Szép, nyári délután volt. Az ilyenre szokás azt mondani: hét ágra süt a nap. Sehol egy felhő, gyönyörű tiszta az ég. A rekkenő hőségben az ember legszívesebben a hűvös szobába húzódna, hogy megvárja, míg odakint is egy kissé lehűl a levegő.

Lacit véletlenül vettem észre. Épp Mariska nénit kísértem ki a kapuig, amikor látom, hogy egy 12-14 év körüli fiú áll tétován a templom lépcsőjénél. Mint aki nem tudja eldönteni, mit tegyen: bemenjen, vagy elszaladjon. Ismerősnek tűnt a fiú. Lázasan dolgozott az agyam. Vajon hol láttam már? Megvan! Múlt vasárnap ő is résztvett a Szent Liturgián. Már akkor feltűnt, mert korábban még soha nem láttam itt. A szertartás után szerettem volna beszélni vele, de hiába kerestem. Elment. És most itt van, s láthatólag nem tudja eldönteni, mit csináljon.

- Szia! Be szeretnél menni? - kérdeztem tőle, s indultam felé, hogy megmutassam neki a templomot. Bátortalanul megindult, s belépett a nagy ajtón.

- Ez az ajtó mindig nyitva van? - kérdezte csodálkozva a bejárati ajtóra mutatva.

- Igen, csak éjszakára csukjuk be, hogy bárki bármikor jöhessen imádkozni. Néha megáll egy-egy autó a templom előtt, utasai pár percig imádkoznak a templomban, majd folytatják útjukat. Amennyiben zárva találnák a templomot, nem biztos, hogy megkeresnének engem, hogy nyissam ki nekik. Miért zárnánk be előttük az ajtókat?

- Dehát a tolvajoktól nem tetszik félni? Mi van, ha valaki nem imádkozni jön ide?

- Kevés rossz szándékú ember miatt nem zárunk ki sok jó szándékút. És ha a héten csak egy ember is jön be a templomba imádkozni, már volt értelme nyitva hagyni az ajtót... A perselyeket pedig vasárnaponként ürítjük. Igaz, hogy több fáradtságba telik, mint bezárni az ajtót, mégis talán ez az egyedüli megoldás.

Már a templomban vagyunk. Laci érdeklődve áll meg az ikonosztáz előtt. Találgatni kezdi: Vajon melyik kép, kit ábrázol. Látszik, új dolog neki ez a sok kép.

- Milyen vallású vagy?

- Görögkatolikus, ám, mivel a Dunántúlon élünk, a római katolikus templomba járok. Ott szoktam ministrálni is! Múlt vasárnap voltam először görögkatolikus misén.

- Na, és hogy tetszett a szertartás?

- Sok minden furcsa volt, sor mindent nem értettem. Például, mért kell az oltárt úgy eldugni? Nálunk, római katolikusoknál a pap nem fordít hátat nekünk, hanem mindent előttünk csinál. Itt nem elég, hogy szinte végig háttal áll a pap, még a képek között lévő ajtókat is bezárva tartják, s csak néha nyitják ki. Miért nem lehet az nyitva?

- Tudod, ahhoz, hogy ezt megértsd, igen messzire kell visszamenni az időben. Ráadásul szertartásunk kialakulására a zsidó hagyományok is erősen hatottak, így annak ismerete is szükséges némely dolog megértéséhez.

Talán hallottál a régi Jeruzsálem; templomban a Szentek Szentjéről. Az a hely volt az, amelyet egy hatalmas függöny választott el a templom többi részétől, s ahová a főpap is évente csak egyszer léphetett be. Nos, ennek a Szentek Szentjének felel meg nálunk a Szentély. Ez a hely jelképezi a mennyországot, Isten lakhelyét.

Azt a részt, ahol a hívek a szertartás alatt tartózkodnak, hajónak nevezzük. Különös értelme van ennek az elnevezésnek. A hajóban lévő emberek egy közösséget alkotnak, s mint ilyenek egy cél felé utaznak: Isten országa felé.

A szentélyt és a hajót ez a sok képből épített fal, az ikonosztáz köti össze. Ha megfigyeled, ezeken a képeken olyan személyek vannak ábrázolva, akik valamiképpen ezt a kapcsolatot építik.

Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, aki lehetővé teszi, hogy mi emberek üdvösségre jussunk, hogy a mennyország dicsőségét élvezhessük. .Az Istenszülő, aki lehetővé tette, hogy általa Krisztus megtestesüljön. A szentek, akik életük példájával mind a mennyország felé segítenek, - szintén a mennyországot juttatják eszünkbe. Ez a képfal tehát sokkal inkább összeköt minket a szentéllyel, mint mennyországgal, mintsem hogy elválasztana tőle. Az oltár, - amelyen az újszövetség áldozatát, a kenyér és bor alakjában megjelent Krisztust mutatja be a pap Istennek, a szentélyben van. Így az szentély Isten különleges jelenlétének a helyévé válik. E csodálatos dolognak a titokzatosságát fejezi ki az a tény, hogy a papon és segítségén kívül senki nincs az oltár közelében.

