Az elmúlt hét életem egyik legnehezebb hete volt. Akkora nálunk, a munkahelyemen a munkaerőhiány, hogy az embereim megszakadnak a sok munkától, és még így is balesetveszélyes, amit művelünk. Félek, hogy a túlhajszoltságtól összeomlanak, vagy pedig valamelyik gyereknek esik baja. Főnökként valahogy meg kell oldanom a helyzetet, de nem tudom, hogyan. Igazából csak azért nem roppantam össze, mert tudtam, hogy szombaton lesz egy buli, ahol régi barátommal/mentorommal találkozhatok, aki biztosan tud valami okosat mondani. Ezen kívül hétfőtől csütörtökig minden este órákon át üldögéltem újonnan született bátyám/barátom mellett, ami felért egy nyugtatóval.

Érdekesek ezek a beszélgetések. Általában a munkáról nem sok szó esik, inkább a pillanatnyi gondolatok, a család, barátok, gyerekkor, emlékek kerülnek elő. Én táguló szemmel, és a megtiszteltetéstől borzongva hallgatom, amikor elmond olyan dolgokat, amiket tudom, hogy még nem mondott el senkinek. Ha viszont én mesélek, akkor minden szégyenkezés vagy feszengés nélkül mondok el neki olyan dolgokat, amiket a családomnak, a lelkiatyámnak sem. Az ő szemével nézve sokkal tisztább a világ, és egészen mások a korábban megoldhatatlannak tűnő problémák is.

Tegnap megvolt a buli is. Jó volt, bár persze használható ötletet nem kaptam a mentoromtól sem (legalább két dolgozó kellene, amíg az nincs, addig megoldás sincs). Sok-sok Prognózis, jó beszélgetések, és a végén két perc "négyszemközti" beszélgetés, azaz beszélgetés helyett hallgatás, egy kék szempárba nézve. Gyakorlatilag verseny, ki jön előbb zavarba? (Hát én.)

Tanulságok (kicsit csapongva):

• Igenis tudnak a fiúk "úgy nézni"! (Ez ősi vita, aki érti, érti.)
• Az embernek meg kell tanulnia időben nyugdíjba menni (ez a "nagyfőnökömre" vonatkozik, aki nem ad embert, mert éppen megmakacsolta magát).
• Szükség van néha egy bulira, ahol az ember "kiengedi a gőzt".
• Szükség van egy barátra, aki fenntartja az embert, ha éppen zuhanna lefelé.

Erről az utolsó pontról szól a szám (nagyon béna klippel).