Tegnap nálam volt a Csapat. Nem mindenki, 4 igen aktív, és 5 kevésbé aktív tagunk hiányzott, de az aktívak mindannyian szóltak, a többiekre meg nem is számítottam. Így összesen 18 cserkész (magamat nem számolva), egy barátnő, egy barát, nekem egy kollégám/barátnőm és az ő férje, meg a terápiás kutyája volt jelen. Ez összesen 23 fő, egy kutya, és 2 törpenyúl. Mindez egy 46 négyzetméteres lakásban. Szép, nem?
Házszentelésre gyűltünk össze, de pont az a rész elmaradt, mert a szentelő pap megbetegedett. Tehát lesz lehetőségünk újra találkozni :). A gyerekeknek legalábbis így kommunikáltam le, ezért annyira nem is bánták. Persze, a nagyobbak tudták, hogy ha L. nincs ott, annak nagyon komoly oka van, nem egy megfázás. De ez sem baj, mert legalább imádkoznak és böjtölnek ők is :).
Mit csináltunk akkor? Igazából semmit. Együtt voltunk, beszélgettünk, dvd-t néztünk. Jól éreztük magunkat. És én megint megéreztem azt, amit már kezdtem elfelejteni: hihetetlen nagy erő van a cserkészetben!
23 ember, ebből 10 kisgyerek együtt, kulturáltan szórakozott. Nem bántott senki senkit, sem szóval, sem tettel. Nem volt sértődés, nem volt piszkálódás. Folyamatos nevetés, jókedv...
Voltak nagykamaszok is. Nem kellett attól tartanom, hogy stikában piálni vagy füvezni fognak. Teljes bizalmat kapnak, és ezt viszonozzák. Nincs becsapás, nincs bújkálás. A kicsiknek vezetői, példaképei. Pedig mindannyiuk mögött kemény évek vannak, zűrös vagy még zűrösebb családok, csalódások, bántások. Mégis egészséges lelkű, erős emberekké váltak.
Kinek az érdeme ez? Ki segít, hogy ez a közösség szereti és óvja egymást, hogy a keresztény jókislány és az utcagyerek nagyfiú egyránt jól érzi magát, észreveszi és megbecsüli a másik értékeit, tanul a másiktól?
Elsősorban az Úr. Én biztos vagyok benne, hogy kiválasztotta ezeket a gyerekeket és fiatalokat, hogy "örömhírt vigyenek" kortársaiknak, hogy megtanítsák őket arra, hogy igenis lehet értékes életet élni akkor is, ha a mögöttük lévő sors időnként szörnyű, ha a múltjuk nem makulátlan, de akkor is, ha féltő, óvó család veszi őket körbe.
Másodszor (lehet, fanatikus vagyok) Csabi. Ő meghalt, de a cserkésztestvéreiért biztos vagyok benne, hogy imádkozik...
Harmadszor azok a segítők, akik imádkoznak értünk, és segítenek nekünk: R. atya, aki sosem látta őket, de a Liturgiában nap mint nap megemlékezik róluk (és nem mellékesen kaját is küld néha); I. atya, aki bár idén eltávolodott, de mégiscsak cserkész, és a csapatunk lelki vezetője; G. atya, aki úgy szereti őket, mint én, K. és L., akik folyton etetik őket, és időnként találkoznak velük.
Ha valaki azt a szót hallja: cserkész, sokszor sütiárus kislány vagy morzézó, alakizó kisfiú jut az eszébe. Ennek semmi köze a cserkészethez. Ha meg akarjuk érteni, mi is ez, akkor nézzük meg, amikor együtt vannak, kicsik és nagyok együtt. És talán megtanuljuk tőlük egymás elfogadását, a szeretet tettekre váltását.
Mert ezektől a gyerekektől és fiataloktól csak tanulni lehet.
