Csak azért is!

Földi világunkban háromféle időt ismerünk: a múltat, a jelent és a jövőt.

A múlt az, ami már elmúlt. Meghatározza jelenünket és a jövőnket, de már nincs.És nem is lesz többé.

A jövő biztosan bekövetkezik, és hogy milyen lesz, az a múltunkon és a jelenünkön múlik. De még nincs itt.

A jelen az, ahol valóban élünk. Befolyásolja a múltunk, és a jövőre való készület is. De a múltat feldolgozhatjuk, a jövőt megváltoztathatjuk benne.

Érdekes, hogy bár egyedül a jelen az igazi valóság, gyakran szívesebben időzünk a múltban és a jövőben. A múlt szép emlékeit még inkább megszépítve sztorizzuk, a rossz emlékek miatt panaszkodunk. A jövőtől aggódunk, vagy izgatottan várjuk. Beszélgetéseink leggyakrabban ezekről szólnak: mi volt korábban, mi lesz később. Ritkán beszélünk arról, mi van most.Pedig most élünk! A tegnapot már nem tudjuk megváltoztatni, a holnap bizonytalan. Az sem biztos, hogy lesz. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy ne törődjünk a múlttal. Nagyon-nagyon fontos, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, és megjavítsuk, ha lehet, az elrontott dolgokat. Azt sem mondom, hogy ne készüljünk a jövőre. Lehet, hogy nem lesz holnap, de ha lesz, mindent meg kell tenni azért, hogy jó, szép, Istennek tetsző legyen. De a múltból tanulni, a jövőre készülni is csak ma lehet, a jelenben.

Carpe diem! - mondta Horatius. Jelentése: élj a mának, ragadd meg a napot, tépd le a ma virágait! Könnyű rosszul értelmezni ezt a mondást. A Carpe diem! életérzés mögött gyakran a felelőtlen, a "lecsinálok mindent, élek, ahogy jólesik" gondolat rejtőzik. Pedig nem erről van szó. A mának kell élni, mert a múlt már nincs. Fel kell használnunk, tanulnunk kell belőle, le kell szűrnünk a tapasztalatokat, de nem szabad "ott ragadnunk" benne. A mának kell élni, mert a jövő még nincs. Készülni kell rá, megtenni mindent, hogy jobb legyen, de mindezt ma, most.

Hibás az a szemlélet, ami a jelen minden hibájáért, nehézségéért a múltat teszi felelőssé. Ezt a politikusok csinálják: a máról a régebbiek tehetnek, ezért mi mossuk kezeinket, ők tolták el. Tegyék rendbe, mi nem vagyunk felelősek semmiért. Ezzel magyaráznak az emberek is sok bűnt: azért tettem, mert nem szerettek eléggé, vagy túlzottan szerettek a szüleim. Mert megvertek az utcán. Mert rossz volt a tanárom. Mindegy, miért: én nem vagyok felelős, csak a múltam. Pedig a múlt (bár befolyásol, de) nem határozza meg teljesen a jelent. A most élők, mi vagyunk azok, akik a máért felelnek.

Az is hibás, amikor a jelent teljesen feláldozzuk a jövőnek. Most dolgozom éjjel-nappal, hogy a gyereknek majd jobb legyen. Persze a jelenben elhanyagolom őt, de milyen jó lesz neki a jövőben! (Nem lesz jó. Mert nem volt jelen az életében az apja/anyja, mert nem hallgatták meg, nem szerették eléggé, csak a jövőt hajszolták.) Nincs időm pihenni, agyonhajtom magam, mert meg kell alapoznom a jövőt. És amire a jövő jelen lesz, egy megkeseredett, megrokkant emberré válok... valóban megalapoztam a jövőt, csak nem úgy, ahogy akartam. Arról nem is beszélve, hogy a jelen biztos, a jövő pedig könnyen lehet, hogy el sem jön... Úrjövetel, atomháború, űrkatasztrófa, autóbaleset, váratlan betegség, pszichopata gyilkos... bármi közbejöhet, és már nincs jövő. de jelen sem volt, hiszen azt áldoztam fel.

Tanuljunk meg a jelenben élni! Tanuljunk meg most dolgozni (milyen bölcs mondás: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!), most pihenni, most szeretni! Nagyon könnyű halogatni a dolgokat, vagy visszarévedni a múltba. Pedig a múltba bújás nem segít, a halogatás meg nagyon veszélyes! Emberek milliói szenvednek azért, mert úgy érezzük, a jövőre vagy a múltra kell koncentrálnunk, így egyszerűen nem tudjuk a jelenben megélni a szeretetet. Régebben már idéztem ezt a verset, de nagyon ideillik:

barátodnak

telefonálj
még
ma:
lehet
hogy
a vonal
holnap

már néma.