A fenti idézet az Ember tragédiájából van. Már kiskoromban nagyon megragadott (12 évesen olvastam először), azóta újra és újra előjön. Honnan jutott most is eszembe? Megvilágítja egy kis mese. Tehát figyeljetek, gyerekek!
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, volt egy kis ország. Ezt a kis földet megtépázta a történelem: háborúk kínozták, rossz vezetők hátráltatták, a környező népek fenték rá fogukat. De lakói okosak, dolgosak, vitézek voltak, sok-sok szenvedéssel és könnyel, de mindig újra és újra talpra álltak. Mindig akadt köztük kiemelkedő, aki életét szánta arra, hogy enyhítse a nyomort, a fájdalmat.
A XX. század is meggyötörte a kis ország lakóit, a két rossz álom sorban rájuk nehezedett, sem a hitleri Németországot, sem a sztálini Szovjetuniót nem tudták elkerülni. De végre eljött a szabadság és a lehetőségek ideje.
Ekkor jött egy asszony, egyike a kiemelkedőknek, aki úgy érezte, az új lehetőségek esélyt adnak, hogy az emberi jóság töltse el a földet. Nem kell nagy dolgokat tenni: sok-sok kicsi óriássá állhat össze. Nem csak beszélt, cselekedett is: ruhát gyűjtött a nélkülözőknek, főzött az éhezőknek, írni tanította az analfabétákat, harcolt azokért, akik erre már képtelenek voltak. De látnia kellett: bármit is tesz, mások nem követik a példáját. Erre sem csüggedt: akkor nagyobb léptékkel kell dolgozni! Egyesületet hozott létre, hogy a szükséges jogi keret meglegyen. Házat épített, saját kevéske spórolt pénzét áldozta rá. Idős emberek utolsó éveit tette széppé, jóvá. Később még egy házat épített, ahol fogyatékosok élhettek, nevelődhettek. Mindig megtalálta a lehetőséget, a pénzt, a támogatót, és csak ment, ment, enyhíteni a nyomort. Elmondhatta, amit Mécs László írt: "Én tükre vagyok minden mosolyoknak, én azért élek, hogy visszamosolyogjak."
Itt kéne befejezni a mesét... de sajnos nincs vége.
Teltek, múltak az évek, az asszony öregedett. Kitartása makacssággá, keménysége durvasággá, szókimondása trágárkodássá alakult. A testi-lelki szenvedések meggyötörték, kis hazájában sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan a szabadság pillanatában várta. Csalódott a világban, a demokráciában, a szabadságban és az emberekben is. Az eget már nem látta, Isten helyett másokra, a mellette lévőkre hallgatott. Nem barátokra, mert ekkor már nem voltak barátai, hanem azokra, akiket annak hitt. Akik sajnos nem voltak olyan tiszták, mint ő.
Elkezdett gyanakodni mindenkire. Csak a teljes alávetettséget, a hízelgést tudta elfogadni. Ha valaki ellentmondott neki, azt támadásnak vette. Elméjében tovább és továbbszőtte a vélt bántást, amíg egy "szerintem ezt másképpen kéne" megjegyzést vagy ötletet ellene irányuló összeesküvés részének látott. Ilyenkor bepánikolt, és igyekezett elűzni azt, aki a sérelmet okozta. Mindegy, milyen áron.
Kegyetlen, kíméletlen lett. Áttaposott bárkin. Már nem szerette az öregeket sem (talán a közeli jövőt látta bennük), a fogyatékosokat sem (talán az elmúlt tisztaságát látta bennük). És elkezdte leépíteni, amit alkotott.
Mi lesz a mese vége? Jól vagy rosszul végződik? Az Úr tudja egyedül. Mária tegnap megint gonosz dolgot tett. "Rosszat súgtak rossz tanácsadók". És mi, akik láttuk, és részesei voltunk a meséjének, mit tegyünk? Hagyjuk, hadd menjenek a dolgok a maguk útján? Vagy az öregek, a gyerekek, a fogyatékosok, és a még ott dolgozók érdekében lépjünk közbe? Nem tudom, mi lenne a helyes.
Kérlek titeket, imádkozzatok, hogy Mária meséje jó véget érjen! Jöjjön egy jó tündér, vagy egy kis manó, vagy akármi, kitisztuljon a betegségektől és kortól megviselt elme, és újra az a tiszta, jó ember lehessen, aki volt!