Az ikonosztáz ajtai az egész liturgián zárva vannak. Jelképezik, hogy mi, földön élő emberek, még nem vagyunk képesek Isten csodálatos, dicsőségét, a mennyország gyönyörűségét befogadni. Ám, ha megfigyelted, akkor láthattad, hogy néha-néha mégis kinyílottak ezek az ajtók. Emlékezz csak vissza: A pap az evangéliumos könyvvel megkerüli az oltárt, az ajtó elé lép és fölmutatja a könyvet. Ezután ismét visszamegy, de hamarosan ismét kijön a középső ajtón, hogy egy részt felolvasson a Szentírásból. Ezalatt az idő alatt - kezdve a körmenettől - végig nyitva volt a középső ajtó, egészen az evangélium olvasás végéig, hogy aztán miután a pap a könyvvel megáldotta a híveket, ismét becsukódjanak az ajtók. Ez a jelenet jelképezi Krisztus 3 éves tanító körútját. A mennyország dicsőségéből a földre leszálló Igét, az evangéliumos könyv jelzi, amelyet a pap a szentélyből hoz az emberek közé, magasba emeli, majd tanítást olvas fel belőle. Krisztus a megváltást hozza el számunkra, az örök élet lehetőségét. Érthető hát, hogy míg az evangéliumos könyvet szemléljük, a mennyország kapui nyílnak meg nekünk.

Másodszorra akkor van nyitva az ajtó, mikor a pap az előkészített kenyérrel és borral vonul át az oltárra. Ez a mozzanat Krisztus virágvasárnapi Jeruzsálembe való vonulást idézi fel nekünk. Krisztust, mint királyt ünnepli a tömeg. A Lázárt föltámasztó Istent ismerjük föl benne. Ismét nyitva vannak tehát a mennyország kapui.

Harmadszorra az áldoztatásra nyílik ki az ajtó. A pap, miután magához vette Krisztus testét és vérét, mint maga Krisztus jelenik meg az ajtóban, hogy szétossza magát mindnyájunknak. Ezután már mindannyian magunkban hordozzuk az Urat, Isten országa közöttünk van. A liturgia befejezéséig nyitva maradnak hát az ajtók, hogy a mennyország elérkezését hirdessék mindnyájunknak.

- Igen, ezt már értem. De arra még mindig nem tetszett válaszolni, hogy miért áll háttal a népnek a pap?

- A keleti ember jelképrendszere szerint az a hely, ahol reggel fölkel a Nap, napkelet, a fény országa, Isten dicsőségét hirdeti. Nyugat viszont a Nap halála, a sátán birodalma. Minden Istenhez intézet mondattal kelet felé fordulunk. Ezért építjük templomaink szentélyét is mindig keleti irányba. És ezért fordul a pap is - a hívő közösséggel együtt - kelet felé.

Csodálkozva meredtek rám a gyermek apró szemei. Egy pillanatig elgondolkozott, majd az órájára pillantott, és megkérdezte:

- Tessék mondani, máskor is eljöhetek ide? - tetszik tudni, nekem most el kell mennem, de annyira szeretnék még beszélgetni a papbácsival! - fűzte hozzá magyarázóan.

- Persze, bármikor jössz, szívesen látlak.

Elindult a kijárat felé, majd mint aki valamit itt felejtett visszafordult, s megállt ismét előttem. Valami nagyon fontosat akart tőlem kérdezni:

- Mit tetszett mondani a néninek, mikor el tetszett búcsúzni tőle?

- Megáldottam őt.

- Miért?

- Mert kérte, hogy mielőtt elmenne, áldjam meg… Sajnos kevesen érzik ennek az áldásnak a fontosságát. Pedig ilyenkor nem a pap, hanem Krisztus az, aki útjára bocsátja az áldás kérőt.

- Az áldás után a néni megcsókolta a papbácsi kezét.

- Látom, nagyon jól megfigyelted...

- Igen, mert olyan szokatlan volt.

- No… megfigyelted, de egy valamit nem vettél észre! Az a néni nem az én kezemet csókolta meg, hanem Krisztusét.

- Kiét? Krisztusét?

- Igén. Azét, aki őt útjára bocsátotta.

- De hiszen csak a papbácsi volt ott.

- Tévedsz. Az a néni akkor valójában nem tőlem kérte az áldást, hanem Krisztustól. Tőle búcsúzott el akkor azzal a csókkal is.

- És bárki kérheti ezt az áldást?

- Persze, miért ne kérhetné?

- És engem is meg tetszene áldani?

–Természetesen…

Keresztet vetett, még közelebb lépett, majd megcsókolta az áldó kezet, ahogyan Mariska nénitől látta. Boldogság ragyogott az arcán. Elindult az ajtó felé. Mégegyszer hátranézett, elköszönt, és büszkén kihúzta magát, hiszen őt most Krisztus bocsátotta útnak...