúlyosabb hiúságtól és gőgtől, mely a híres emberek legnagyobb kísértő bűne. A ti erőtök testvérek, egymásban található.

Minden csapatban több őrs van. Az őrsök lényege, hogy kis létszámú csoport könnyebben tud együtt dolgozni és munkálkodni a világon. És ha több őrs együtt dolgozik ugyan azon a célon, akkor a végső cél, mely a csapat hatékony működése, összehangoltabban megvalósul. De ahhoz, hogy ez valóban így legyen, az őrs tagjainak egymással és más őrsökkel is jóban kell lenniük. Ahol ugyanis felüti fejét a széthúzás, ott szeretetlenség van. És ahol szeretetlenség van, ott a közösség széthullik. Ez a sátán célja. Ezért azt mondom nektek testvérek: ne hagyjátok magatokat az ördögtől vezetve elkallódni. Bízzatok az Úrban, a mi Urunkban, Krisztus Jézusban és a Szentlélekben! Akkor Békében lesztek mindenkivel, elsősorban egymással is, mi által segíthettek a világon. Mert a világnak nagy segítségre van szüksége és ebben a segítségben cserkészetnek is komoly feladata van.

A tábor ideje alatt vezetőnek lenni épp olyan nehéz, mint vezetettnek. Hiszen mi a vezető feladata? Segíteni a rábízottakat, hogy a tábor ideje alatt hasznos tudásra tegyenek szert és mellé jól is érezzék magukat. A vezető erre áldozza idejét. És mi a vezetett feladata, testvéreim? Elsősorban az ,hogy jól érezze magát. Másodrészt az, hogy a hasznos tudnivalókat elsajátítsa. De ehhez türelem, szorgalom, engedelmesség és szeretet kell!

Kedves vezetettek: biztos előfordul olyan alkalom, amikor úgy érzitek, hogy vezetőitek egyike, vagy több közülük nem jól jár el veletek szemben, vagy igazságtalanul fegyelmez. Ha így érzitek, akkor a lehető legudvariasabban kérdezzetek rá a probléma miértjére. Hogy miért tiltanak meg valamit, vagy mi volt az, amit nem lett volna szabad megtennetek és akkor a vezető elmondja nektek. Senki sem a vezetők közül nem büntet oktalanul! Lehet, úgy azt mondjátok lelketekben: „Pedig van ilyen!”, valójában nincs. Minden vezető a javatokat akarja, csak „néma gyermeknek anyja sem érti a szavát.” Ezért mondom nektek, hogy ha (Isten óvjon titeket ettől) valamiért fekvőtámaszt kell nyomnotok, és nem értitek miért, akkor kérdezzetek rá. De csak a feladat teljesítése után! Furcsán hangzik testvéreim, de ennek is egyszerű az oka. „A cserkész feljebbvalóinak készséggel és jó lélekkel engedelmeskedik.” Ha nem érted, miért kell fekvőtámaszt nyomni, engedelmességből nyomd le és utána kérdezd meg miért nyomtad. Akkor vezetőd elmondja neked, mert ahogy fentebb említettem, vezetőitek nem fegyelmeznek ok nélkül. Ezzel gyakorlod az engedelmesség és a szeretet erényeit, melyek bilincsek a sátán kezére.

Kedves vezetők: Biztos előfordul veletek, hogy valamelyik rátok bízott csapattag olyat tesz, vagy mond, amit nem szabad. Esetleg elmulaszt megtenni valamit, amit meg kellett volna tegyen. Ilyenkor figyelmeztesd, hogy rossz úton jár és bíztasd a helyes viselkedésre. Ha ennek nincs foganatja, akkor a fekvőtámasz marad a vétkesnek. Fontos dolog testvérem, hogy mond meg neki mindig, miért kell fekvőt nyomnia! És arra is figyelj, hogy a szabálysértés és a fegyelmezés között ne teljen el sok idő. Visszamenőleg büntetni nem helyénvaló, mert már a feledés homályába vész a tett helytelensége. Az is fontos dolog testvéreim, hogy a vezető feladata az őrsének szolgálata. Az őrs munkáján tükröződik a vezető munkája. Ha sok fekvőt kell nyomatnia a vezetőnek, az ő munkáját minősíti, nem csak a rábízottét. Továbbá, ha őrsötökbe tartozóval fekvőtámaszt nyomattok, akkor a fekvőtámaszt nektek is le kell nyomnotok. Nem feltétlen ott és abban a pillanatban, de még azon a napon! Hiszen ha a rátok bízott rosszul csinált valamit, akkor az a ti hibátok is. Viseljétek tartással a hibáitokat és tegyetek azért, hogy kijavítsátok. Itt következik egy másik fontos dolog, melyre figyelmeztetlek titeket testvérek: nem elégedhettek meg magatokban azzal, hogy lenyomatjátok a fekvőtámaszt! Különösen figyeljetek rá és tegyetek azért, hogy az ok, ami a fegyelmezést kiváltotta, ne ismétlődhessen meg. A fekvőtámasz következmény, nem megoldás. A megoldás a helyes nevelésben van.

Sose feledjétek, hogy ti cserkészek vagytok. És mint cserkészek, minden cserkészt tekintsetek testvéreteknek. A tábor alatt és az után is, igazán egymásra számíthattok. Ismeritek a testvéreteket, hát segítsétek! Látjátok, hogy a világban mennyi a széthúzás, az ellenségeskedés és szeretetlenség. Viszont Isten titeket arra hivatott, hogy megmutassátok a pogányoknak és gyűlölködőknek: van más módja is annak, hogyan éljünk. Ti bebizonyíthatjátok nekik, hogy az életük jobbra fordul, ha elhagyják a régi tévelyt és megtanulják elfogadni testvérüket Krisztusban. Megmutathatjátok nekik, hogy az ember lehet boldog a pénz hajszolása nélkül is. Rávilágíthattok, hogy az ember nem attól lesz megbecsültebb, ha a hatalomét vívott öldöklő harcban százakat tapos le azért, hogy ő maga kicsit följebb jusson egy ranglétrán és ezért a környezete jobban megbecsülje. Ti legyetek olyan ártatlanok, jószívűek és alázatosak, amilyennek a mi Urunk meghívott titeket. Kövessétek azokat az erényeket, melyeket a cserkésztörvények képviselnek! „A cserkész egyenes lelkű.” (1. cst) Nem álltok az igazságtalanság pártjára, kerülitek a hazug szót és törekedtek arra, hogy  „feltétlenül igazat mondjatok.”

Testvéreim, ti ne csak magatokkal foglalkozzatok, hanem inkább másokért tegyetek! Teljesítsétek híven kötelességeiteket, hiszen tartoztok velük Istennek, a hazának és embertársaitoknak is. (2.cst) Krisztus Urunk is megmondta a farizeusoknak, „adjátok meg ami az Istené”. Tegyétek hát ti is! De amit meg kell tennetek, azt a hazának se feledjétek el teljesíteni. És fontos, hogy ugyan így tegyetek embertársaitokkal is. Nézzetek szét a világban és látni fogjátok, mennyire nem boldogulnak embertársaitok a különböző gondjaikkal és akár legkisebb nehézségeikkel. Ezért írom nektek: „ahol tudtok, segítsetek!” (3. cst) Az emberek elfelejtik lassan, hogy segítsenek egymáson és lassan azt is elfelejtik, hogy segítséget kérjenek. És ha ti megsegítitek azt, akinek szüksége van rá, Krisztus Urunk megemlékszik jótetteitekről.

Ahogy már írtam nektek, leírom most is. Cserkészek vagytok, és „a cserkész minden cserkészt testvérének tekint”. (4.cst) Ez a testvéri közösség erősít meg titeket. Ezért írom nektek testvéreim az Úrban, hogy egymás ellen sose forduljatok! Lehet hogy akad köztetek nézetkülönbség, vagy a körülöttetek lévők haragoskodnak testvéreik ellen, de ti ne tegyétek ugyanezt! Hiszen ti a cserkészeké vagytok, akik Krisztuséi.

Mint cserkészek, ne keverjétek össze amit tesztek, a hadsereggel. A katona ugyanis parancsra bármit megtesz, kegyetlen akár a társaival is. Ti, testvéreim viszont legyetek „másokkal szemben gyöngédek és magatokkal szemben szigorúak.” (5.cst) Ez ugyanis Krisztusi lelkület, testvéreim! Hiszen Jézus Urunk is magával szemben volt szigorú, amikor 40 napot böjtölt a pusztában a világért. Magával volt szigorú, amikor vállalta a keresztre feszíttetést. És velünk volt gyöngéd, amikor betegeket gyógyított, a holtakat feltámasztotta és halálával megváltott minket.

„Szeressétek a természetet, legyetek jók az állatokhoz és kíméljétek a növényeket!” (6.cst) Mint cserkészek, a természet minden csodája a gondotokra lett bízva a 

mi Istenünktől. Fontos, hogy megismerjétek az állatvilágot. Mindent ami a földön jár, a vízben úszik és az égen repül. Ezek mind ugyan úgy élnek, lélegeznek, ahogy ti is. A mezők, erdők növényei is élnek és a mi Atyánk tartja életben őket. Ti, mint Isten meghívottjai, hatalommal bírtok mindannyiuk fölött, de én arra bíztatlak benneteket, hogy vigyázzatok ezekre a kincsekre. Mert minden miben élő lehelet van, értékes.

Cserkésztestvéreim! Mi mindannyian csak por vagyunk Isten előtt. Ha a mi Urunk egy porszemet kiemel, nem a porszem érdeme. Ugyan úgy lefújhatja az Úr azt a porszemet, hogy másikat emeljen fel kedve szerint, ahogy azt az egyet kivette a többi por közül. Ezért mondom azt, hogy legyetek alázatosak. Ugyanis vezetőitek is ilyen porszemek. Egyes porszemeket közületek kiválasztott és megbízott, hogy segítse életetek útját az emberebb emberré válás felé, ők a vezetőitek. Az ő feladatuk

 az, hogy segítsenek nektek. De ez nem működhet akkor, ha nem figyeltek rájuk. Ezért sose feledjétek: „a cserkész feljebbvalóinak készséggel és jó lélekkel engedelmeskedik.” (7.cst)

Ne szomorkodjék szívetek a világ minden gondja miatt. Megértem és tudom, hogy nem könnyű nektek testvérek, hiszen senkinek sem az, nekem se. De „a cserkész vidám és meggondolt” (8.cst), tehát ha összegyűltök táborba, a gondjaitokat hagyjátok ott, otthonotoknál, ne vigyétek magatokkal a horpácsi táborba. Igyekezzetek megőrizni a tábor általános jókedvét. Ha ti boldogok vagytok jócselekedeteitektől, akkor bizonyára a mi Urunk is boldog. Tehát legyetek derűsek, de ne esztelenül, mint a bolondok! A józan észre mindig szükség van, táborban is.

