Jó régen nem írtam, pedig sok dolog történt. De testileg-lelkileg annyira kimerültem, mint még soha. Most is csak egy rövid bejegyzés telik tőlem :).

A legfontosabb: ma meghoztam egy döntést, ami valószínűleg komolyan befolyásolni fogja az életemet. Nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem... de végre megtettem. Ideje volt.

Azt is megértettem, mit jelent a szó: BARÁT. Nagyon komoly dolog ám ez! A barát háttérbe szorítja magát, hogy neked jó legyen. Az érzéseit, az egyéni érzékenységét, a vágyait, mindent. Még akkor is, ha nem érti, hogy ezt miért kell megtegye. Még akkor is, ha fáj neki.

Sokáig azt hittem: az az ember a barátom, akire mindig számíthatok. Mára rájöttem: ez nem teljesen így van. Istennek hála, sokan vannak, akikre mindig számíthatok. Gyakorlatilag a keresztény (valódi keresztény!!!) ismerőseim közül szinte mindenki. Ha elmondom, mit miért kell tenniük, mi a dolgok értelme, miért van szükségem az adott tettre, megteszik. De olyan, aki teljesen értetlenül, minden magyarázat nélkül tesz meg számára logikátlan lépéseket, csak azért, hogy nekem jobb legyen, a családomon kívül egyvalaki van. És ő a BARÁT. Aki már szinte családtag. Aki annyira megbízik bennem, hogy a szavamra vakon beleugrik a szakadékba. Aki megtesz bármit, bízva abban, hogy nem kérek olyat, ami nem szolgál a javára. Aki nem akar nevelni, aki valóban olyannak szeret, amilyen vagyok (bár az ő szemével nézve magam, valahogy szebbnek, jobbnak, bölcsebbnek tűnök).

Istennek legyen hála azért, hogy van egy ilyen személy az életemben. És adja Isten, hogy nektek is legyen.

A facebookon olvastam ma egy nagyon jó, és a helyzetemhez eléggé illő bejegyzést. Aki érti, érti :).

Fájdalom az, amikor a szerelmed ott van melletted, és Te nem tudod neki bevallani.

Fájdalom az, amikor tudod, hogy mit nem szabadna érezned, és mégsem tudsz ellene semmit sem tenni.

Fájdalom az, amikor szenvedni látod azt, akiért mindent megtennél.

Fájdalom az, amikor csendben maradsz, pedig kiáltanál...