• Fontos tudni: a római katolikusok, az Egyház, a pápa nem utálják, sőt! Minden létező vatikáni dokumentum ezt kéri: vissza a hagyományokhoz (ld. http://mezeinewsee.blog.hu/2010/05/08/dogmatika_dolgozat). 
• A görög katolikus hívek sem utálják. Aki szidja, az általában nem ismeri, csak hallotta és elhitte a híreket a "háromórás misékről". A gorogkatolikus.hu-n panaszkodott egy fiatal, hogy milyen szörnyű hosszú volt a Feltámadási szertartás, és utána a Liturgia, ezt nem lehet bírni. Ez is tudatlanságot mutat: az, hogy egymás után van két szertartás, az nem jelenti azt, hogy mindkettőn ott is kell maradni, ha valakinek hosszú! De nálunk valamiért "ciki" hazamenni, inkább maradunk, és sírunk, hogy miért nem félórás az utrenye meg a Liturgia is, mert akkor egy óra alatt le lehetne tudni az egészet. A híveknél az agyműködést kellene átprogramozni: nem iskolázunk, kipipáljuk a kötelességünket ("Vasárnap és ünnepnap szentmisét becsülettel hallgass!"), hanem Istennel töltjük az időt. Annyit, amennyire szükségünk van, lehet, hogy egy Liturgiát, lehet, hogy a teljes napi zsolozsmát, plusz három óra belső imát. Embertől, életállapottól függ. Csak ne érezzük bajnak, ha valaki másképpen csinálja. Ez persze nagykorúságot igényel, hiszen nem máshoz kell alkalmazkodni, nem élni az egyetlen lehetőséggel, amit felkínálnak, hanem felelősen dönteni.
• Az idősebb papok közül kevesen vannak, akik utálják. Gyakran inkább nem értik, és nem is akarják megérteni, miért csinálják másképpen, mint ők. Fizikailag is nehezebb rendesen metániát végezni, mint biccenteni... De azért általában elfogadják a "túlbuzgó" fiatalokat, elnéző mosollyal nézik a fiatal püspököt is. Hiszen szép, amit csinál, és ez nekik is tetszik.
•  A fiatalok közül (már most látom, hogy ebből balhé lesz, de vállalom) a "laza gyerekek" szokták utálni. Azok, akik inkább a "maguk módján" imádkoznak, akik büszkék rá, ha megdicsérik őket, hogy "nem is látszik, hogy pap vagy", akik valóban nagyon rendesek és vonzó személyiségek, de simán elfogadják, ha az ember "nem jár templomba, de a maga módján keresztény". Én úgy érzem, náluk a lelkiismeret piszkálódása a zavaró: tudják, hogy nem szabadna cikinek érezni a reverendát, hogy első helyre kéne tenni az imádságot (erre van a "nem vagyok szerzetes, ez nem monostor" válasz), hogy az embereket a templomba kéne vezetni (és nem "lerángatni" hozzájuk Istent), de erre még nem készek. Nem tudják még felvállalni a konfliktust a világgal, a "külső" haverokkal. Majd megtanulják, és akkor már nem lesz gond, nincsenek évtizedes berögződéseik, amiket le kéne küzdeni.
• Leginkább azok harcolnak az "ortodoxozás" ellen, akik már letettek valamit az asztalra, az "előző rendszerben". Akikben már benne van a "rutin", akik egész életükben jól csinálták a dolgukat, és nem értik, miért kéne ezen változtatni. Irritálja őket, hogy az OK papok nagy része kis pisis hozzájuk képest, nulla élettapasztalattal. Ők nem fognak változni, csak akkor, ha (ezért is darabokra fognak tépni, de) alázatot tanulnak. Elfogadják, hogy ezek a pisis gyerekek bizony többet tudnak a szertartásokról, az atyák tanításáról, jobban ismerik a nyelveket, a hagyományokat. Vagy ha nem, akkor elfogadják, hogy a püspököt a Szentlélek vezeti, ezért az, amilyen úton vezet minket, jó. Ha ez bekövetkezik, akkor Egyházunk győz. Hiszen ők, a 40-50-es papok a tartóoszlopai! Ha nem... abba nem akarok belegondolni.
• A legfontosabb: nagyon sokan azért utálják a keleti irányzatot, mert bizony mi, ezt az irányt követők, utálatosan viselkedünk. "Belterjes" szertartások, hatalmas elit-tudat, az egyházközségek lefitymálása, megítélés, az alázat teljes hiánya. Ha ezt leküzdjük, akkor máris sokkal jobban fogják kedvelni az emberek a OK-vonalat. És talán még a szertartásokba is szívesen bekapcsolódnak. Itt is igaz szentéletű lelkiatyám szava: 

"Mindig annak van igaza, aki alázatosabb."