„A cserkész takarékos.” (9.cst) De miképp lehetnétek takarékosak a tábor alatt? Erre több példát is tudok nektek írni: elsősorban az ételt ne pocsékoljátok. Aki amennyit kivett magának, azt fogyassza is el. A 

test épülése fontos testvéreim, ezért táplálni kell. De aki maradékot hagy, az túlbecsüli magát és pocsékolja azt, ami a világban sok családnál hiányzik, az élelmet. Rengeteg az éhező testvéreim, legalább ti ügyeljete

Tartsátok magatokat tisztán testvérek! De ne csak testeteket tisztítsátok meg a portól, verítéktől, hanem a lelketeket is tisztítsátok meg a bűn mocskától. „A cserkész testben és lélekben tiszta.” (10.cst) A test tisztasága fontos dolog. Ha tested tiszta, megóvod magad a betegségektől, így hosszú életűvé leszel a földön. Ha a lelked is tiszta mellé, akkor hasonlatos lehetsz Krisztushoz, ki megtisztít és megigazít minden embert a földön, ki hozzá fordul.  Bár ti nem vagytok Krisztus, a ti tisztaságotok láttán más is hihet, ha szembesül hitvallásotokkal.k arra, hogy semmi se vesszen kárba. Ugyan ezen alapon ne folyassátok fölöslegesen a vizet, ha kulacsaitokat töltitek, vagy ha fogat mostok. A szükségesnél ne folyassátok tovább a zuhanyzáshoz való vizet sem. Egyrészt mert rajtatok kívül más testvéretek is lezuhanyozna és ugye azért is, hogy az ételnél is ritkább édesvizet ne pazaroljátok el.

Köszöntenek titeket Európa egyházai. Sokszor köszöntenek benneteket az Úrban, a tímári Gábor atya, családja és a házukban lévő cserkész közösséggel együtt. Köszöntenek titeket a testvérek mindnyájan. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Én, Pál, sajátkezűleg írom a köszöntést.

Az Úr Jézus kegyelme legyen veletek! Szeretetem mindnyájatokkal Krisztus Jézusban.

... ebből már nem jövök ki jól! Igen, tudom: elhanyagoltam a blogolást. Persze van mentségem!!! Csak nem jut eszembe...

Főleg, mert ami most idekerül, azt 1. nem én írtam, 2. nem most, hanem még nyáron kellett volna kitenni. De már mindegy.

Sokat írtam már a cserkészetről. Tudjátok, gyerekek, tábor, stb. Bonyolult lenne leírni a szabályainkat, de Istennek hála, nem is kell. Leírta ezt helyettünk más. Olvassátok hát Szent Pál apostol 1. levelét a cserkészekhez!!!

Cserkészeknek írt 1. levél

Pál, Jézus Krisztus szolgája, meghívott apostol, akit Isten kiválasztott evangéliuma számára – melyet Isten megígért a szent iratokban prófétái által Fiáról, aki testileg Dávid nemzetségéből született, de akit a szentség Lelke szerint, a halottak közül való feltámadás által Isten hatalmas Fiául rendelt; s aki által kegyelmet és apostoli megbízást kaptunk minden néphez - még a Bucikhoz is, -  hogy engedelmeskedjenek a hit által az ő nevéért – ezek közé tartoztok ti is, Jézus Krisztus meghívottjai – Isten összes szeretteinek, akik Horpácson a meghívott szenteknek. Kegyelem és békesség nektek Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!

Először is hálát adok Istennek amiért sikeresen eljutottatok a horpácsi testvérekhez. Nagy örömömre válik hogy itt is megismeritek a világ szépségeit. Hallom, hogy a Fényességes Bíborban Született Nagyon Szeretett és Sokra Becsült Nagyérdemű Tiszteletre Méltó Blanka is közöttetek van. Egészség és boldogság fogadja őt is, veletek együtt!

Sok mondandóm van számotokra, hiszen cserkésznek lenni egy Isten által adott áldásos, de nehéz hivatás és sok mindenre kell egy cserkésznek figyelnie a kakaó ideális hőmérsékletétől kezdve a csendes pihenők szigorú betartásán át a nyugalmas éjszakai alvásig. Nem könnyű feladat ez, de aki mindezekben kitart mindvégig, üdvözül és nem lesz gondja súlyos kialvatlanságra.

Kezdetként annyit mondanék nektek testvérek: a táborhelyre érkezés után a tábor felverése létszükséglet. A pogányok ugyanis testük lustasága miatt – bár lelkük érzékeny a kényelemre –gyakran tesznek rá, hogy felállítsák sátraikat. Így amikor az ég megnyitja csatornáit és zivatar tör a Földre a pogányok bőrig áznak, ruházatuk, ételük és  egész házuk népe a ronggyá ázás áldozata lesz. De ti testvérek, ne kövessétek az ő példájukat, mert a csapatéi vagytok, akik Krisztusé. Ti építsétek meg sátorvászonból hajlékaitokat, vagy a természet anyagaiból fekhelyeiteket a táborépítő útmutatásai szerint. Hiszen a Szentlélek mindenkinek megadja a sikereihez és képességeihez legalkalmasabb különpróbát. Aki a Lélektől a táborépítő különpróbát kapta, az Isten akaratát teljesíti, tehát útmutatásainak ellent mondani Krisztusban balgatag tett, vagy egyenesen hülyeség. Sátraitoknál figyeljetek arra is, hogy kerüljétek a hangyabolyokat, mert senki és semmi melyben élő lehelet van, nem szereti, ha hajlékára újabb hajlékot építenek. Így vannak ezzel a hangyák is, kik elárasztják sátraitokat ha bolyaikra vertek sátrat. Továbbá figyeljetek arra is testvérek, hogy a sátorcövekek száma nem végtelen. Mert semmi sem végtelen, mindennek megvan a maga vége, méreteinek vége, számainak vége melyet Isten megalkotott a Földön. Ilyenek a sátraknak cövekjei is, melyeket ha testvéreitek kölcsön kérnek – mivel nekik nincs elegendő sátorcövekjük sátruk felállításához – adjátok oda jó lélekkel, hiszen írva van: „A cserkész minden cserkészt testvérének tekint.”(4.cst) De aki kölcsönkérte a sátrának fölös cövekét ne feledje azt a tábor végeztével visszakérni. És aki cserkésztestvére sátrának cövekét elkérte ne feledje el kitől kérte azt, és ne feledje el visszaadni testvérének tulajdonát. Egy táborban nem csak sátrak vannak, mint építmények. Bizony testvérek, a tábori kereszt és –jó esetben – zászlórúd és táborkapu is részei egy tábor építményeinek. Ezek megépítések megtervezése és megépítésének munkája a táborépítőé. De ha a táborépítő segítséget kér tőletek a gyorsabb és biztosabb munka reményében, „készséggel és jó lélekkel” (7.cst) segítsetek neki! A felépült tábor örömötökre válik. Ugyanis csak a kész és felépült sátrakba lehet bepakolni cuccaitokat, melyek egyébként igencsak útban vannak. Ha fekhelyetek kész, az éjszakára nem lesz gondotok. Így álmotok zavartalanabb lesz és egyébként is feelinges a sátorban hangosan horkolva szunyálás.

Fontos dolog még az étkeztetés rendje is! Úgy hallom felőletek, hogy sokan vagytok és számos különböző korcsoport fellelhető testvéreitek közül. Ezért intelek titeket arra, hogy krisztusi szeretet szerint határozzátok meg az élelemkiosztás sorrendjét is. Hiszen az ember test és lélek egysége, de a lélek is kárát vallja a test sorvadásának. Ahogy a léleknek szeretetre és imádságra van szüksége, úgy a test is szükségét látja az élelemnek. Aki kisebb, korban fiatalabb, az élelemosztáskor álljon az idősebbek előtt! A pontos rendje étkezéseiteknek így legyen: legelőször a legkisebb húgaitok kapjanak enni, utánuk a legkisebb öcséitek. Őket –az Isten gondviselése szerint – a nagyobb, idősebb lányaitok kövessék! Utánuk ehetnek a nagyobb legények, akiket a kószakorú lányok váltsanak utánuk. A kószakorú lányok és nők, miután megkapták étküket, adják meg végül a kószakorú fiúk és férfiak számára az élelemhez jutás lehetőségét. Így mindenki Krisztusban kedves testvéreitek közül ételhez jut a maga rendje szerint.

A fiatalabbakat szeretettel intem: a kószáknak általában kevesebb étel juthat, ráadásul soká jutnak hozzá, mellesleg a tábor kajakészlete nem mindig a legbőségesebb, bár a Lélek által érintett Konyhatündér mindent megtesz értetek – Isten áldja meg segítségéért – ezért várjátok meg a repetával azt az időt, amikor a legutolsó kósza is az adagjához jutott. Hiszen testvéreitek kapnak az utolsók közül és ezt az áldozatot azért hozzák meg, hogy előbb ehessetek. Írva van: „nagyobb szeretete, és toleranciája, továbbá akaratereje és önuralma senkinek sincs annál, mint aki éhségtől kopogó szemekkel, TAJ-kártya méretűre szűkült gyomorral utolsóként várja ki sorát a cserkésztestvéreiért.” Örüljetek fiatalabb testvérek azért, hogy ez a hivatás még titeket nem érint. De el fog jönni ennek is az ideje, ezért mondom nektek: készüljetek!

Sok dolgotok lesz a nap folyamán, mellyel tudásotokat és testeteket edzhetitek, testvérek. Mivel még a legerősebb és legkitartóbb embernek is szüksége van a pihenésre, ezért vezetőitek – a Lélek által – minden napra megadják nektek a csendes pihenés idejét. De hallom, hogy ez némelykőtöknek nem a legkedvesebb időtöltés. Testvéreim az Úrban! A csendes pihenő a test imádsága. Ekkor adhat hálás köszönetet az Úrnak minden munkáért és szolgálatért, és ezért mondom nektek: engedjétek a testeteket is pihenni! Egyébként is a csendes pihenőt Krisztusban kedves vezetőitek a nap legmelegebb szakában szokták elrendelni, amikor is különösen megerőltető és egészségtelen lenne bármi féle munka. Ezért legyetek alázatosak és szelídek, mint a galambok. Amikor eljön a csendes pihenés ideje, figyeljétek azokat, akik szürke nyakkendőt viselhetnek. Ők tudják, milyen értékes is ez. A csendes pihenő alatt csendesen pihenni kell, még szátokat is pihentessétek a beszédben! Így rátok száll az Úr békéje, hiszen az Úr is megpihent a világ teremtése után.

