Érdekes néha az ember. Ha valaki, akit szeretünk, megbetegszik, akkor aggódunk érte, látogatjuk. Türelmesek vagyunk vele, és várjuk a gyógyulást. Ha megszólná, bántaná valaki, mert nem bír annyit, mint egészségesen, akkor megvédenénk. Tudjuk, hogy mi okozza az állapotát: beteg, ezért nem tehet arról, hogy kevesebb dologra képes, mint annak előtte.
Ha viszont a lelke beteg...
Van egy barátom. Beteg a lelke. Egyértelműek a jelek: teljesen elfordult önmagától, érthetetlen dolgokat tesz, olyanokat, amiket mindig is utált és elítélt. Mit teszek erre én? Aggódok érte, látogatom? Türelmesen várom a gyógyulást? Dehogy! Elítélem, bántom, mert nem képes arra, amire egészségesen képes volt. Megsértődök, ha jelét adja a betegségének. Haragszom rá, mert furcsa, mert más, mert érthetetlen.
Kérdezheted: de legalább megvédem, ha valaki más bántja, megszólja? Valaki, aki esetleg nem tudja, hogy beteg, csak azt, hogy nem úgy viselkedik, ahogy kéne? A válasz erre is szomorú: nem. Azazhogy persze. Ha olyanról van szó, aki közömbös nekem. Viszont ha valaki a "fontosak közül" (sajnos, sokkal kevesebben vannak, mint kéne) elítéli (hiszen nem tudja, miért ne kezelhetné "normálisan", miért ne lehetnének minimális elvárásai, nem ismeri annyira, hogy észrevegye a lelkét emésztő kórt), akkor hallgatok, hiszen a vád "jogos" és "igaz".
Pedig mit számít, hogy jogos és igaz? A gyermekre sem haragszunk, mert nem ura még önmagának. A fizikailag beteg emberre sem, ha nem ura a testének. Akkor a lelkileg betegre miért haragszunk, mert nem ura a tetteinek?
Mondhatod: a beteg keressen gyógyulást. Igazad van, én is ezt mondom. De nem az én dolgom a gyógyítás. Ha egy kereszténynek beteg a lelke, azon egyedül Krisztus tud segíteni. És hogy ő ezt mikor teszi? Az ő dolga.
Az embernek kevés barátja van. Ha valaki azzá vált, akkor egy betegség (fizikai vagy lelki) miatt nem szabad elengedni. Higgyétek el az öreg Nyuszinak: nagyon fontos megőrizni és ápolni a régi barátságokat. Erről szól a dal is:
