Tegnap lakós gyerekek jártak nálam. 3 hónapja nem láttam őket. A nagyvilág fogyinak, hülyének, nyomoréknak, Taigetosz-pozitívnak nevezi az értelmi fogyatékost. Én ebből semmit sem tapasztalok. 3 óra beszélgetés, sugárzó szeretet... ahogy sztoriztak a melóról, a segítőkről, a nyaralásról, a balhéikról... ahogy éreztették: én vagyok a főnök, számítanak rám... 3 hónap után ismét boldog voltam. Amikor elmentek, a szívem szakadt meg.
A józan ész azt mondja: el kéne engednem őket. Meg kéne szakítanom teljesen a kapcsolatot velük, és valami "nyugisabb" munkát keresni, hiszen úgysem jön vissza az, amikor együtt dolgoztunk. De képtelen vagyok rá. Nagyon nehéz az elválás, de még mindig jobb, mintha nem is látnám őket. És ez a helyzet a kollégákkal is (na, persze nem mindenkivel)...
Egyszerűen még mindig nem fogtam fel, hogy már nem dolgozom velük. Zoli így fogalmazott: "Olyan ez, mint egy rossz álom, amiből nincs ébredés." És én várom az ébredést...
Csak hangulatban illik ide a szám, de értsétek jól!