A pihenő általában 1-2 óra. Végeztével ismét felkerekedhettek, felébreszthetitek szunnyadó vezetőiteket és ismét birokra kellhettek a lébecolás gonosz kísértése ellen. De sose feledjétek: amíg a csendes pihenő véget nem ér, ti is csendesen pihenjetek! Ezt is sokféleképp tehetitek: olvasással, imádsággal (hogy testetek mellett, lelketek is imádkozzék), vagy akár a vezetők mintájára alvással. A kivitelezés hogyanja lelketekre van bízva.

Az este leszálltával, amikor is levontátok a zászlót, hálát adtatok az Úrnak a napért, következzen köztetek az a közösségi cselekedet, melyre csapatotok minden tagja, vendége és egész házanépe hivatalos: a tábortűzi vacsora elfogyasztása. Ekkor lehetőleg mindannyian legyetek jelen! Azért kérem ezt tőletek, mert a nap folyamán szétszóródtok mindenfelé a programok alatt. Viszont az esti tábortűz az, ami nem csak meleget ad és élelmetek süti meg, hanem lángra lobbantja bennetek a lelket Krisztusban. Fontos dolog testvéreim: a tábortüzet csak a tűzmesterek gyújthatják meg és lángját táplálnotok is csak az ő engedélyükkel szabad! Ha kérdésetek lenne a tűzről, forduljatok testvéri szeretettel tűzmestereitekhez. Hiszen az Úr megadta nekik a feladatukhoz szükséges tudást.

Minden este része legyen köztetek a tábortűzi műsor is! Minden napra egy őrs jusson, ki bemutatja. A műsor lehet szinte bármilyen: énekes, zenés, táncos, mozgásos, mókás, az egyetlen lényeg az, hogy jó élményt nyújtson testvéreiteknek. Hiszen őértük van és magatokért is.

A tábortűzi műsor végeztével következhet a vacsora. Készüljetek testvérek, hogy táborotokban a vacsora általában megszokott alapanyagokon (lecsókolbászon, szalonnán, kenyéren és némi zöldségen + burgonyán) alapszik. Mindenki azt egye, ami szájíze szerint való, de egy dolog fontos: Éhezők mindig voltak és lesznek a világban. Amit ti elfogyaszthattok táborotokban, az Úr adta nektek. Ezért fölösleget ne hagyjatok, amit elvettetek, egyétek meg mind! „Mert könnyebb a Tyrannosaurus rex csordának átjutni a tű fokán, mint a finnyásnak és pazarlónak bejutni a mennyek országába!” Mikor eljön az esti nyugalom ideje, a takarodó a következőképp legyen köztetek: 22.00-kor a legifjabbak vonuljanak sátraikhoz. Fél óra múlva kövessék őket a nagyobb testvéreik! A szürke nyakkendőt viselőknek nincs takarodójuk, hiszen ők saját maguk nevelői a Lélek által. Aki elvonult, hogy pihenni térjen, ne zajongjon sátrában, hanem hajtsa álomra fejét és alvással szentelje meg magát és egész eltelt napját. Aki fönn maradt, szintén ne hangoskodjék; hagyja pihenni és aludni azokat, akiket a napi parancs és az Úr Lelke aludni engedett! Bár mások a korosztályok, és mások az időpontok a takarodóban, egy dologban mindannyian megegyeznek: a reggeli ébresztő keltsen fel mindenkit reggel 7.00 órakkor!

További fontos dolog, testvéreim: minden napra jusson valami program a tábor egész ideje alatt! Az, hogy milyen elfoglaltsággal töltitek, teljesen rátok bízom. Amire viszont figyeljetek a következő: ha az időjárás lehetővé teszi, akkor szabad téren legyen. Elégre a természet szépségeit is Isten alkotta, melyet egy cserkésznek illik megismernie, még ha csak szemlélője is ezeknek a csodáknak. Továbbá a programok közösségiek legyenek. Ugyanis ti egy nagy családot alkottok, hiszen ahogy korábban írtam nektek, egy cserkész „minden cserkészt testvérének tekint.”  Ami viszont a legfontosabb, hogy amit elterveztek, igyekezzetek jókedvvel és szeretettel véghezvinni. Hiszen a mi mennyei Atyánk is boldog, ha titeket boldognak lát. Ha a program, például az íjászat, vagy célba dobás, esetleg ostorral rittyentés a tábor területén kívülre szólít, akkor a következőkre ügyeljetek: legalább egy szürke nyakkendős vezető legyen veletek és indulás előtt az aktuális ügyeletes tiszttől kérjetek engedélyt a tábor elhagyására. Az ügyeletes tiszt nagyrészt megadja úgyis az engedélyt, ha netán nem teszi, ne háborodjék szívetek! Hiszen biztos alapos oka van rá. Amikor olyan programon vesztek részt, melyre a csapat egésze egységesen útnak indul (ilyen például a strand is), akkor a menetoszlop a következőképp fessen: legelöl két vezető, leghátul két vezető. Közöttük a csapat többi tagja és néhány vezető a széleken. Így minden ifjú biztonságban haladhat. Az elöl lévő vezetőket óvva intem a sietségtől! Akárcsak a leghátul lévőket a lemaradástól. Haladjatok egységesen, egy csapatként, hogy olyanná ne legyetek, „mint a pásztor nélküli juhok”.

Testvéreim! Egy tábor során aki fogadalmat tett, jogosult különpróbát tenni. Sokféle különpróba van, miből ki kedve szerint megválaszthatja, amihez az Úrtól hivatást kapott. Aki tudja, mit tegyen, az merítsen erőt Krisztusból és tegye le választott próbáját. Aki még bizonytalan, hogy melyik különpróba való neki, ne aggodalmaskodjon szívében, mert az Úr Lelke erőt és ügyességet ad bármelyik próba sikeres teljesítéséhez. Milyen különpróbák vannak? Felsorolni is hosszú lesz, testvéreim. Ha valaki már biztos közületek abban, hogy egyre vállalkozna, csak nem tudja, milyen téren, az ne habozzék; némi készülődés után sikerrel lehet tűzmester. A csapatban ez nagy megbecsülésnek örvend. Lehet továbbá mesemondó, melyből mindig is kevés volt és egy nagyon dicséretes, Istennek tetsző feladatkör. De valamelyik testvér szeret is és jól is tud énekelni, akkor neki a dalnok próba a legmegfelelőbb. Ha a hit ismerete értékes számára, akkor az apostol különpróbát tegye le, csak ajánlani tudom. Ha valamelyikkőtöknek ügyes a keze és van érzéke a praktikus alkotáshoz, a táborépítő különpróba neki való. Ki hatékonyan mentene életet, elsősegélyt tanuljon. Ki az éjszakai eget tanulmányozná, tegyen csillagász különpróbát. Ki testvéreit szeretné jobbnál jobb ételekkel táplálni, legyen Konyhatündér. Ha közületek valaki arra kapott hivatást az Úrtól, hogy szórakoztasson és örömöt hozzon testvérének, legyen előadó, vagy ha a tévedés esélye nélkül szeretné célba juttatni túrázó társait, akkor túravezető legyen. Kószáknak fenntartott megmérettetés még a három toll. Sok különpróba van még, de felsorolni is hosszú lenne, testvérek! Az a fontos, hogy ha valaki szeretne közületek próbát tenni, az nyugodtan tegye azt, amelyik neki a legjobban tetszik. Csak egy dologra intelek titeket: a különpróbát komolyan kell venni, testvéreim! Alapos felkészülést igényel, ezért ha elhatároztátok, hogy melyik tetszik nektek a felsoroltak, vagy sok más közül, akkor arra alaposan készüljetek fel.

Az utolsó nap nevezetes időszaka a tábornak. Ekkor ugyanis több érdekesség is megbontja az eddig kialakult rendet. Az egyik, ami nem minden táborban fordul elő, de elég rendszeres köztetek, a „Ki Mit Tud?”, mely során a tábor résztvevői ügyességükről, jó hangjukról, vagy bármely más tehetségükről tartanak rövid bemutatót a többi táborozónak. Ez egy szép esemény testvérek, rávilágít arra, hogy mindannyitok különleges, csak rá jellemző tehetséget kapott az Istentől. Bármit is választ közületek valaki, csak lazán és vidáman tegye, hogy az Úr is veletek örüljön. Akinek nincs elsőre ötlete, mit mutathatna, ne csüggedjen és ne aggódjék! Az elkeseredés és a lehangoltság a sátán eszköze, melyet jó tanáccsal és segítséggel, legfőképp imádsággal el lehet hárítani. Az utolsó nap másik nevezetes pontja az utolsó tábortűz. Ekkor minden testvér együtt van, mint ahogy eddig is tették, de egy dologban változás van: nincs takarodó. Ennek örülnek igazán a fiatal testvérek, ami érthető is. Értékes ez az idő testvérek, ezért töltsétek örömmel és szeretettel!

A tábor végeztével következik a táborbontás és a hazaút ideje. Ez egy elég nehéz nap, bár ezt a tapasztalt táborozó testvérek jól tudják. Amire itt figyeljetek: a táborhelyet legalább olyan állapotban adjátok vissza, amilyenben kaptátok! Hiszen a táborhely eredeti tulaja befogadott titeket és aki titeket befogadott, azt fogadta be általatok, aki titeket küldött. És mivel titeket az Úr küldött, legyetek méltók ehhez és vigyázzatok a táborhely tisztaságára. Hulladék ne legyen szétszórva, ami söprésre, vagy felmosásra szorul, tisztítsátok meg! A felszereléseteket összepakolva, egy helyen tartsátok, míg el nem jön az indulás órája. Fájdalmas élmény elhagyni azt a helyet, ahol jól érezte magát az ember. Ebből a szemszögből a hazaút egy szomorú élmény, de ne csüggedjetek! Bár az elválás fájdalmas megérint titeket, legkésőbb az utolsó búcsúzó kézfogás által, de vigasztaljon benneteket a viszontlátás öröme! Hiszen találkoztok ti még egymással, legkésőbb az új cserkészévben. Aki csak érdeklődőként volt jelen a táborban, ő se szomorodjon el! A csapat szervez még programokat, melyre örömmel és szeretettel várja minden új és egy kicsit tapasztaltabb vendégét! Ezért mondom nektek testvéreim, hogy bár a tábor véget ér és mind hazatértek, ne bánattal, hanem örömmel, a tábor emlékeivel eltelve térjetek haza házaitokba!

Köszöntsetek minden szentet Krisztus Jézusban. A velem lévő testvérek köszöntenek titeket. A szentek mindnyájan, különösen a Horpácsiak közösségéből valók és a világ cserkészei, köszöntenek titeket. Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel! Ámen.

Sok-sok esemény történt az elmúlt időszakban (látjátok ti is, nem volt időm/energiám blogolni sem). Annyira sok, hogy fel sem sorolom. Ehelyett egy olyan dologról írok, ami sokkal fontosabb, és talán többeket is érdekel, és ez a POLITIKA.

