Ma egész jó napom volt. Azaz az este volt jó, hiszen Liturgia után felmentem K. barátnőmhöz. Jó beszélgetés, poénkodások... komoly dolgok és hülyéskedés, minden együtt volt.
A Liturgia egyébként meglepően nem volt felemelő... mondjuk, erről nem a pap tehetett (a prédikáció elég gyenge volt, de nem az a lényeg), csak én voltam mással elfoglalva.
Nem tudom túltenni magam L. haragján. Azaz azon, hogy nem bocsát meg. Még mindig nem tudom, pontosan mit is követtem el ellene. Végül is mindegy, hiszen nem tudok bocsánatot kérni érte úgy, hogy nem hajlandó erre lehetőséget biztosítani. Márpedig bocsánatkérés nélkül nem is bocsát meg.
OK, ez terhelje az ő lelkiismeretét, mondhatjátok. De nem így van ez. Isten után neki köszönhetek a legtöbbet ezen a világon. Nála nem vonhatom meg a vállam. Ha a föld dől össze, akkor is ki akarom harcolni, hogy újra szóba álljon velem.
Amíg ez nem sikerül, addig nem leszek teljesen önmagam. Nem tudok imádkozni, aludni. Ma már az áldozás sem ment. Gyónni sem tudok elmenni. Szentéletű lelkiatyám szerint nem fog megbocsátani, esetleg Húsvétkor. El sem tudom képzelni, mit csinálok addig.