L. barátomat pap testvérei is cseszegetik, hogy reverendában jár. Egy 28 éves latin atya ugyanezt tapasztalja nap mint nap (na mi van, csak ez a kölyök korosztály veszi ennyire komolyan a papságát??? Azért érdekes...). Ezt a cikket ő írta, nekem tetszett. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Elriaszt, vagy felbátorít egy reverendás pap? Közelebb visz Istenhez, vagy eltávolít tőle? Egyáltalán: találkoztatok már reverendás pappal az utcán, boltban, vagy valahol (ok, a Mammutban biztosan...)?

Debrecen utcáit járva...
A mindennapokban egy nagyon is aktuális és ugyanakkor örök érvényű tényt tapasztalok meg, ami a papi élethez hozzátartozó viseletet illeti. Napjainkban nagyon sok szó esik a tanúságtételről. Ez önmagában szép gondolat, a kérdés csak annyi, hogyan is valósítjuk meg. A válasz nagyon is kézenfekvő és egyben logikus is: Mindenki ott és olyan formában élje meg a tanúságtételt, ahol és amilyen körülmények között él. Ez természetesen a Mindenható Istennek szentelt emberekre, vagyis papokra és szerzetesekre még inkább érvényes. Ugyanis az Úr Jézus Krisztus embereiről van szó. Jézus világosan megmondta: „Hirdessétek az evangéliumot minden népnek!” 
Jézusnak szüksége van ránk. Ebből pedig az következik, hogy szigorúan tilos, ugyanakkor a lelkiélet területén egyben életveszélyes is, ha nem Jézus felhívása szerint cselekszik a neki
szentelt ember.
Mit jelent papi, illetve szerzetesi ruhában megjelenni bárhol is vagyunk? Önazonosságunk teljes és egyértelmű megélését. Továbbá az Evangélium hirdetését jelenti. Téves, sőt egyenesen az igazságot meghazudtoló állítás, hogy a papi, illetve szerzetesi viselet elriasztja az embereket Jézustól, illetve az Egyháztól. Ezt azonnal megértjük, ha kitérünk a papi és szerzetesi viselet latin kifejezésére. A szerzetesek viselete a „habitus”. A szó annyit jelent a latin nyelvben, mint „magaviselet, szokás”. Egyértelműen kifejeződik, hogy a szerzetesi ruha viselője Istennek elkötelezett személy, mely elköteleződés egy sajátos életforma megélésére
emlékeztet. A szerzetes, bármit is cselekszik, bárhol is van, ő mindig szerzetes, Istennek elkötelezett marad. A papok viselete a „reverenda”. Az elnevezés a latin „reverendus,-a, -um” (tiszteletre méltó) kifejezésből származik. A legnagyobb tisztelet, ami egyenesen az imádás szintjére emelkedik, a papban jelenlévő Jézus Krisztusra irányul.

A reverenda viselése nem az úgynevezett „tridentisták” nosztalgiázása, hanem a leghatásosabb, minden tekintetben legkézzelfoghatóbb tanúságtétele és megvallása a mi Urunknak. Jézus felhívása különösen is érvényre jut: „Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Mennyei Atyám előtt. Aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom Mennyei Atyám előtt.”
Az Úr Jézushoz való ragaszkodást tapasztalom meg minden nap az emberek felől, amint Debrecen utcáit járom. Amikor bátran megszólítanak. Hangosan így köszönnek: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Ugyanezt tapasztalom iskolában, amikor a gyermekek, fiatalok, mi több, pedagógusok megállnak és örömmel látják, hogy „Végre papot is találunk itt”. Amikor emberek megnyílnak és akár kérik azt, hogy meggyónjanak, vagy valahogy rendezhessék életüket, ha nehéz helyzetbe jutottak. Ugyancsak közeledést tapasztalok Jézus iránt, amikor a betegek is felsóhajtanak örömükben, hogy Isten emberével találkozhatnak és nem egy civil ruhás valakivel, aki ezáltal elidegeníti tőluk Jézust és egyben magát is. Ugyanez az öröm tapasztalható meg akár boltban, benzinkúton, kórházban és az élet minden helyszínén.

Egyik nap fiatalok hangosan megjegyezték: „Még vannak papok?” Örömmel jelentem be, hogy: „Igen! Vannak”. Természetesen csak akkor, ha minden pap és szerzetes megvallja Jézust az emberek előtt. Egyszer és mindenkorra meg kell jegyezni: A tanúságtétel nem korlátozódik le időre, eseményre és helyszínre. „Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint!” A papi hivatások számának csökkenéséért jelentősen felelős az a modernista gondolkodás, hogy a reverenda és a habitus viselése elriasztja az embereket, illetve az, hogy nem a külsőség a fontos. Igenis, fontos a viselet is. Ugyanis akikkel találkozunk, először ezen keresztül „tájékozódnak”. Amikor Szent Papokért imádkozunk, akkor azért is kell imádkozunk, hogy a papok és szerzetesek ne szégyelljék Jézust és magukat sem. Nekünk nincs miért szégyenkezni, elbújni.
Sajnos találkoztam már olyan pappal, aki hagyja magát sodorni a modernizmussal. Ennek egyik látható jele a pulóverbe, garbóba bújás, nehogy kiderüljön, hogy pap az illető. Sajnos több száz, ezer ilyen pap van. Ne csodálkozzunk azon, ha önazonosságuk teljesen megsemmisül. Itt az ideje ismét visszatérni a klasszikus és a modernista elveket kizáró életformához, aminek egyik alapja, hogy a pap és szerzetes minden tekintetben az legyen, aki: magaviseletben és öltözködésben egyaránt.
Boldogságos Szűz Mária, papok édesanyja! - Könyörögj érettünk!
Rev. P.P.