Múlt szombaton végre megvolt a lakásszentelés. Soha ilyen későn nem volt (mentségem, hogy rajtam kívülálló okok késleltették). A körülmények is rosszak voltak, sokszor kellett módosítani az időpontot, ennek hatására a banda fele sem tudott eljönni.
Mindezek ellenére jó hangulatban telt az este. Csak tízen voltunk (L-val és K-vel együtt), de a szertartás szép volt, és (legnagyobb meglepetésemre) ügyesen bekapcsolódott a csapat is. A szentelés után L-t szívattuk a Pszichológus játékkal (jól vette az akadályt, és feltétlenül szükséges volt valami "beavatás", hogy elfogadja a banda). A legjobb azonban az volt, hogy a kölykök végre egy normális pappal, és egy normális keresztény nővel találkoztak. Láthatták, hogy a kereszténység teljesen természetes, normális dolog.
El is gondolkoztak, tudom, hiszen utána jöttek a kérdések, a megjegyzések. Sajnos a kérdések főleg arra irányultak, hogy mások miért nem úgy viselkednek, mint ők. Miért nem lehet egy pappal beszélgetni és játszani, a papnék miért vannak annyira távol az emberektől? Miért "titkolják" a papok papságukat, miért nem hordanak reverendát? A papnék miért akarnak "cicababák" lenni, miért nem természetesek? Összességében: miért nem "olyanok" a többiek is, mint L. és K.?
De persze a kereszténység továbbadása nem csak a papok, papnék feladata. El kell gondolkoznunk, mi mit csinálunk rosszul. Miért nem tudjuk a hitünket természetesen, mások számára vonzón megélni? Miért nem vagyunk hitelesek a fiatalok szemében? Hogyan, milyen irányba kell változnunk, mit kell tennünk vagy elhagynunk, hogy a kereszténységünk valóban krisztusi legyen? Gondolom, nem a szakáll vagy a reverenda az, ami megfogta a gyerekeket. De akkor mi?
Talán segít egy kicsit a mai evangélium... a farizeus úgy viselkedik, mint egy normális, "full extrás" keresztény. Mint mi, jobb napjainkban. Mégsem vonzó, és mint látjuk, Isten előtt sem igazán kedves. A vámos egy büdös pogány. Nem tudjuk, mit hogyan tesz, de azért sejtjük, hiszen a szemét sem merte felemelni. De alázatos, és úgy tűnik, ez elég...
Kemény dolog az alázat. Nem az alázatoskodás, a csúszás-mászás! Az alázat nem álszerénység. Az alázatos ember pontosan tudja, hol a helye. Tudja, ha okos, ha jót tett. Csak nem tulajdonítja magának. Minden pillanatban tudatában van annak, hogy Isten kegyelme az, ami őt átsegíti a nehézségeken.
Az alázatos ember nem ítélkezik, hiszen tudja, hogy a kegyelem nélkül semmit sem tehetne. De magát sem becsüli le, hiszen azt is tudja, hogy ő Isten kiválasztottja, kedvence. Igyekszik nagy tetteket véghezvinni, de ha sikerül, az Úrnak ad hálát érte.
És itt a válasz a kérdésre. Ha a farizeus lelkiismeretességét, tetteit a vámos alázatával "összehozzuk", akkor a kereszténységünk vonzó lesz. Tetteinket követendőnek fogják tartani, és azt is érezni fogják, hogy nem akarunk "nagyok" lenni, nincs felhő az orrunkban.
Adja Isten, hogy valóban alázatosan, keresztényként élhessünk, és a közelünkben lévők, gyermekek és fiatalok, keresők és Krisztustól még távol levők megnyíljanak az Úrnak!
