Tegnap egy barátomtól nagyon jó homíliát hallottam. Nem írom le (ha ott voltatok, hallottátok, ha meg nem, akkor így jártatok), de azokat a gondolatokat igen, amiket eszembe juttatott a beszéd.

Senki nem lesz keresztény (krisztusi, Krisztust követő) ember csak azért, mert megkeresztelik. Attól sem, hogy kereszténynek nevelik. Sőt, attól sem, ha annak vallja magát.

Ahhoz, hogy kereszténnyé váljunk, bizony, válaszolnunk kell Krisztus kérdésére, amit MINDEN tanítványának (tehát nekünk is) feltesz: "Ti kinek tartotok engem?"

Az ember életében az ún. istenkép (de ronda szó!!!) folyamatosan változik. A két leggyakoribbat, és mellé legostobábbat mutatom be nektek.

"Full happy" hangulatban gyakran előjön a "Jézus haver"-kép. Ilyenkor Jézus a legjobb barátom, boldogan hívom az életembe. Az imádságban túlteng a hálaadás. Ezt a képet tükrözik vissza a kicsit giccses-nyálas gyerekimák ("tudod, miért jöttem? Szíveket cserélni!"), és a gitáros énekek is ("Jézussal járom az utam, megfogva a kezét, királyi gyermek vagyok én, és ez nekem elég").

Mi a baj ezzel a képpel? Az egyik, hogy Jézus nem haver. Még csak nem is barát. Annál sokkal-sokkal több. Lefokozása a Teremtőnek, sárba való lerángatása ez a profanizálás. A másik probléma: amikor komolyabb szenvedések jönnek, és a túláradó érzelmek eltűnnek, az ember becsapva érzi magát. Csalódik, hiszen "cserben hagyta" őt az Isten (ami persze képtelenség, de akkor is így érzi). 

Következő kép: Isten a bíró. Ül a felhőkön, és azt nézi, mi jót, és mi rosszat teszünk. Egyfajta Justicia, aki a tetteket bírálja. Az imádságra a komoly bűntudat a jellemző (nem bűnbánat! Fontos a különbség, ld: http://anticenzor.blog.hu/2011/01/19/buntudat_vagy_bunbanat). Igyekszünk elkerülni a bűnt, és bánkódunk, mert ez nem sikerül.

Mi itt a  gond? Első, hogy a szeretetet háttérbe szorítja. Persze, logikus kép, de emberi logikával, ezért a határtalan irgalommal nem tud mit kezdeni. A második, hogy boldogtalanná tesz. Ugyanis önerőből képtelen vagyok "jó" lenni, így mindig érezni fogom, hogy nem nézhetek bele az Úr "szemébe". Gyakran "nekem nem megy!" felkiáltással el is fordul az ember, csak sajnos, nem a hülye képtől, hanem gyakran az Egyháztól, és ebből fakadóan egy idő után Istentől is.

Mindannyiunknak vannak elképzeléseink Istenről. Csodálatos liturgiánk, a belső ima és a lelkiatya bölcsessége segít, hogy ezeket megtisztítsuk a tévedésektől, rárakódott furcsaságoktól. De a legfontosabb: tudatosítsuk magunkban, ki a mi Istenünk.

Tehát ma is házi feladatot kaptok! Szánjatok rá pár percet, és válaszoljátok meg az Ácsmester, a Tanító, a Gyógyító, a Megváltó, a Teremtő kérdését: te kinek tartod az Emberfiát?