Mi is a politika? Uralomra törekvés. Ha valaki úgy gondolja, jobb ura (szebben mondva: vezetője) lenne valaminek (mondjuk, egy országnak, egy iskolának, egy diákönkormányzatnak, stb.), mint a régi, akkor politizál. Ha többen vannak, akik ugyanúgy gondolkodnak, akkor pártot alapítanak, és úgy politizálnak. Ha valaki támogatja őket, bár nem tagja a pártnak, az is politizál. És aki az egészről a véleményét elmondja, az is politizál.

Mivel mindannyian közösségben (jelenleg a magyar állampolgárok közösségébe) tartozunk, ezért mindannyiunkat érint a politika, és mindannyian politizálunk. Ki aktívabban, ki kevésbé. Ez feladatunk is: képviseleti demokráciában élünk, választanunk kell embereket, akik képviselnek minket az ország vezetésében, általuk bele kell szólnunk az eseményekbe. 

Engem nem zavar, ha valakinek politikai elkötelezettsége van. A legtöbb emberrel szemben meggyőződésem, hogy még a politikai elit tagjai is az ország javát akarják, nem pénzéhes hazaárulók. És ez párttól független. Ha egy sör mellett, a haverjai körében, vagy esetleg a többi, ez iránt érdeklődő ember körében kifejti valaki a véleményét, és vitázik politikai kérdésekről, az nem rossz dolog, sőt! Tágíthatja a látókört, javíthatja a vitakultúrát, stb. Vannak ennek elfogadott fórumai, vannak politizáló csoportok, klubok, van ennek informális módja is (pl. összeülnek az öreg melósok,és szidják a kormányt, vagy a fiatal értelmiségiek, és szidják a szocikat, stb.). Ott helye van, akit zavar, ne menjen oda.

A bajom az, hogy az élet minden területe át van politizálva. Mindenhol ezt dugják a számba, még az általam legjobban szeretett emberek is. Méghozzá nevetséges módon, erősen eltúlzott mértékben.

Mire is gondolok?

"Mert Orbán lányát biztos szerelemből veszi el a fiatal üzletember!!!" Egyrészt nem érdekel, másrészt: burkolt rágalom van a mondatban. Ezt meg mindig utálom, bárkire irányul.

"A Vidi meccsei miniszterelnöki szinten vannak eldöntve". Baromi hihető, hogy egy focibuzi előre lezsírozzon egy meccset!

"Sittre fogják vágni a gyerekeket, ezt akarja a Fidesz." Kemény és demagóg leegyszerűsítése egy döntésnek, amivel szíve mélyén mindenki egyetért (legyen büntethető az élet elleni bűncselekményt elkövető 12 évnél idősebb).

"Gyurcsány csak másolta a doktoriját!" Aha, és ezt most zseniálisan kiderítettétek, mi? Nem rajongok az úrért, de egy doktorit össze tud hozni.

"Orbán/Gyurcsány miatt nincs munkájuk." Igen, mert előtte a Kánaán volt itt, és mindenkinek volt munkája, ugye?

"Orbán/Gyurcsány miatt nem vállalnak a fiatalok gyereket." Megsúgok egy titkot: a legnagyobb nyomorban, gettóban, elnyomásban is gyereket szül, aki gyerekre vágyik. És milliomosoknál sem lesz, ha nem vágynak gyerekre...

Számtalan ilyen van még. A lényeg, hogy nem lehet megnézni egy meccset, egy TV-műsort, egy mozifilmet, nem lehet tortát enni, motorra ülni, kutyát sétáltatni úgy, hogy egy hozzáértő ne mondana valami fenti okosságot. És ez (is) oldalfüggetlen: ugyanolyan véresszájú fröcsögés van jobb, -mint baloldalon.

Tudjátok, mire jöttem rá? Ez is a jóléti társadalom termése. Ha VALÓBAN nagy lenne a nyomor, ha VALÓBAN elnyomás lenne, akkor senkinek nem jutna eszébe Orbán lányának az esküvőjén vagy Gyurcsány doktoriján csámcsogni. Azt sem érdekli az ilyen nagyságrendű probléma, akinek éppen fáj a foga, vagy akinek meghalt valakije. A kényelemben élő ember nyavalygása az, ami ma politizálás címen folyik.

Mi hát a megoldás? Ha tudnám, higgyétek el, alkalmaznám... De addig is kérlek titeket, ne fárasszátok a környezeteteket az ilyen baromságokkal! Politizáljatok, legyen meggyőződésetek. Ez fontos. De ez valóban arra irányuljon, ami a célja: megismerni, támogatni az országot szerintem legjobban irányító erőt. A többit (a fröcsögést, rágalmat, rosszindulatú előfeltételezéseket, stb.) hagyjátok el, helyette beszélgessetek a barátaitokkal, simogassátok meg a kutyát, takarítsatok ki. Ti is boldogabbak lesztek, a környezetetek is.

Cserkésztábor. Ismét. Nagyon zűrös időszak volt a hátam mögött. A tábor előtti nap még Dunaújvárosban nagy cirkusz, előtte elsőáldozás... tehát a felkészülés is necces volt. Gondolhatjátok, mennyi kedvem volt hozzá :D.

Utána jött az első meglepetés: (majdnem) mindenki visszajelzett. Sőt, vezetői megbeszélést is tudtunk tartani! Ekkor kezdtem kicsit lelkesebb lenni. 

Végül eljött, és egy szempillantás alatt véget is ért. Benyomások:

Negatív:

• Átszállások. Jó, tudtam, hogy lesz, de akkor is!
• Sok új. Ez nem lenne alapból új, de százszor el kell mondani a szabályokat. Aztán újra és újra... 
• Sok kisgyerek. Ráadásul fegyelmezetlenek :). Nyafizás, durculás, szobatisztasági problémák.

Pozitív:

• Először, másodszor és harmadszor: a vezetők!!! Ez volt az első tábor, ahol minden vezető kiválóan teljesített.
• A nagy beszélgetések... sokakkal beszélgethettem, akivel már régen kellett volna.
• Tábortűzi műsorok. Gyerekek, le a kalappal!
• Ki mit tud. Ld. fent :).
• Különpróba, végső viadal :). Azok nagyon jók voltak.

Összességében a tábor nagyon jó volt. De azért nem bántam, hogy vége. Sőt!!!

Xinaf és Malkáv megihletett :). De mivel én Xinafnál is pont 10 évvel idősebb vagyok, így nem csak a 10 évvel ezelőtti, hanem a 20 évvel ezelőtti Newsee vágyairól, álmairól is beszámolok.

20 évvel ezelőtt

16 évesen az embernek (főleg, ha Newsee-nak hívják) nincsenek félelmei. Vágyai, álmai viszont annál több! Én ekkor neofita voltam. A világ legjobb hittancsoportjába jártam. Isten felé L. kormányozgatott, aki ekkor még nem volt 25 éves. Rá sem ismernétek: csupa lelkesedés, csupa vidámság... az élet tele volt poénokkal, nevetéssel.

Jó suliba jártam, viszonylag jól is tanultam. Otthon persze voltak gondok, szenvedtem, hogy nem értenek meg, hogy a nagytesóimnak kevés rám az ideje (a nővérem akkortájt jött össze a sógorral, bátyám akkortájt szerelt le). Az öcséim nagyon kicsikék voltak, még nem voltak partnerek (bár szegénykéknek nem volt nyugtuk, a 6 és 3 éves gyereket simán magunkkal rángattuk mindenhová). De a közösség (a hittanos) mindenért kárpótolt.

Nem voltak nagy álmaim, csak meg akartam váltani a világot :). És erre tudatosan készültem: újra és újra elolvastam a Bibliát, jártam vecsernyére, imacsoportba, kéthetente gyóntam, heti 2-3 alkalommal áldoztam. Még nem tudtam, Isten hová hív, de azt tudtam, hogy megyek, bármit akar. (Egy évre rá jött a katekéta hívatás, mármint akkor világosodott meg.) Ja, és mindig, teljesen világosan hallottam, mit is akar. És az volt a furcsa, hogy valaki nem :).

Milyen volt a kis Newsee? Felelőtlen, bátor, vagány, egyben visszahúzódó, idegenek között csöndes, de ahol biztonságban érezte magát, ott nagyszájú. Okos, de lusta kiscsaj, aki biztos benne, hogy ő már felnőtt. És hogy övé a világ... De a legfőbb jellegzetessége a bizalom volt. Bízott Istenben, a barátaiban, az emberekben, a jóságban.

10 évvel ezelőtt

Katekéta lettem. Cserkészvezető. Már tudom, hogy Isten mit is akar tőlem. Túl vagyok egy jegyességen és a szakításon, sok-sok csalódáson. A bizalom már nem teljes, Isten is megmutatta, hogy nem jár "alanyi jogon" a megtapasztalása, az emberek is kimutatták a foguk fehérjét. Az Egyháznak is látom a mocskosabbik felét (hála neked, teológia!).

A fő álmom most a nyugalom, és a család. Hát ez baromira nem jött össze :). Aztán jön Csabi halála, ami érzelmileg visszavezet a cserkészethez, a katekétasághoz. Ő azóta is velem van, és segít, ha kell.

A családban kicsit nyugisabb a helyzet. Jót tettek a távol töltött évek. Nővérem elköltözött, de nem távolodtunk el egymástól. A bátyámmal hihetetlenül szoros a viszony. És az öcséim hozzám nőttek. Más kamaszok, mint én voltam (pia, bulik, stb.), de ez nem baj.

Már megszületett a Keresztfiam. Új felelősség. Nagyon szoros a viszony a szüleivel, az öccse keresztszüleivel. És persze L-vel :).

Már nem az egész világot akarom megváltani. Csak a környezetemben lévőket, főleg a gyerekeket, fiatalokat :).

A fiatal Newsee is vagány és bátor, de már kevésbé felelőtlen. Sokat tapasztalt. Alapjában még mindig nyitott az emberek felé. Igyekszik bízni az emberekben, a barátaiban. De már nem mindig sikerül.

A jelen

Már tudom, hogy a katekétaságtól nem lehet megszabadulni. A nyugalom és a saját család már csak valami misztikus álom :).

A szüleimmel, tesóimmal nagyon jó a kapcsolat. Ki is bővültünk: megszületett Kata, a nővérem és a sógorom kislánya.

A barátaimmal kevésbé jó a viszony. L. teljesen idegen, azaz nem is idegen, hanem ellenségként viselkedik. Sz. és É. ott vannak, de messze. A Keresztfiam már nagy, de vele is ritkán találkozom. Új barátként jelent meg Z., de vele is ritkán találkozunk.

A cserkészet fontos, de fáraszt. És sokkal nehezebben tolerálom a vezetők megbízhatatlanságát, mint korábban. De még így is köztük vagyok "otthon".

