Szita Bence meghalt. Egy ország (köztük én is) reszketett és imádkozott az életéért, hiába. Már az első híradásoknál biztos voltam benne: elrabolták vagy megölték a gyereket. De azért bíztam és reméltem...
Aztán kiderült: apja élettársa ölte meg. Még később: megkínozták halála előtt. Egy ország sírt (köztük én is). Mit érezhetett, mire gondolhatott? Biztos vagyok benne: amikor érezte a félelmet, a fájdalmat, egyben a nővérét, az apját is siratta, hiszen tudta, mit fognak átélni, amikor megtudják az igazságot. Abban is biztos vagyok: az Úr nem hagyta el, valami különleges módon éreztette vele a jelenlétét, tompította a szenvedést.
Most nem is róla, érte írok. Hiszen a történetben szerepel még egy gyermek, akinek (nagyon bölcsen!!!) a nevét sem tudjuk. Ez a gyermek a gyilkos kisfia.
Gondoljuk el az ő helyzetét! 11 éves, még kicsi, de már gondolkodik, tisztán lát dolgokat. Anyjával odaköltöztek egy férfihez, ahol ő nem érezte jól magát, nem jött ki annak a fiával. Sok-sok gyerekes balhé, összeugrások. Gondolom, féltékenység innen is, onnan is. El akar menni. Hagyják őt békén, menjenek haza, hogy megint az anyjával, nyugodtan élhessen! És a kívánság teljesül: hazamennek. Talán még azt is mondja vigyorogva: "Dögölj meg, Bence!"
És jön a hír: Bence meghalt. És a másik: az az ember kínozta, ölte meg, akit ő mindenkinél jobban szeretett. Nem ért mindent teljesen, de azt igen, hogy az anyja gyilkos. És hogy soha többé nem szabadulhat ki. Biztos, hogy üvölt benne a kérdés: miért? És a válasz olyan kézenfekvő, a sátán is a szívébe sugallja: miatta, csakis miatta. Ha ő kedvesebb a nevelőapához... ha ő enged Bencének... ha ő nem veszekszik... ha nem akar hazamenni... ha ő, ha ő, ha ő...
Iszonyatos kín tépheti annak a szerencsétlen, ártatlan gyereknek a lelkét. És igen, folytak a könnyeim, amikor arra gondoltam, mit érezhetett Bence, amikor bántották. Percekig, órákig is talán. De ez az ismeretlen nevű gyermek talán egész életében szenvedni fog, nem fizikai, hanem égető, soha be nem gyógyuló lelki szenvedéssel. És erre rásegít a sok tahó állat, akik fenyegetik a gyilkos szüleit, gyermekeit, mintha ők tehetnének róla...
Szívem szerint magamhoz venném a gyermeket. Megpróbálnám gyógyítani, meggyőzni: kisfiam, te semmiről sem tehetsz! Édesanyád beteg, csak nem ismerték fel időben a betegségét. Te nem tehetsz arról, ha valaki beteg, és ezért szörnyű dolgot tesz! Ha te kedvesebb, jobb lettél volna, ez akkor is bekövetkezik! Hidd el, semmiért nem vagy felelős! A te dolgod most az, hogy rendbe jöjj, hogy ne félj, hogy vigasza legyél a nagyszüleidnek, a testvérednek. Hogy gyerek legyél (újra). És igen: csúfolódj, féltékenykedj, balhézz. Mert nem azért történt a szörnyűség, mert te normális gyermekként viselkedtél!
Kérlek titeket: este, amikor minden elcsöndesedik, gondoljatok egy percre erre a másik gyermekre. És imádkozzatok érte, mert az ő sebe olyan szörnyű, amit ember nem képes elviselni. De hiszem, hogy az Úr meg tudja gyógyítani.
