Öt napja nem dolgozom, és cserkészet sincs. Amióta főnök lettem, ilyen hosszú idő nem telt el így, hogy valóban pihenni tudtam volna. Lassan múlik az a dermesztő, eddig még elképzelni sem tudott testi-lelki kimerültség, ami az elmúlt hónapokban bénított. Megint tudok imádkozni, tudok gondolkodni, és érezni is.
Ez az időszak sok mindent megmutatott. Az első: valahogy vissza kell venni a tempót. Ennek a legegyszerűbb módja, hogy időnként, sőt, minden nap ki kell kapcsolódni egy kicsit. Erre van alkalmas hely is (persze a lovardára gondolok). Talán a legnagyobb hiba az volt, hogy böjt címén erről, a lazításról, a kötetlen, oldott időtöltésről is lemondtam. Innentől (böjt ide vagy oda) oda kell figyelnem arra, hogy kieresszem néha a gőzt.
A másik, amire rájöttem, sokkal fontosabb. Felfedeztem, hogy azok, akikkel foglalkozom, ezerszer többet adnak nekem, mint amit én adni tudok nekik. Érdekes, hogy ezt mindenki meglátja, aki 1-2 napot velünk tölt, de pont én, aki nap mint nap reggeltől estig (sőt, a net áldásos közreműködésével gyakran késő este is) velük vagyok, nem vettem észre. Valahogy a mókuskerékben ők csak fogyatékos gyerekeknek tűntek, akikről én gondoskodom.
Persze nem vagyok hülye, tudom, hogy valahol ez a helyzet. Etetni, itatni, pelenkázni, fejleszteni én tudom őket, én indítom be a légzésüket, ha hirtelen leáll, én veszem ölbe őket, ha sírnak, nem ők engem. A fizikai és szellemi igényeiket én tudom kielégíteni, hiszen fizikailag és szellemileg elesettebbek a csecsemőknél is. És mégis, ők a mesterek. Ugyanis azt, ami valóban fontos, ők tudják, nem én.
Jézus mondja: ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be Isten országába. Mi, agyoncivilizált népek, már ezt a sanszot elvettük a gyerekektől. Ahelyett, hogy engednénk, hadd éljenek egy kicsit, okosítjuk őket, teljesítménykényszert nevelünk beléjük. Már a 3-4 éves meg akar felelni, és meg is kell feleljen: foglalkozás az oviban ("Szépen rajzolj!!!"), látogatás a nagyinál ("De jó legyél!!!"), játék a játszótéren ("Védd meg magad, állj ki magadért!!!"). Manapság már csak az igen kicsi gyerekek azok, akik egyszerűségükben, ráhagyatkozásukban példaképeink lehetnek. A nagyobbacskák (bár még igen kicsik ők is) inkább mini-felnőttek.
Mi, modern, okos emberek, annyi mindentől függünk! Pénz, vagyon, teljesítmény, a minket körülvevők véleménye... minden befolyásolja a hétköznapi életünket. Gyakran már nem is tudjuk, kik vagyunk, csak azt, mit teszünk le az asztalra. Ennek nagy veszélye, hogy eltávolodunk magunktól, és főleg Istentől. A feltétel nélküli szeretetet hogyan értse meg az, aki csak feltételekkel találkozik mindig? Emlékszem, tavaly novemberben (és még utána is sokáig) mekkora törés volt, amikor rájöttem, hogy a legjobb barátom nem engem szeret, nem olyannak szeret, amilyen vagyok, hanem azért szeret(ett), mert "jó" vagyok. Amikor nem voltam az ő szemében jó, amikor szerinte rosszat tettem, "elmúlt" a szeretete. Nehéz, szinte lehetetlen elfogadni, hogy Isten szeretetéhez nincs szükség teljesítményre, ő nem a szépségünkért, jóságunkért, eszünkért szeret, csak pusztán önmagunkért.
Keleti kereszténységünk pont ezt szeretné megértetni velünk. A belső ima pusztán erről szól: nem csinálok semmit, csak hagyom, hogy Isten szeressen. Kiüresedni Isten előtt, "apatheia" állapotába kerülni... ez a keleti misztika célja. Éveket, évtizedeket fordítunk arra, hogy valamennyire megközelítsük ezt az ideát, hogy csak legyünk, és ne valakik akarjunk lenni Isten előtt. Mindennél nehezebb, hogy a teljesítménykényszert legalább Istennel szemben feladjuk, hogy ne akarjunk valakik lenni, hanem hagyjuk, hogy megérintsen Isten, a gyengeségünkkel, sebzettségünkkel, fogyatékosságunkkal együtt.
Az általunk fogyatékosnak nevezett emberek alapból ebben az állapotban vannak. Pénz, megbecsülés, tudás, szenvedélyek őket nem zavarják. Tiszta tekintetükből, amiben nincs értelem, sugárzik, hogy szeretve vannak. Elfogadják a gondoskodást, és nem adnak semmit cserébe. Lehet, hogy minket nem látnak vak szemeikkel, de Istent igen. Nem tudnak gondolkodni, de a lelkük szárnyal. Talán meg sem ismernek senkit, de elfogadják és mosollyal honorálják a gondoskodást. Ismerős ez nekik, hiszen Isten is szereti őket. Ezt nem tudják, de érzik.
Amit az elmúlt évek alatt a belső imáról, a kiüresedésről tanultam, azt messze felülmúlják ők. Abban élnek, ahová nekem csak percekre sikerült eddig eljutnom. És mindezt úgy, hogy a környezetük "élősködőknek", "Taigetosz-pozitívnak" nevezi őket, akiknek "jobb lenne, ha nem is élnének".
Tudom, félünk, iszonyodunk a fogyatékosoktól. Pedig lehet, hogy nem is ők azok... Hiányzik az értelem, az intellektus, sokszor a mozgás képessége, a látás vagy a hallás is. De érzékelik Istent. Mi látunk, hallunk, beszélünk, mozgunk és gondolkodunk. Csak a lényeget vagyunk képtelenek meglátni. Akkor ki a fogyatékos?
Testvérek, ismét kérlek titeket: gyertek el! Akár hozzánk, akár más intézetbe, ahol együtt lehettek egy nap Isten kiválasztott, tenyerén hordott gyermekeivel. Tudom, hogy féltek, hogy iszonyodtok, hogy sajnálkoztok, ez az első reakció mindenkinél. De ha ezt legyőzitek (egy óra elég), akkor csodát fogtok látni. Olyan erővel fog megérinteni a szeretet, amit még nem tapasztaltatok.