Hülyén hangzik, de a családon kívül Panka a hozzám legközelebb álló "személy". De ő akkor is csak egy kiskutya :D. 

A régi bizalom teljesen elszállt. Istennel hullámzó a kapcsolatom. Az Egyház iránt haragot és bizalmatlanságot érzek. A barátaimban nem vagyok képes teljesen megbízni (köszi, L.), a többi emberrel kifejezetten bizalmatlan vagyok.

A jövő

Jó volna, ha a családommal való jó kapcsolatom megmaradna, de saját családot tudnék alapítani. Jó volna, ha rendbe jönne L-vel a kapcsolatom. Jó lenne ismét a régi bizalommal, lelkesedéssel fordulni az Egyház felé. Jó lenne anyagilag kicsit stabilizálódni. Jó lenne, ha Panka örökké élne.

Milyen lesz a jövő? Csak Isten tudja. És bár kapcsolatom Vele is hullámzó, azért alapvetően bízom benne.

A gyerek Newsee lelkét megérintett egy mondat a Bibliából: "Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet." Bármi történt vagy fog történni, hiszem, hogy ez így van. És akkor a jövő szép lesz.

Biblia. A legtöbb keresztény, és nagyon sok nem keresztény polcán/asztalán ott áll. Gyakran csak porosodik, máskor rendszeresen olvassák. Szép díszes, vagy egyszerű. Sokszáz sűrűn teleírt oldal. Természetes, hogy van, hogy ha akarom, olvasom.

Mások mindent megtesznek, hogy legyen nekik, legalább egy kis darabkája. A gulagokban megöltek a birtoklásáért, kockás lapra firkálva, cipőbe rejtve dugdosták. Éjjel, a sötétben silabizálták ki a szöveget a gyűrött, zsíros, koszos papírból, és boldogok voltak, hogy olvashatják. Mások megtanulták a részleteit, hogy a szívükben legyen, hogy mindig mondogathassák.

MIÉRT??? Mi van abban a könyvben?

Most lehet, hogy megégettek... de akkor is leírom: a Biblia olyan, mint a szilvás gombóc. Hülye vagyok? Lehet. De akkor is:

"Benne van a kenyér, benne van a víz!
Benne van a tudás, benne van az íz!
Benne van az idő, benne van a só!
Benne van a válasz: embernek lenni jó!"

Kicsit komolyabban: a Biblia Isten szava. Önkinyilatkoztatása. "Használati utasítás", hogyan válhatunk valódi emberré. És mi az ember? Isten ikonja. A Biblia nélkül nem csak Istent, hanem az embert sem ismerhetjük meg. Önmagunkat sem. Megérteni, milyen megtiszteltetés pusztán az, hogy vagyunk, csak a Bibliából lehet.

Amikor elkezdünk ismerkedni (komolyan, nem szektás módon!!!) a Bibliával, szemet szúr, hogy mintha több Isten lenne benne. Melyik az igazi, melyik az önkinyilatkoztatás? A teremtő, aki mindent az embernek ad? A pusztító, aki megöl, ha ellene vétkezel? A parancsoló, aki irányít? A gondoskodó, aki szeret? Az önfeláldozó, a támogató, a szadista, a kegyetlen, az irgalmas? Most melyik?

A válasz egyszerű: egyik sem, és mindegyik. Isten (és a Biblia) sokkal bonyolultabb, minthogy megérthetnénk.  Ezer arca van. Mindegy, milyen vagyok, megtalálom benne azt az Istent, akinek az ikonja vagyok. Megtalálom benne a lelkemet, akkor is, ha dühös vagyok, akkor is, ha irgalmas. Minden ember másképpen ismeri Istent (ja, és persze az embereket is. Nehogy azt hidd, Józsika olyan, amilyennek TE ismered! Az csak a TE képed Józsikáról. Istennel is pont ez a helyzet.). Minden ember csak az igazság kis darabkáját tudja Róla. Minden ember mást olvas ki a Bibliából.

Akkor végül is minek olvassam? Az igazságot, bár benne van, úgysem ismerem fel, Istent úgysem ismerem meg, nem? Hát NEM. Az lehet, hogy az abszolút igazsághoz nem jutok el. Az lehet, hogy Istent nem teljesen ismerem meg. Az lehet, hogy egy csomó zavaros elképzelésem lesz Róla. De még mindig sokkal, de sokkal jobban fogom ismerni, mint enélkül ismerném.

Ha a kedvesed ír neked egy levelet, attól még nem fogod megismerni. De mégis olvasgatod, nem? És bizony, egy őszinte, igaz levélben belelátsz egy kicsit a lelkébe. Istennel is ez a helyzet. Azzal, hogy a Bibliát a kezünkbe adta, határtalan bizalommal a kezünkbe adott egy darabot a lelkéből. Lemeztelenítette magát: nézd, itt vagyok, ilyen vagyok. Nem Superman, szuperhős feltuningolt emberi tulajdonságokkal. Nem az a kis cuki baba, akinek a kisjézuskát képzelted. Nem a mennyei cukros bácsi. Nem a Jézus haver. VAGYOK, AKI VAGYOK. Ilyennek fogadj el, ne készíts hazug bálványt rólam. Mert az nem én vagyok.

Milyen mocsok mázlisták vagyunk mi! A Biblia olyan ajándék, amit nem érdemeltünk meg, amit nem becsülünk meg, és amiben az egész világot megkaptuk.

Még egy utolsó gondolat, de csak hogy tényleg megkövezzetek. Tudós teológus barátaim! Nagyon kérlek: hagyjátok el a biblikumon tanultakat! Ne egzegetizáljátok a Biblia szövegeit (a vizsgára muszáj, de azon kívül). Higgyétek el (bár évek kellenek, amire az ifjú levita ezt valóban elhiszi): a Biblia nem az okosaknak íródott, nem ismerjük meg jobban a sok tudománytól! Baromira nem számít, hogy Szent Pál a korintusiakhoz négy levelet írt, csak kettő elveszett. Nem számít, hogy ténylegesen ki írta a Számok könyvét. Nem számít, milyen nyelven íródott a Makkabeusok könyve, és hogy a "teve a tű fokán" most egy tevét jelent a tű fokán, egy megrakott tevét egy pici bejáratnál, vagy egy hajókötelet. Ezek csak teológiai, társadalomtörténeti vagy történelmi dolgok, semmi közük Istenhez. A lényeg egyedül az: Valaki, aki megteremtett, megváltott, és megszentel, még azt a pluszt is megadta, hogy egy szerelmes levélben megmutatta Önmagát...

Olvassuk hát! Ha elkezded, nem olyan nehéz!!!!! Ha ezt a bejegyzést el tudtad olvasni, akkor a Bibliára is van időd :).

Xinaf vetette fel: vajon lehet-e szentről bejegyzést írni? Persze, lehet. De úgy, hogy ne a jó ember, a nagy ember képe nézzen vissza ránk, hanem tényleg a szent? Sőt, mivel minden szent valahol Isten ikonja, így Ő maga?

Nem tudom, sikerülni fog-e, de megpróbálom. Már a szent kiválasztása is nagy nehézségekbe ütközött. Kézenfekvő volt Don Bosco, de benne én is gyakran a "nagy testvért", a példaképet, a csodálatos tehetségű nevelőt látom. Jöhetett volna Szent Péter, de benne is magamat látom (bocsi, Szent Péter!). Teréz anyáról ne is beszéljünk, az ő jósága már pszichológiai anyag (de sajnos az emberi jóságnak, a szolgáló életfelfogásnak, az altruizmusnak a kapcsán). Jöjjön hát egy kevésbé ismert, de általam nagyon szeretett, tisztelt szent: Damian de Veuster.

Az életét nem írom le, akit érdekel, majd utána néz. Elég egy-két mozaik.

- Gyermekkor: az útkeresés. Őszinte hit, kemény, férfias játékok, szerető család, sok testvér. Jó alap, bár nem ettől lesz szent valaki. De Isten határozottan vezeti: kitanulja az asztalosságot, a kovács szakmát, és még egy csomót. De először és mindenek felett paraszt gyerek.

- Ifjúkor: a hivatás. Viszonylag későn fogadta el, elnyomta a vágya, hogy paraszt lehessen, és a haza meg a család iránti mély, szenvedélyes szeretete. Legyőzte ezeket, meghallotta Isten hangját, kész volt elhagyni családot és hazát. És akkor megtudta, hogy nem lehet pap... pedig érezte, tudta, hogy papnak hívta Isten! De nem csüggedt. Önállóan, Isten kegyelmével megtanult latinul, így elhárult az akadály a papi tanulmányok elől. Aztán jött a misszió. Tudta, soha többé nem láthatja szeretett hazáját, szüleit, testvéreit. Miért vállalta? Csakis Isten szeretetéért. Kacsintgat itt már a szent, de hát ezt ugyanúgy csinálja ezer meg ezer misszionárius.

- Férfikor: a papság. Beszélni Krisztusról, Templomot építeni. Földet művelni. Átfagyni, szétázni, megsülni a melegben. Mindent újra és újra elkezdeni, küzdeni a természet erőivel, a szökőárral, a földrengéssel, az ősi hiedelmekkel. Elcsüggedni, elesni és talpra állni. Nagy dolgok ezek, számomra követhetetlenek. De ezer és ezer misszionárius így él ma is.

- Molokai: a beteljesedés. Új küldetés Istentől. Megint elhagyni mindent, a szeretett híveket, a két kezével felépített templomot... és miért? Hogy élve elrohadjon Molokai szigetén, a lepratelepen. Ekkor még nincs gyógyszer a leprára, csak az elkülönítés segít. De ő pont oda készül... Fél. Undorodik. Minden nehézség ellen fel van vértezve, erős és egészséges, de tudja: a lepra ellen védtelen. Ráadásul "nem kérte senki rá, parancsot ő nem kapott...", ahogy a dalban énekeljük. Miért megy mégis? Erre válasz, amit akkor mond, amikor egy pogány leprást ápol, aki durván visszautasítja a segítségét, káromkodik, átkozódik. Segítője, egy szintén leprás keresztény fiú így szól: "Nem jut a mennybe, hiszen pogány!" és erre jött a válasz: "Nem látod, hogy Krisztus arcát viseli?"

És ez a titok nyitja. Damian nagyon szereti hazáját, a természetet. Mert Isten arcát látja benne, a ragyogó szépséget, a dicsőséget. Nagyon szereti édesanyját, akiben Jézus szeretetét látja. És nagyon szereti a szenvedőt, mert a megkínzott Krisztus arcát ismeri fel benne.

Nem humanista hős ő, aki feláldozza magát az emberekért. Nem altruista szemléletű jó ember, aki a segítésben teljesedik ki. Nem, ő a földet művelve, a templomot ácsolva, patkót verne teljesedne ki. Nem az emberekért, nem is az elismerésért megy. Még csak nem is azért, hogy kiérdemelje a Mennyországot. Csakis azért, hogy a szenvedő Jézusnak segítsen.

