Ma este egyszer csak rámzuhant a tudat, hogy a barátaim hamarosan el fognak menni. Hónapok óta tudom, de valahogy a szívem mélyén eddig nem tudatosodott. Persze, szomorú voltam miatta, de ennek ellenére úgy érzem, nagyon ügyesen elzártam magamban, valahogy úgy éreztem, hogy a költözés és a távolság ellenére minden marad a régiben.

Ma egy apróság hozta elő a veszteség-érzést: nagyböjti vecsernyére akartam menni, de nem tudtam, mert egy idióta kisfőnök elhúzta az időmet. 5 óra helyett 3/4 6-kor tudtam indulni, negyed óra alatt semmiképpen nem érek el a templomba, így kénytelen voltam egyedül elénekelni a szertartást. Eddig nincs is semmi baj. De így nem találkoztam velük. És már soha többet nem leszek olyan nagyböjti vecsernyén, amit L. tart. Lehet, hogy sok szebben, méltóságteljesebben leszek (bár nem hiszem), de olyanon többet soha. És K. nem fog mellettem ülni a templomban... és ettől minden egészen más lesz.

Gyerekes, és keresztényhez nem méltó dolog ilyen apróságon sírni. Ha valakinek a barátja pap vagy papné, annak tudnia kell, hogy nincsenek örök életre szóló szolgálati helyek. Az adott percnek kell örülni, hiszen a püspök szava hamar 150-200 km-re viheti a másikat. És nem csak a papot köti az engedelmesség, nekem is el kell tudnom fogadni a döntést.

Én voltam olyan amatőr, hogy ezt nem tudtam, azaz nem voltam hajlandó tudomásul venni. Tudjátok, hogy nagyon nehezen barátkozom. Annak, hogy a "semmiből" előtoppant K., annyira örültem, hogy eszembe sem jutott: "önvédelemből" nem lenne szabad engednem, hogy teljesen közel kerüljön hozzám. L.-t meg pláne nem! Hiszen elhatároztam: papban soha, de soha többé nem bízom meg annyira, hogy barátomnak nevezzem. Erre meg ahelyett, hogy meghagytam volna a megbecsült "jó haver, barátnőm férje, gyóntató" tisztségben, barátommá, pótöcsémmé léptettem elő.

Most, 1-2 hónappal a tényleges búcsú előtt tört rám az igazi, mély szomorúság. Természetesen nem fogom ezután sem kimutatni... Én is tudom: egyszer minden véget ér. Erről szól a dal is, fogadjátok szeretettel.

(

(Persze, minden véget ér, nem a Mennyben vagyunk. De ennek ellenére bármit megadnék azért, hogy még egyszer L. nagyböjti vecsernyéjén részt vehessek úgy, hogy K. ott ül mellettem...)