Sokszor mondjuk: nem az a jó barát, aki szemtől-szemben kedves, barátságos, akivel jól érzed magad, de lecsinálja, milyen marhaságot teszel. A jó barát megmondja, ha kell, a hülyeségeidet is, és akkor is segít, ha ennek nem örülsz.
Életemben először most tapasztaltam ezt meg. Eddig is voltak barátaim, de ők tényleg nagyon tapintatos, kedves emberek. Jó esetben figyelmeztetnek, ha rossz úton járok, viszont hagyják, hogy tegyem, amit akarok, hiszen az én utam, én életem. Jó, hogy ilyenek, hiszen soha nem engedtem, hogy beleszóljanak a tetteimbe.
Z. nem ilyen. Ő képes volt a szeretetemet kockáztatni, mert úgy érezte: mindenképpen lépnie kell, mert veszélyeztetem magamat. Gyakorlatilag durván belelépett a magánszférámba. Saját bevallása szerint félt attól, mit fogok szólni (igaza is volt, mert nagyon haragudtam), arra is számított, hogy kirúgom. De akkor is lépett, mert (saját bevallása szerint) "én szeretlek téged a legjobban, visszaélnék a bizalmaddal, ha nem védenélek meg mindentől, önmagadtól is, ha kell".
Nem tudom, sikeres lesz-e az akciója (ne haragudjatok a homályos fogalmazásért, de azért nem szeretném mindenkivel tudatni, mi is van velem). Azt tudom, hogy innentől még jobban bízom benne. A Szentírás kimondja: "Sokan legyenek, kik békében élnek veled, de ezer közül csak egy adjon tanácsokat!" (Sir 6,6) Az az egy az legyen, aki engem fontosabbnak tart mindennél, még a barátságunknál is.
Tudom, elég zavarosra sikeredett ez a bejegyzés, de nem baj, én értem :).
