Mint korábban írtam: egyszer minden véget ér. A nagyböjt is. Virágvasárnap egy újnak a kezdete: Jézus bevonult Jeruzsálembe. Messiásnak kijáró hódolattal fogadták. Utána pár nappal megfeszítették.
Keresztény életünk is ilyen, bizony, gyakran vagyunk jeruzsálemi zsidók. Éljük világunkat, igyekszünk tisztességesek lenni, persze a magunk módján, aztán egyszer csak megjelenik Krisztus. Megörülünk, a messiásnak kijáró hódolattal fogadjuk. Felvesszük a szent keresztséget, vagy ha azt már gyermekként megkaptuk, akkor elkezdünk templomba járni, imádkozni. Elfogadjuk, megvalljuk, hogy Ő király és Isten. Aztán meg a bűneinkkel napról napra, újra és újra megfeszítjük.
Soha nem éreztem Virágvasárnapnak azt a lelkes ujjongását, amit sokan, tanáraim, papjaim át akartak adni. Mindig a helyzet iszonyatos fonáksága ütött meg: igen, ma megvallom Krisztust, eléterítem a ruhámat, hozsannát kiáltok, holnap meg megfeszítem. Hiszen ne essünk tévedésbe: a keresztény, szentségekben részesült, magában a Szentlelket hordozó ember minden bűne, amellyel eltaszítja magától Istent, felér a hozsannát kiáltó, de Jézust valójában nem ismerő, őt így megfeszíttető zsidók bűnével. Főleg, hogy ők ezt csak egyszer tették meg, én meg napról napra.
Nem tudom, mások hogyan élik meg a nagyhetet, számomra mindig nagyon nehéz. És nem az, hogy az ember folyton álmos és éhes, sokkal inkább az, hogy ilyenkor a legpogányabb is szembesül a bűneivel. És bár tudom, hogy ezen egy gyónás segítene, de az általatok is ismert okok miatt az nehezen megy.
Bízom benne, hogy a szertartások átsegítenek valahogy, és esetleg még gyónni is tudok (bár erre nem látok sok esélyt, de szorítsatok!).
Nagyhétre egy verset ajánlok nektek, amit már tavaly is ilyenkor írtam az akkori blogba. Érdemes elgondolkodni rajta.
Reményik Sándor: Ha számbavetted
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -
És eltapostuk, mint egy bogarat.Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.