Így, 200 év távlatából viccesnek tűnik, hogy ő szinte biztos volt abban: elkárhozik. Ugyanis nem tudott gyónni, miközben a bűnei ránehezedtek. Bízott Istenben, de nem voltak nagy megérzései, találkozásai. Nem jelent meg neki az Úr, hogy megnyugtassa, nem érzett különösebb örömöt a szentmisén. Nem történt vele semmi extra. És nem volt a környezetében senki, aki a kétségeiben tanácsot adhatott volna. Persze, elhagyhatta volna a szigetet. De Jézus ezer és ezer alakban várt ott rá.

Amikor elkapja a leprát, lehetőséget kap a hazatérésre. Flandria tiszta levegője, a fejlődő orvostudomány megmenthetné. A legnagyobb ember is kapna az alkalmon, hiszen a munkát elvégezte, megy már a helyére más. De ő ott marad, ahol Krisztussal találkozott. Nem akarja eldobni azt, amit ő kegyelemnek érez: hogy ő is viselheti a kereszt szenvedését.

Halála előtt nagyon félt, és volt mitől. Erős teste évek alatt rohadt el, szörnyű fájdalmak közepette. A keze majdnem végig épen maradt, így sokáig misézhetett. Ez volt a vigasza: hogy az élő Jézussal is tudott találkozni. Persze ekkor sem érzett semmi extrát, semmi különleges megtapasztalást, csak azt, amit minden keresztény átél a Liturgián. Nem érezte, hanem tudta, hogy Krisztus vele van.

Az utolsó napokban pap érkezett a szigetre, aki meggyóntatta, és feladta neki a betegek kenetét. Isten gondoskodó szeretete, hogy ráadásul régi, diákkori barát volt, akit szeretett, aki egy kicsit visszacsempészett neki a boldog gyerekkorból, Flandriából a családjából.

Nagy ember volt Damian? Igen, kétség nem férhet hozzá. De minden tette, ereje Istenből fakadt. Mély hite, a képessége, hogy valóban annak lássa a világot, ami, végtelen egyszerűsége... ezek tették azzá, ami. Akármilyen erős, bátor, okos és szeretetteli, nem tudta volna így végigélni az életét. És nem is akarta volna, ha nem lett volna szent.

Ő az, akiről valóban elmondhatjuk: "Akik Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek." Aki őt, a tetteit nézi, Krisztust látja.

Szent Damian, könyörögj értünk!

Szia Csabi!!!

Régen találkoztunk, és (talán) egy ideig még nem is fogunk. Nem, nem vagyok hülye, tudom, hogy kisfiúként meghaltál (jó, jó, nagyfiúként). De ilyen apróság a kapcsolatunkat nem szakította meg, ugye?

Most azért írok, mert nincs minden rendben... ja, bocsi, először a családról kéne. Nem tudok okosat mondani, évek óta nem láttam Anyukádat, meg a tesóidat. De remélem, jól vannak.

Képzeld, szombaton találkoztam Zatyával! Él, virul, jól érzi magát. Jó fej, mint volt. Kicsit felnőtt, de hát 10 év eltelt, így nem csoda.

No, tehát a gondok... a Csapat. Már megint. Nagy gond, hogy nincs papunk, a R.t. nem szeret minket. Púp vagyunk a hátán. Még nagyobb baj, hogy elbóklásznak a vezetők. Ígérnek, mondanak szépeket, és nem jönnek, nem csinálják... persze, van, aki mindig ott van, aki megbízható, mint te voltál. De ők a kivétel.

A gyerekek sem könnyű esetek!!! Megy a nagyfiúzás (ismerős, mi?), a tanulás kevésbé. A csajok sem szakadnak bele a tanulásba, és ők sem a megbízhatóság mintaképei... Most mi a szöszt csináljak?

Laci bácsi nagyon öregszik. nincs jól, egyre csöndesebb... 80 éves. Az nem kevés ám!

És én is nagyon elfáradtam (ismét). De ezt szoktam mondani neked.

No, azért írok, mert beszélhetnél Romzsa Tódor püspökkel. Gondolom, most neki ministrálsz :). Szóval beszélj vele, és együtt kérjétek az Urat, hogy áldja meg a gyerekeket, a csapatunkat, Laci bácsit. Segítsen, hogy ne veszítsünk el senkit.

Tudod, kisöcsém, nagyon, de nagyon hiányzol. De nem, csak azért sem bőgök! Milyen hülyeség lenne már?

Tehát mosolygok, és így búcsúzom tőled. Tudom, hogy fél szemed mindig rajtam van :).

Nem írom, hogy vigyázz magadra, mert neked már nem kell :D. tehát vigyázz ránk.

Newsee

Eltelt egy év, és én egyszer sem beszélgettem azzal, aki valaha a legjobb barátom volt. Van erre sok-sok magyarázat. Jó eséllyel többet láttam bele ebbe a barátságba, mint ami volt. Azt hittem: az a 10-15 év, amikor gyakorlatilag felnőttem mellette, az, hogy támogatott az iskolában, szinte családtagként kezelt, kikérte a véleményemet a legszemélyesebb kérdésekben is, tanácsot adott minden helyzetben, velem izgult az államvizsgánál, nála ünnepeltem a diplomaosztót,  eltemette nagymamámat... azt hittem, ezek szeretetből fakadnak. Azt hittem, és még most is azt hiszem. Azok nem voltak megjátszott dolgok. A komoly beszélgetések és a hülyéskedések, az egérfogás a Forgó utca kertjében... ez igaz volt. Ez a múltunk.

Megváltozott minden. Egy félreértés, más irányba vezető utak, és rossz tanácsok. Szerencsétlen véletlenek sokasága kell ahhoz, hogy egy komoly barátság tönkre menjen. Én mindig tudtam, hogy nehezen viseli a kritikát, okosabbnak kellett volna lennem. Azt is tudtam, nem könnyen kér bocsánatot. De azt nem sejtettem, hogy megbocsátani még nehezebben tud.

Bennem még ott él a tanítása. Bármi történik, nem felejtem el azt, amit kaptam tőle. A bántásait is rég megbocsátottam már. Harag, sértődöttség rég nincs bennem, csak fájdalom. És aggódás.

Én úgy látom, rossz felé halad. Talán korán jöttek a nagy sikerek, az elismerések. Hogy példaképnek látják sokan, isszák szavát, csodálják tehetségét. Talán elhitte, amiket mondtak... nem tudom. Talán valóban istenné vált? Remélem, nem.

Aki tudja, kiről van szó, az helyettesítse be a nevét a dalba :). És legyen szíves imádkozzon érte pár pillanatot, az én kedvemért :). Aki meg nem tudja, az csak hallgassa meg a dalt. de azért ő is imádkozzon, az Úr tudja, kiért megy.

A kép már kitisztult,

És jól láthatod

Hova visz,

Merre tart ez az út.

Dobd el mítoszát!

Úgy nézd embered,

S látod majd,

Honnan jött,

Mivé lett!

Jézus!

Te hittél Istennek

De azt is elhitted,

Mit rólad hirdetnek,

Mert elszédít a szó!

A jót, amit tettél,

Majd elfújja a szél,

A legendád már fontosabb,

Mint egykor volt a cél!

Hallod Jézus, nekem nem tetszik ez!

Arra kérlek csupán,

Hallgass ma meg!

Emlékezz rá,

Hogy mindig én voltam a jobb kezed!

Egy nap gyűlöl majd, meglásd,

Mind, ki most Messiásnak lát!

Hitvány alak lesz, ki most még szent!

Utunk kezdetét én nem feledtem,

Hogy hittünk akkor egy jobb életben!

Ember voltál, de Isten lettél köztünk végül már.

Ó, s ne hidd, hogy bennem már nem él,

Mindaz, mit tőled kaptam én

Mégis úgy tűnik, hogy messze jársz!

Názáret, e nagy fiad,

Múltjával most birkózhat.

József mellett hol kavart ekkora szart?

Asztalt, ládát, székeket

Készített a jó gyermek,

Nem csinált ő senkinek gondot és bajt!

Hallod Jézus,

Vajon emlékszel még,

Honnan jöttél, és ki állt mögéd?

Nézd az elnyomást,

Érezd a terhet,

Mitől görnyed itt a nép!

Engem rémít a tömeg

Félek, hogy túl messzire megy

És akkor tudhatod, hogy ránk mi vár

Tudod jól

Halál!!! Halál!!!

Hallod Jézus,

Érzem közel a baj,

Lásd az ember csupán élni akar.

Vannak híveid, de mind vakok,

Ne várj itt tőlük semmi jót.

Minden gondjuk már az ég!

Itt csak testben vannak rég!

Lásd az egész végül mivé vált?!

Miért lett rossz, mondd hát!

Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!

Jézus mondd el!

Figyelj rám!

Azt kérem, hallgass végig!

Egyszer hallgass meg!

Válaszolj nekem!

Kérlek!

Siessek is Jézus?

Válaszolj nekem, kérlek!

Ezt a verset most olvastam. Szerintem nagyon jól bemutatja nemcsak azt, ki is isten, hanem azt is, ki Ő nekem.

Balássy László – Isten

Az elmúlt napokban több ismerősömtől kaptam letolást, amiért hanyagoltam az írást egy ideje. Jogos volt, elnézést is kérek érte. Mondhatnám, hogy a nagyböjt aszketizmusába nem fért bele, de nem erről van szó, egyszerűen lusta voltam. De megpróbálok a jövőben erőt venni magamon.

Húsvét. Piros tojás, nyuszi, sonka, locsolkodás. Munkaszünet, lehet aludni. Templom, pászkaszentelés. Utazás a szülőkhöz.

Mi, keresztények képesek vagyunk ezekre nagyképűen, felülről nézni: a lényeget csak mi értjük! Krisztus feltámadt! 

Nos, ez így is van valahol. Krisztus feltámadt, ez a húsvét lényege. De vajon valóban feltámadt? Bennem is feltámadt?

Egy dolog biztos: üres a sír. Nincs benne Krisztus. De vajon hova lett?

1. Nem is halt meg igazán, hiszen nem is volt ember. Ő, az Isten nem halhatott meg! Ő nem tud elbukni! Egyszerűen megvárta, hogy sírba tegyék, utána elment haza, a Mennybe.

Mennyiszer így gondoljuk! Isten nem tud szenvedni. Bennem sem, tehát a keresztény ember sem szenved, ámen, alleluja! Arcomon az erőltetett mosoly, csak azért is megbocsátok, csak azért is szeretek... aztán jön a gyomorfekély a visszafojtott indulattól, esetleg kitör, és pszichopata gyilkos leszek...

