Február 2. a Találkozás ünnepe. Az Úr Jézus találkozik Simeonnal, Isten az emberrel, gyermek az időssel. Teljesen eltérő világok, de a templomban, a legfontosabb találkozóhelyen minden megtörténhet. Ez a találkozás meghatározta Simeonnak, Annának, Máriának és Józsefnek az egész életét.
A mi éltünket is meghatározzák a találkozások. És nem feltétlenül az a pillanat, amikor először látom meg a másikat, hanem amikor meglátom a lényét. Teológiaiul: a substanciáját. Eragonul: a valódi nevét.
Nekem is voltak ilyen találkozásaim. Természetesen mindegyik valamilyen módon meghatározta az életemet. Mindegyiket Isten irányította. Ők azok a személyek, akik (akár akarják, akár nem), hozzám tartoznak. Éppen ezért a szokásostól eltérően a nevüket is ideírom. Hiszen úgyis tudja mindenki, kikről van szó! Ha meg nem, hát tudjátok meg!
Családtagom nincs köztük. Ennek egyszerű az oka: a családtagjaim, szüleim, testvéreim mindig velem voltak, velem vannak, velem lesznek. Ehhez nem kell semmi "extra"...
Nézzük tehát a találkozásokat!
Levente: nagyon fiatal voltam, alig múltam 15. Meg akartam keresztelkedni, közel akartam kerülni Istenhez, de nem tudtam a módját. És a kamaszkor nem könnyített ezen: sok-sok zavaros ismeret volt a fejemben, lázadtam minden ellen, utáltam a tekintélyt. Ekkor jött a találkozás Leventével. Ő is fiatal volt, fenekén a tojáshéj, de a hitelessége, a szeretete eltörölte a dacot, a kamaszos ellenállást. Sokáig része volt az életemnek, a kereszténységet ő mutatta meg nekem (főleg a gyakorlatban). Mindent neki köszönhetek: úgy tanítok, ahogy tőle láttam, úgy igyekszem megélni a kereszténységet, ahogy nála tapasztaltam. És úgy próbálom szeretni a gyerekeket és a fiatalokat, ahogy ő szeretett engem. Az én részemről töretlenül megmaradt a szeretet és a hála (bár ha eszembe jut, az elsődleges, mindent vivő érzés a szomorúság). Minden nagy döntés előtt, minden krízishelyzetben az ő tanácsát szeretném kikérni. Máig nem tudom, az ő részéről mi volt a valódi (!!! Kamu okot tudok!) oka annak, hogy eltávolodtunk egymástól. Megtanultam elviselni ezt is. De ennek ellenére az ő telefonszáma az, amit fejből tudok. És még egyszer az életben tudom, hogy felhívom!
Szilárd: Leventénél ültem (szokás szerint), amikor bejött egy fiatal srác, gyertyát szenteltetni. Ő volt Szilárd. Ekkor már 17 éves voltam, mindenhez értő, mindent kritizáló tini. A keresztény srácokat nem szerettem, mert nyálasak, az egyetemistákat, mert nagyképűek... Szilárd egy szempillantás alatt, a puszta létével bebizonyította, hogy nem nyálas minden keresztény jófiú, és nem nagyképű minden szuperokos egyetemista. Sokat találkoztunk, beszélgettünk, imádkoztunk együtt. Pár évvel a találkozás után feleségül vette a barátnőmet, a világ egyik legszuperebb csaját (én voltam a tanújuk!!!), és megszülettek a gyerekek, akik közül a legnagyobb a keresztfiam. 18 év telt el azóta, lassan nagykorú a barátságunk. És nem változott, ő (azaz már ők) mindig ott van(nak), ha szükségem van rá(juk). És kérnem sem kell, mert mindig tudja (tudják), mire van szükségem. És a családon kívül ők azok, akiktől el is fogadok bármit :).
Miklós bácsi: elsős fősulis voltam. Haver csajjal mentünk be Nyíregyházán a papi otthonba, meglátogatni egy 
atyát. Annak az idős papnak volt a barátja Miklós bácsi, aki csak benézett egy percre. Kimentem vele, amíg a másik lány gyónt, és beszélgettünk. akkor még nem tudtam, milyen nagy emberrel osztom meg az álmaimat, a terveimet. Ő volt Sója Miklós, a cigányság nagy evangelizátora. A találkozás után pár nappal meghalt. De azt mondta az akkor 18 éves kölyöklánynak: "Erős vagy, nem is tudod, mennyire. De nem lesz könnyű életed. Cigányokat és utcagyerekeket fogsz nevelni." 17 év telt el, és igyekszem mindenkit elfogadni, mindenkit megpróbálni Krisztushoz vezetni, ahogy akkor álmodtam, ahogy mondtam. De nem megy.
Miklós bácsi, ha lenézel onnan fentről, vajon elégedett vagy-e velem?
Zoli: ez a legfrissebb találkozás. És nem egyik pillanatról a másikra történt, hiszen ismertem már. Sőt, szimpatikus is volt, helyes, kedves, jól dolgozó srác.
Aztán 2011 nyarán (nem is volt régen) jó keresztény főnökként imádkoztam a beosztottaimért (ez szerintem kutya kötelessége minden keresztény vezetőnek), és az Úr egyszer csak megmutatta Zolit. Az EMBERT, úgy, ahogy van. Az életét, a lelkét. Jót és rosszat. Mindent. Meglepő élmény volt, de hamar túltettem magam rajta, hiszen tudom: az emberi képzelet csodákra képes.Aztán másnap találkoztunk, kint a loviban. Amikor négyszemközt maradtunk, beszélgetni kezdtünk. Akkor beszélt először magáról. És elmondta azt, amit előző éjjel láttam. Olyan volt, mintha egy általam is ismert filmet mesélne: tudtam, mi következik, még a neveket is tudtam. Hiszen láttam...
Ez a pillanat volt a találkozás. Azóta ő az egyik legfontosabb ember az életemben. Ő az, akinek ismerem az erényeit és a hibáit. Ismeritek a mondást: barátod az az ember, aki ismer téged, és mégis szeret. Minden ismerősöm, barátom és rokonom közül csak róla mondhatom el, hogy valóban ismerem. És bármit tesz, szeretem (csak esetleg nem valamiÉRT, hanem valami ELLENÉRE).
Utolsónak leírok egy sokak szerint nem ideillő találkozást... de szintén meghatározó volt számomra.
Panka: 2011 nagyhete. A lakós fiatalok egyre-másra arról beszélnek, Zolinál milyen aranyos kiskutyák vannak. Nagyon szeretném őket megnézni, de a nagyhét nem erről szól...
Fényes héten azonban (életemben először) kimegyek a loviba, megnézni a kiskutyákat. 7 ugyanolyan, fekete gombóc (pontosítok: böngyörszőrű tüncimünci). Leülök közéjük. És ekkor Panka beül az ölembe, a szemembe néz, hanyatt fekszik, és elalszik.
Megpecsételődött a sorsom... hazavittem, motoros, majd vonatozó kutya lett. Mindig velem van, mindig elkísér. A gondolatomat is kitalálja. terápiás kut
ya, hiszen én gyerekekkel foglalkozom. De ha veszélyben vagyok, akkor őrző-védővé alakul, és habozás nélkül támad. Ha szomorú vagyok, igyekszik megvigasztalni. Ha sírok, még a kajáját is odahozza, csak felviduljak.
Dunaújváros elviselhetetlen lenne nélküle.
