Megint a R-n voltam szentmisén. Nagyon féltem tőle, de kötelező volt. Tücsök elsőáldozását csak nem hagyom ki!
Keleti lelkem egy-két megoldásnál erősen lázadozott. Sőt! Az is nagyon gáz volt, hogy a csapat nagy ívben lecsinálta, hogy szertartásra kéne jönni. Voltak megfelelő kifogások, persze, de a lényeg akkor is az, hogy alig hatan álltunk ki a zászlóval. De ez semmit nem számított. Semmi lazaság és baki nem csökkenthette az örömöt, amit a szertartáson éreztem.
Talán azért voltam annyira boldog, mert láthattam az oltárhoz lépni a számomra annyira kedves gyermeket? Hozzájárult, persze. Nagyon örültem az örömének, és büszke voltam, hogy milyen öntudatos keleti katolikusként végezte a metániát (egyedül az elsőáldozó gyerekek közül, csak a ministráló bátyja, a keresztfiam követte őt ebben, a vele együtt szolgáló kispapot megszégyenítő módon). De az igazi ok nem ez volt, hanem egy egyszerű és gyerekes dolog: L. ismét hajlandó szóba állni velem.
Na, nem kell nagy nyakba borulásra gondolni! Nekem a mosoly, a köszönés és a 3 baráti szó bőven elég volt. Az, hogy ezek után még egy komoly gesztust is tett, csak hab a tortán (azt nem írom le, mi volt, ha érdekel, kérdezz).
Tehát minden szép, minden jó, annak ellenére, hogy nagyon nehezek mostanában a napjaim, a munkahelyemen és a magánéletemben egyaránt. Semmi sem számít, csak az, hogy nem adtam fel, és úgy tűnik, a kitartásnak meglett a gyümölcse.
