Végre bekövetkezett: Atanáz testvért püspökké szentelték. Bár nem az én egyházmegyém püspöke, de püspököm (már csak a személyes kötődés miatt is), így nem lesz nehéz szeretni őt, mint atyát, követni, mint pásztort, és hallgatni, mint tanítót.
A szentelés szép volt, megér egy külön bejegyzést (ha lesz rá erőm). Most inkább az érzésekről írok.
Évtizedes álom, nálam nagyobbak álma teljesült. Megnőtt egyházunk jelentősége, nagyobb szavunk lesz a püspöki karban is. És ami a legfontosabb: méltó, szentéletű ember került a trónszékre. Ez büszkeséggel és örömmel tölt el. Ezek azok a pillanatok, amikor jó görög katolikusnak lenni.
Akkor mi a bajom? Igazából semmi. Nem találhatok abban kivetni valót, ha a püspök valóban jó egyházmegyét akar, és ehhez a legjobb munkatársakat szeretné begyűjteni. Jól teszi, ez így méltó és igazságos. Az, hogy ez a barátaim költözésével, és így elszakadással jár, csak egy szükséges rossz. Nem fejtem ki bővebben, így is értitek.
Ismeritek a Mária evangéliuma musicalt? Abból van az idézet:
Íme, hát megtörtént, amit akartál,
Megváltás másnak, csak nékem áldozat!
Viszont ez az áldozat nagyobb, mint hittem... Nem akarok mindig ezen lovagolni, de elveszteni egy barátot nagyon rossz. Kettőt sokkal rosszabb. És a barátaim mellett a gyóntatómat is elveszteni már tényleg nagyon gáz.
Viszont így is azt mondom: ez az Isten akarata. Ha Atanáz az lesz, akinek lennie kell, ha szeretettel, de határozottan, türelemmel, de keményen kormányozza az Exarchátust, ha Istenszerető és emberszerető lesz egyszerre, akkor Egyházunk nagyon sokat nyer. És ha L. ebben akár csak egy kicsit is segíteni tudja, akkor az egész megérte.
