Szabadíts meg a gonosztól!

És hányszor nem lehet segíteni!

Egy vérző pár. Két egymásnak való 
Szép, igaz ember. "Milyen boldogok, 
Milyen igazán boldogok lehetnek!" - 
Örülnék nekik, messziről ha nézem: 
Közelről jajszó, sikoltás, pokol. 
Jó és szép minden, csak egy kicsi pont van, 
Egy szabad szemmel meg sem látható 
Picike pont, és abban egy fulánk, 
És a fulánk szúr, a megszúrt sikolt, 
A sikoltás a fulánkosba szúr, 
S kétszerte maróbb és kétszerte mélyebb 
A második döfés, kétszerte tépőbb 
A második sikoly, s a harmadik 
Megint halálosabb és gyilkosabb.

Könyörögnél az egyiknek: "Barátom, 
Csak egyszer törd el a fulánk hegyét, 
Egyetlen egyszer legyen, hogy ne bánts: 
Másképp lesz minden!" Sírsz a másikának: 
"Egyetlen egyszer tűrd el a sebet 
Sikoltás nélkül, csak egyetlen egyszer 
Maradj mosolygó, és örökre győzöl!" 
Hiába minden: "De hát mért gyötör?" - 
Zokog fel görcsös-keserűn az egyik. 
"De ha ő rámsikolt!" - kiált a másik, - 
"Mint egy gonosztevőre!" 
                         Nincs tovább: 
A sudaras, nagy, lombos drága fát 
Tűhegynyi résen megöli a szú. 
És nem lehet rajtuk segíteni! 
Ó hogy az ember milyen tehetetlen!

Fiatal férfi, okos és derék. 
A lelke sudár, mint egy szép fenyő, 
És mégis egyre vállbahúzott nyakkal 
Görnyedve jár, mintha mindenkitől 
Bocsánatot kérne, hogy élni mer, 
Mintha szégyellné lelke kincseit, 
Szinte szánalom nézni rá. Miért? 
Mert azt hiszi magáról, hogy kicsi, 
És retteg, hogy ha kiegyenesíti. 
A derekát, meglátják, mekkora, 
És gúnyosan találnak nézni rá, 
Vagy, ami sokkal szörnyűbb, szánalommal. 
Hát inkább összecsuklik önmagától, 
És azt mondja magában: "Ostobák, 
Azt hiszik rólam, hogy kicsiny vagyok, 
Pedig én tudom, hogy nagyobb vagyok 
Valamennyiüknél, csak úgy teszek, 
Mintha kicsiny lennék, mert mulatok 
Az embereken, hogy olyan kicsik!"

És mondom neki: "Testvér, föl a fejjel! 
Hisz olyan szép vagy és olyan sudár! 
Hadd nézzünk föl rád! És örülj magadnak! 
Mindnyájunk kincse vagy, csak egyenes légy!"

Rám néz, és megszorítja a kezem, 
Szemében könny, azt súgja: "Köszönöm." 
És magában azt mondja: "Szán ez is!" 
És elmegy és még jobban összegörnyed. 
Ó hogy az ember olyan tehetetlen!

Azt mondja bosszúsan a harmadik 
(És egyszer sír hozzá, és másszor ásít): 
"Én nem tudom, mért élek a világon! 
Egyedül vagyok. Megvan mindenem, 
Okos vagyok, egészséges vagyok, 
Nem izgat semmi és nem érdekel 
Semmi, de semmi, minden oly unalmas! 
Reggel fölkelni, lefeküdni este, 
Napjában négyszer enni, hírlapot 
Olvasni, délelőtt a hivatalt 
Lemorzsolni, egy ostoba libának 
Rúzsát csókolni, és négyszer hetenkint 
Borotválkozni: Hát ennyi az élet? 
Buta komédia! Előbb-utóbb, 
De meg kell unni, s pontot tenni rá!"

"Felebarát, keress egy célt magadnak, 
Egy eszmét, egy ügyet, egy ideált, 
Aminek élj, és feláldozd magad. 
Csak attól lesz az élet érdemes, 
Ha odaadjuk. Mindegy, hogy minek: 
Ha odaadtad, akkor megtalálod, 
Ha feláldozod, akkor a tied!" 
- "Mit erőlködjem? Hol van olyan eszme, 
Amely megérné, hogy egy napra is 
Föláldozzam a kényelmemet érte?"

"Szeress valakit! Egy lelket keress, 
Akihez jó légy! Oszd ketté magad, 
Csak aki ád, csak az kap igazán! 
Nem jó egyedül! Szeretni születtünk!" 
- "Kit szeressek? Engem se szeret senki! 
Ej, mégis más bolondja nem leszek!"

"Gondolj Istenre! Krisztus! Másvilág! 
Ego sum via veritas et vita!" 
- "Az Isten majd csak meglesz nélkülem!"

Nem, nem lehet rajtuk segíteni! 
Az embervolt keserű csődje ez! 
Sírjunk, sírjunk, elesett emberek, 
És kiáltozzunk mind, emberen túlra: 
"Jöjj, szabadíts meg minket a gonosztól!"