Május 30. a keresztelési évfordulóm. Érdekes visszatekinteni keresztény életemre. Nagyon sok dolog változott, de sok változatlan maradt.

Talán a legnagyobb változás: 19 éve, kamaszként teljesen megbíztam az emberekben. Na nem mindben, nem voltam naív (annyira)! De feltétel nélkül megbíztam a barátaimban (és még nem tudtam, pontosan mit jelent ez a szó) és a papjaimban. Ma már ("hála" a tavalyi tékozló fiú-vasárnapnak) nem tudok bízni. Gyakorlatilag csak a családom (a közvetlen(!!!) családom), és 2-3 barátom az, akinek a kezébe bármikor letenném az életemet, az üdvösségemet. És papjaink (sajnos) már nincsenek köztük.

Szintén változott a hitem formája. A lényeg változatlan maradt, a forma azonban mindig alakult. 

Keresztény gyermekkoromban minden jó volt, amit az Egyházban láttam. Az emberek csodálatosak és szeretetteljesek, az atyák megértők, akik mindig Isten kegyelmét közvetítik.

Amikor rájöttem, hogy ez nem mindig van így, elkövetkezett a keresztény kamaszkor: a kétség és lázadás kora. Lázadtam a hagyományos formák ellen, erre jó lehetőséget adott a karizmatikus megújulás. Teológiai tanulmányaim a kétségeket csak növelték. Beleláttam az Egyház "nem publikus" titkaiba, az emberi gyarlóságok olyan mélységeit láttam meg, amit nem hittem, hogy lehetséges. Keresésem és lázadásom közben megismerkedtem a keleti misztikával, és létrehoztam a keleti lelkiség és a karizmatikus megújulás egy érdekes keverékét. Jó volt ez, a korszak egyetlen igazi problémája a kamaszok mindent tudásából adódott: én tudom a tutit, mindenki más hülye. Ezen a gőgön egy bölcs lelkiatya segített át, akinek a segítségével megismerkedtem a szertartásokban rejlő mélységgel.

Keresztény felnőttkoromat ez, a szertartások, a hagyományok tisztelete jellemzi. Persze, ezt is tudtam rosszul csinálni. Ifjú pap barátomtól olyan mélységét láttam a liturgikának, amiről eddig csak olvastam. És ahelyett, hogy örültem volna a kivételes karizmának, mindenki mástól elvártam volna ugyanezt. Persze, legtöbben nem tudták teljesíteni (a karizma nem kikényszeríthető), ekkor magamban kiégettséggel, "lazázással" vádoltam őket. Visszatért az elit-tudat, a gőg. Egy nem katolikus barátom őszinte, sodró erejű, mély hite és feltétel nélküli szeretete döbbentett rá arra: a szertartások, hagyományok csak mankók az Isten felé vezető úton. Szükségesek és megkönnyítik az utat, de a legfontosabb valóban a tettekben megnyilvánuló szeretet. 

Az Isten felé való úton egyedül járunk. Velünk van az Egyház, szentjeink, angyalaink, barátaink. De mindezek ellenére egyedül vagyunk. Minden érzés és élmény, misztikus megtapasztalás csak máz. Hitünk nem függhet körülményektől, szertartásoktól, papoktól, lelkiségektől. De Isten elénk jön, ha elvállaljuk érte ezt a magányt.