2. Meghalt, eltemették, és aztán a tanítványok ellopták a testet. Hiszen ember volt, nagy-nagy tanító, de ember. Elmondta a tanítását, sokat tanulhatunk belőle. Kész, vége.

Igen, ezt is érezzük néha a magunkénak. Jézus jó dolgokat mondott, de rám azért nem úgy vonatkoznak... végülis nem az első században élünk! Aztán egyre több és több dolog lesz (főleg a kellemetlenebbek), amik rám nem vonatkoznak. És nem értem, miért nem vagyok boldog.

3. Feltámadt. Meghalt, hiszen ember volt, de feltámadt, hiszen Isten.

Akkor viszont nem kell erőlködnöm... tudja, milyen, amikor elbukom, hiszen ő is elbukott. Nem kell erőltetnek a mosolyt, a szeretetet, a kereszténységet. Megért engem. Hiszen ember.

Viszont a tanítás nem tud elavulni, hiszen isteni... nincs olyan, ami időhöz kötött, ami rám nem vonatkozik. Nincs olyan, ami elavul szépen idővel.

Ha Jézus feltámadt, akkor felesleges és nevetséges minden görcs, hogy jó keresztények legyünk. Ha Jézus feltámadt, akkor szánalmas minden magyarázkodás, miért nem követjük Őt. Ha Jézus feltámadt, az sokkal több annál, mintha csak üres lenne a sír! 

Álljunk meg a sír mellett. Nézzünk be. És most válaszoljunk őszintén: hol van Jézus? Ha csak "hazament", ha "ellopták", akkor minden OK. Élhetünk tovább, álkeresztény bájvigyorgásban vagy laza hedonizmusban. De ha feltámadt... akkor menni kell, és követni őt! És akkor mától egész más a világ.

Február 2. a Találkozás ünnepe. Az Úr Jézus találkozik Simeonnal, Isten az emberrel, gyermek az időssel. Teljesen eltérő világok, de a templomban, a legfontosabb találkozóhelyen minden megtörténhet. Ez a találkozás meghatározta Simeonnak, Annának, Máriának és Józsefnek az egész életét.

A mi éltünket is meghatározzák a találkozások. És nem feltétlenül az a pillanat, amikor először látom meg a másikat, hanem amikor meglátom a lényét. Teológiaiul: a substanciáját. Eragonul: a valódi nevét.

Nekem is voltak ilyen találkozásaim. Természetesen mindegyik valamilyen módon meghatározta az életemet. Mindegyiket Isten irányította. Ők azok a személyek, akik (akár akarják, akár nem), hozzám tartoznak. Éppen ezért a szokásostól eltérően a nevüket is ideírom. Hiszen úgyis tudja mindenki, kikről van szó! Ha meg nem, hát tudjátok meg!

Családtagom nincs köztük. Ennek egyszerű az oka: a családtagjaim, szüleim, testvéreim mindig velem voltak, velem vannak, velem lesznek. Ehhez nem kell semmi "extra"...

Nézzük tehát a találkozásokat!

Levente: nagyon fiatal voltam, alig múltam 15. Meg akartam keresztelkedni, közel akartam kerülni Istenhez, de nem tudtam a módját. És a kamaszkor nem könnyített ezen: sok-sok zavaros ismeret volt a fejemben, lázadtam minden ellen, utáltam a tekintélyt. Ekkor jött a találkozás Leventével. Ő is fiatal volt, fenekén a tojáshéj, de a hitelessége, a szeretete eltörölte a dacot, a kamaszos ellenállást. Sokáig része volt az életemnek, a kereszténységet ő mutatta meg nekem (főleg a gyakorlatban). Mindent neki köszönhetek: úgy tanítok, ahogy tőle láttam, úgy igyekszem megélni a kereszténységet, ahogy nála tapasztaltam. És úgy próbálom szeretni a gyerekeket és a fiatalokat, ahogy ő szeretett engem. Az én részemről töretlenül megmaradt a szeretet és a hála (bár ha eszembe jut, az elsődleges, mindent vivő érzés a szomorúság). Minden nagy döntés előtt, minden krízishelyzetben az ő tanácsát szeretném kikérni. Máig nem tudom, az ő részéről mi volt a valódi (!!! Kamu okot tudok!) oka annak, hogy eltávolodtunk egymástól. Megtanultam elviselni ezt is. De ennek ellenére az ő telefonszáma az, amit fejből tudok. És még egyszer az életben tudom, hogy felhívom!

Szilárd:  Leventénél ültem (szokás szerint), amikor bejött egy fiatal srác, gyertyát szenteltetni. Ő volt Szilárd. Ekkor már 17 éves voltam, mindenhez értő, mindent kritizáló tini. A keresztény srácokat nem szerettem, mert nyálasak, az egyetemistákat, mert nagyképűek... Szilárd egy szempillantás alatt, a puszta létével bebizonyította, hogy nem nyálas minden keresztény jófiú, és nem nagyképű minden szuperokos egyetemista. Sokat találkoztunk, beszélgettünk, imádkoztunk együtt. Pár évvel a találkozás után feleségül vette a barátnőmet, a világ egyik legszuperebb csaját (én voltam a tanújuk!!!), és megszülettek a gyerekek, akik közül a legnagyobb a keresztfiam. 18 év telt el azóta, lassan nagykorú a barátságunk. És nem változott, ő (azaz már ők) mindig ott van(nak), ha szükségem van rá(juk). És kérnem sem kell, mert mindig tudja (tudják), mire van szükségem. És a családon kívül ők azok, akiktől el is fogadok bármit :).

Miklós bácsi: elsős fősulis voltam. Haver csajjal mentünk be Nyíregyházán a papi otthonba, meglátogatni egy atyát. Annak az idős papnak volt a barátja Miklós bácsi, aki csak benézett egy percre. Kimentem vele, amíg a másik lány gyónt, és beszélgettünk. akkor még nem tudtam, milyen nagy emberrel osztom meg az álmaimat, a terveimet. Ő volt Sója Miklós, a cigányság nagy evangelizátora. A találkozás után pár nappal meghalt. De azt mondta az akkor 18 éves kölyöklánynak: "Erős vagy, nem is tudod, mennyire. De nem lesz könnyű életed. Cigányokat és utcagyerekeket fogsz nevelni." 17 év telt el, és igyekszem mindenkit elfogadni, mindenkit megpróbálni Krisztushoz vezetni, ahogy akkor álmodtam, ahogy mondtam. De nem megy.
Miklós bácsi, ha lenézel onnan fentről, vajon elégedett vagy-e velem?

Zoli: ez a legfrissebb találkozás. És nem egyik pillanatról a másikra történt, hiszen ismertem már. Sőt, szimpatikus is volt, helyes, kedves, jól dolgozó srác.

Aztán 2011 nyarán (nem is volt régen) jó keresztény főnökként imádkoztam a beosztottaimért (ez szerintem kutya kötelessége minden keresztény vezetőnek), és az Úr egyszer csak megmutatta Zolit. Az EMBERT, úgy, ahogy van. Az életét, a lelkét. Jót és rosszat. Mindent. Meglepő élmény volt, de hamar túltettem magam rajta, hiszen tudom: az emberi képzelet csodákra képes.Aztán másnap találkoztunk, kint a loviban. Amikor négyszemközt maradtunk, beszélgetni kezdtünk. Akkor beszélt először magáról. És elmondta azt, amit előző éjjel láttam. Olyan volt, mintha egy általam is ismert filmet mesélne: tudtam, mi következik, még a neveket is tudtam. Hiszen láttam...

Ez a pillanat volt a találkozás. Azóta ő az egyik legfontosabb ember az életemben. Ő az, akinek ismerem az erényeit és a hibáit. Ismeritek a mondást: barátod az az ember, aki ismer téged, és mégis szeret. Minden ismerősöm, barátom és rokonom közül csak róla mondhatom el, hogy valóban ismerem. És bármit tesz, szeretem (csak esetleg nem valamiÉRT, hanem valami ELLENÉRE).

Utolsónak leírok egy sokak szerint nem ideillő találkozást... de szintén meghatározó volt számomra.

Panka: 2011 nagyhete. A lakós fiatalok egyre-másra arról beszélnek, Zolinál milyen aranyos kiskutyák vannak. Nagyon szeretném őket megnézni, de a nagyhét nem erről szól...

Fényes héten azonban (életemben először) kimegyek a loviba, megnézni a kiskutyákat. 7 ugyanolyan, fekete gombóc (pontosítok: böngyörszőrű tüncimünci). Leülök közéjük. És ekkor Panka beül az ölembe, a szemembe néz, hanyatt fekszik, és elalszik.

Megpecsételődött a sorsom... hazavittem, motoros, majd vonatozó kutya lett. Mindig velem van, mindig elkísér. A gondolatomat is kitalálja. terápiás kutya, hiszen én gyerekekkel foglalkozom. De ha veszélyben vagyok, akkor őrző-védővé alakul, és habozás nélkül támad. Ha szomorú vagyok, igyekszik megvigasztalni. Ha sírok, még a kajáját is odahozza, csak felviduljak.

Dunaújváros elviselhetetlen lenne nélküle.

Fantasztikus, hogy Istenhez mennyi út vezet! Főleg akkor kell ezt tudatosítanunk magunkban, amikor bennünk van a kisördög, hogy a mi utunk az egyetlen :). Ez szerintem időnként mindenkit megkísért.

Na, nézzük, hogy a legilletékesebb mit is mond erről!

1. "Legyen nekem a te igéd szerint". Üdvözíteni akarsz? Legyen. Nem érdekel, hogyan és miért. Úgy, ahogy te akarsz.

Ez a teljes ráhagyatkozás útja, az Istenszülő útja. Esélyük sincs rá az "okosoknak", a tanultaknak. Szerintem kizárt, hogy aki valaha teológiát tanult, akár egy félévet is, erre az útra rá tudjon lépni :).

Kiknek való hát? Az egyszerűeknek. A gyermekeknek, a szent életű szerzeteseknek. A nagyon öregeknek, a fogyatékkal élőknek. Tehát azoknak, akik képesek arra, hogy semmit se tegyenek, akik életüket úgy teszik Isten kezébe, hogy nem fészkelődnek közben. Akik átadják a volánt (ld. "stoppos" példázatom), és a hátsó ülésen alszanak.

Példa erre az Istenszülő. A ma élők közül pedig fogyi gyermekeimet tudnám megemlíteni.

2. "Van itt egy fiú, két kenyérrel és öt hallal." Ennyim van, de ezt neked adom. Használd.

Ez a mindenről lemondó keresztény útja. A pap, a tanító, a szerzetes útja. Aki tudja, hogy kevés a képessége arra, hogy megtegye, amire szükség van, de ami rajta áll, azt megteszi.

Kiknek való? Azoknak, akik tenni szeretnének, de kevesek, gyengék hozzá. Akik nem tudnak csodát tenni, de arra sem képesek, hogy valóban "semmit-tevők" legyenek.

