Tavaszi tábor. Ismét.

Bevallom, már nagyon belefáradtam a cserkészetbe. Újra és újra elkezdeni, odamenni, és látni, hogy a nagyok, a vezetők, akiket én neveltem ki, más, nekik fontosabb dolgokat csinálnak... lemenni úgy hétről hétre, hogy fogalmam sincs, hogy ki lesz ott, mert még csak nem is szólnak, hogy nem lesznek... már ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egészet.

A táborhoz sem volt kedvem. Egy csomóan nem jeleztek vissza, én meg nagyon fáradt vagyok. Kell nekem az, hogy 3 napot velük legyek (esetleg csak 8-10 emberrel, akik nem túl lelkesek, ha dolgozni kéne), utána meg megint ne történjen semmi, maradjon minden a régiben?

Aztán eljött az idő, ott voltunk. 24-en. És megérte. Megint úgy látom, hogy van értelme ennek az egésznek. A "nagyok" és a "kicsik" (alig van életkori különbség), a megbízható vezetők és az ígéretes újoncok sok erőt adtak. Mindenki jól érezte magát, mindenki végezte a dolgát, kedves, egymást szerető gyerekek, akik lelkesen, bizakodva néznek a jövőbe.

Hogy is énekeljük? "A cserkészet nekünk az életünk...". Igen, most így érzem. És bízom benne, hogy lesz erőm folytatni.