Keleti szokásaink közül vannak olyanok, melyeknek "megemésztése" nem volt könnyű számomra. Az egyik ilyen a metánia, pontosabban a teljes metánia. Ugyanis az még tetszett, hogy mi nem térdet hajtunk, hanem meghajlunk. olyan "vagánynak" tűnt! De a leborulás!!! Azzal már voltak problémáim.
Miért is? Hiszen semmilyen "normális" érv nincs ellene. Csak ilyen emócionális dolgok: leborulni? Fúj! olyan ciki! Akkor már inkább hasra, de ez a fenékmutogatós leborulás... na neeeeeeeeeeeeeeeeee! Persze döntő jelentőségű: L. nem végzett teljes metániát soha, Előszenteltek liturgiáján is a "hasalós" verziót használta, így nagyon sokáig nem is láttam, hogy valaki csinálná.
Aztán egyszer szentéletű lelkiatyám javasolta. Persze nyuszikás nagypofájúsággal küldtem el a sunyiba... Na, nem pont így, hanem ál-alázattal közöltem: megcsinálom, ha kéri, de végig az fog az eszembe járni, hogy ez marhaság. Így inkább nem kérte, hiszen bűvészmutatványként nincs értelme.
Teltek-múltak a hónapok. Láttam papokat, akik metániát végeznek. Beszéltem hívőkkel, akik metániát végeznek. Megnyíltam a metániára, és végül megkértem R. atyát, hogy tanítson meg rá. És ezzel megfordult a világ.
Mit is jelent nekem a metánia? Egy lehetőséget, hogy sokkal összeszedettebben, testestül-lelkestül imádkozzak. Hogy valóban tudatos legyen: az Úr előtt vagyok. Persze, ezt állva és ülve is lehet. Csak nekem nem sikerül. Leborulva valahogy minden a helyére kerül: Isten van fent, én vagyok lent. Kérdezheted: hol a világ, a többi ember? Őszintén: nem tudom. Olyankor csak Isten van, és én.
Múlt héten Nyíregyházán jártam, beszéltem C-nyal. Istennek hála, adott áldást arra, hogy a továbbiakban így imádkozzak. Persze jót mosolygott, hiszen ő is emlékezett, milyen lazán marhaságnak tituláltam alig egy évvel ezelőtt a metániát...
Próbáljátok ki, és meglátjátok, mennyire más így az imádság!