Példa erre Teréz anya. A ma élők közül pl. K. barátnőm :).

3. "Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!" Nem tudok hinni, de akarok.

Ez az akarat útja. Az erőtlen, újra és újra elbukó keresztény útja. Aki tudja, hogy gyenge és kevés.  De azt is tudja, Isten elég erős, hogy megtartsa.

Kiknek való? Azoknak, akik újra és újra elbizonytalanodnak, de aztán megint visszatalálnak. Akik nem tudják megvalósítani álmaikat, céljaikat egyedül, de elhiszik, hogy Isten akkor is velük van, ha nem látják.

Példa erre Szent Péter. A ma élők közül... talán én :).

4. "Emlékezzél rólam, mikor országodba lépsz!" Nem éltem keresztény módon, de már elfogadlak, és számítok rád.

Ez a megtérő pogány útja. Hiszem, hogy mindenkinek lesz lehetősége halála előtt a megtérésre. Sokan meglepődnek majd, hogy tudtukon kívül keresztény életet éltek. Mások meglepődnek, hogy bár nem, de Krisztus magához öleli őket is, ha akarják :).

Erre az útra nem lehet külön készülni :). Az nem megy, hogy pogány vagyok, de majd halálom előtt megtérek :).

Példa erre a jobb lator. A ma élők közül mindenki, aki közvetlenül halála előtt tér meg.

5. "Építünk három sátrat." Mert bármit megteszek. És tenni akarok!!!

Ez az elkötelezett keresztény útja. Aki cselekszik, aki böjtöl, imádkozik. Aki tevékeny, bármit megtesz, hogy a mester a dicsőségében maradhasson, mert "jó neki itt lenni".

Kiknek való? Akik látják Isten dicsőségét, és benne akarnak maradni. És akik szeretnek cselekedni, valamit "letenni az asztalra".

Példa erre  Loyolai Szent Ignác, Aranyszájú Szent János. A ma élők közül pedig pl. C., a (volt) lelkiatyám :).

6. "Menjünk mi is, haljunk meg vele!" Mert vele nem félek semmitől.

Ez a vértanúk útja, akik vállalják a nehézségeket, cikizést, és igen, szükség esetén a halált is. Aki szemben áll a világgal, harcol Isten országáért.

Kiknek való? Akiknek nehezebb "aprópénzre váltani", a hétköznapokban megélni a hitüket, de készek és képesek egyszer-egyszer nagyot tenni. A "griffendéleseknek".

Példa erre Szent István vértanú. A ma élők közül pl. karizmatikus megújulás tagjai.

7. "Uram, nem törődsz vele, hogy nővérem egyedül hagy engem szolgálni?" Szólj rá, hogy úgy szolgáljon téged, ahogy az szerintem jó!

Ez a tevékeny, és dolgaiba mást is bevonni akaró keresztények útja. A "Jutka nénik" útja, akik dolgoznak Isten országáért, de nem magányos harcosok, hanem hívnak, noszogatnak mindenkit.

Kiknek való? Akik irányítani szeretnek, tevékenyek, és képesek Istenért, az ő dicsőségéért cselekedni.

Példa erre Szent Márta. A ma élők közül pedig Jutka néni.

Láthatjuk, számtalan út van, amin a Mesterünk hív minket. Egyik-másik talán jobban tetszik nekünk, de Istennek mindegyik ugyanolyan kedves.

Összefoglalásul Szent Ágoston félreérthető, de nem félreértendő szavait írom: "Szeress, és tégy, amit akarsz."

... hogy cserkészfoglalkozásra valahogy betévedt egy kislány. Már nem is tudom, pontosan hogy talált le hozzánk (talán Balu hozta, ki tudja már?). 12 éves volt, de okos, értelmes. Előző csapatában kiscserkésszé avatták, nálunk hamar kiérdemelte a zöld nyakkendőt.

Nagyon hamar kiszúrtam benne a vezetőt. Kicsit magamat, a 12 éves newsee-t láttam... vad volt, de nem durva, pimasz, de nem pofátlan, és a vakmerőségig bátor. Már ekkor, a kicsi Ancsit látva leesett a tantusz, hogy ez a kis boszorkány lesz az utódom. Igyekeztem nem rámászni, de szépen lassan megfertőzni mindazzal, ami szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy fiatalokkal foglalkozzon az ember. Eljött velem önkéntesként fogyatékos gyerekekhez, beszélgettünk órákig szívügyekről, ifjúságmentésről, és mindenről, ami fontos.

6 év telt el, felnőtt lett. Túlterhelt felnőtt. A továbbtanulás, a tímári misszió, a nyelvvizsga, az egyházközségi leterheltség, a sok-sok elfoglaltság mind nehezíti, hogy eleget találkozzunk, hogy "felkészítsem". De egy felnőtt nőt már nem is nekem kell készíteni :).

És amit kicsiként még csak én láttam, már mindenkinek nyilvánvaló: ő lesz az utódom. Természetesen féltem, nagyon is! Nem elég durva még, nem keményedett meg. Fog még sírni, de mennyit! De nem baj. Mert már csak 5-6 év... pont amire igazán kiöregszem, olyan vezetője lesz a csapatnak, és olyan segítője az utcán csatangoló kölyköknek, akinél jobbat találni sem lehet.

Kb. ugyanabban az időben jött egy másik kislány is. Igazi mintagyerek: okos, gyönyörű, kedves... Nagyon sokat harcolt magával, az egykeségével. Úgy érezte: elkényeztetett kis majom, önző, azt akarja, az egész világ körülötte forogjon. Pedig ez nem így volt :). Előttem van a kép, amikor sírva fakadt azon, hogy libaként viselkedett :). Hát tenne ilyet egy igazi liba? Ez a kicsi gyerek olyan belső harcokat harcolt, amiket felnőtt férfiak sem lettek volna képesek megtenni. És sikerrel járt. Ő is felnőtt, feltűnően szép nővé alakult. És mellé a lelki harcok hatása: a tartás, az önuralom, ami a született kedvesség és báj mellé járult...

Ősszel beteg volt. Ne éljétek át azt a gyomorszorító érzést, amikor megérted, hogy akárhogy aggódsz, akárhogy félted, akármilyen tökéletes, akár meg is halhat, és semmit sem tehetsz! De az Úr közbelépett, hiszen tervei vannak még vele.

Csapatunkban Kata lesz mindig a mintacserkész, a konyhatündér :). Nagyon nagy hatással van a fiatalabb lányokra, és még csak észre sem veszi!

A harmadik kislány az örök elégedetlen. Nem tartja magát elég szépnek, elég okosnak. Kiemelkedő zenei tehetsége, szép arca neki nem elég ahhoz, hogy kibéküljön önmagával. Bántja a sikertelenség, "szuper" barátnők mellett kevésnek érzi magát. Pedig talpraesettsége, kedvessége, és (tudom, mellékes szempont, de lányok vagyunk) szép arca magabiztossá kéne tegye...

Mostanában ritkán látom. Más dolgokkal van elfoglalva. Nem hibáztatom, tudom, hogy ilyen az élet (micsoda közhely!!!): a gyerekek kirepülnek, és nem látjuk már őket. De ennek ellenére nagyon hiányzik... és bízom benne, hogy amikor kicsit lenyugszanak a kedélyek, és egyenesbe fordul a világ, a csapat visszakapja még Juditot.

Volt egy negyedik kislány is, de ő tényleg elrepült. Ő döntése volt, joga volt hozzá. Róla most nem is írok...

Ha a Fasori evangélikus Gimnázium nem tett volna mást, csak annyit, hogy általa ismertem meg ezeket a lányokat, már értelme van a létének, és már hálával tartozom neki.

Évek óta van egy álmom. Gyakorlatilag minden szabadidőmben ezt tervezgetem... és hiszem, hogy egyszer megvalósul.

Úgy kezdődött, hogy 13 éves koromban együtt jártam egy nagyon kedves sráccal (ő volt az első fiúm), aki nagyon kedves, nagyon jólelkű, értelmes, mellé primitív és veszélyes volt. 17 évesen. Amire kicsit idősebb lett, bűnözővé vált. Miért?

Pár évvel később láttam, ahogy a (mostani) cserkésztesóim kb. ugyanúgy élnek, kedvesek, jólelkűek, értelmesek. És veszélyesek... És nem lett belőlük bűnöző, van köztük melós, egyetemista, családapa. Miért?

A válasz egyszerű: mert őket szerették/szeretik. Vagy a család, vagy egy közösség. Volt hová menniük (ha jobb nem is, legalább az én kecóm), kaptak kaját, és volt, aki megszidta őket, ha nem tanultak, ha berúgtak, ha hülyék voltak.

És innentől már kitalálhatjátok, mi az álmom :). Egy ház, ahol ezek a kölykök ellehetnek. Ahová suli után bemehetnek, akár hajnalig maradhatnak. Ahol, ha más nem, egy szelet zsíros kenyér jut nekik. Ahol mindig van valaki, aki örül nekik, aki letolja őket, ha kell, és meghallgatja, ha arra van szükség. Ahol úgy szeretik őket, ahogy vannak. Ahol ennek hatására olyanok lehetnek, amilyennek Isten teremtette őket. És ahol ennek hatására, sok-sok idő alatt Istenre is rátalálhatnak.

Hogy is gondolom ezt? Különböző szintek lennének. Az alsó szinten nincs "küszöb", oda bárki bemehet. Melegedhet, csocsózhat, pihenhet, zenét hallgathat, ehet májkrémes kenyeret. Ha már ismerjük, vagy ha valaki felelősséget vállal érte, "feljebb" juthat. Ott nyugi van, hiszen a hangos buli, zenehallgatás lent folyik. Fent lehet tanulni, TV-zni, netezni... Még egy kis idő után még feljebb lehet jutni, ott a "nyugi-szoba", ahol lehet lelkizni, imádkozni. 

Persze ne feltétlenül "térben" gondoljátok a "fent/lent" kifejezést! De az tény, hogy el vannak választva egymástól a "szintek".

Természetesen vannak "dolgozók", méghozzá napszakonként legalább kettő. Ez összesen (főnököstől) kb. 6-8 embert jelent. És persze "segítők", akik a kölykök közül kerülnek ki. Ők önkéntesek, legfeljebb zsebpénzt kapnak.

Napirend nincs. Szabály: verekedni, drogozni, piálni, szexelni, lopni tilos.

Miből szeretném megvalósítani? Isten kegyelméből. Állami normatívából. És pályázatokból... csak az elindulás nagyon nehéz. Mert akkor lehet elindulni, ha megvan a ház, és 2-3 millió alaptőke. 

De meglesz, tudom :). Csak azt nem, honnan. Tehát holnap veszek egy lottószelvényt!