Feltámadás napja van,
világosodjunk fel ezen ünnepéllyel,
és egymást, mint testvérek, öleljük!
A feltámadás által
gyűlölőinknek is bocsássunk meg,
és így énekeljünk:
Feltámadt Krisztus halottaiból,
legyőzte halállal a halált,
és a sírban lévőknek életet ajándékozott!
Nem hittem, hogy valaha lesz ember, akiről így gondolom... De van.Magyarázat nem szükséges.
Bármi is történt köztünk, akkor is L. volt valamikor a legközelebbi barátom... Látom, hogy fáradt, ideges. Hogy nem a régi. És már nem tudok segíteni neki.
Nem szeretem különösebben ezt a bandát, de most megfogta a lényeget. Hallgassátok!
Hagyomány. Ha ezt a szót halljuk, különböző reakciót válthat ki belőlünk. Vannak, akik egyből felkiáltanak: "Én a jövőben hiszek! Hagyjatok ezekkel az ódivatú marhaságokkal!" Mások szerint "a hagyomány adja kultúránk alapjait, megtanulhatjuk belőle, mit hogyan kell tennünk. Nagyon fontos követni a hagyományokat!"
Anyaszentegyházunkban is megtalálhatjuk ezeket az irányokat, bár nyíltan senki sem mondja ki, hogy a hagyományok marhaságok. Csak éreztetik... persze a cél nem ez, de megfosztják igazi tartalmától, buta bohóckodássá silányítják.
Hogyan is történik ez? Ahhoz, hogy megértsük, legalább 1-2 hagyomány értelmét, kialakulását ismernünk kell.
Számomra az egyik legkedvesebb: az Előszenteltek liturgiája. Csodaszép, mélyértelmű szertartás, ami megérinti az ember lelkét. A "ragyogó szomorúság" szertartása, amiben minden benne van, amit a böjtről tudni kell. Hiszen a böjtben is ezt tesszük: elcsöndesedve, lelassulva, Istenre figyelve élünk (gondoljunk a lassú, különleges dallamokra), a Szentíráshoz fordulunk (ld. felolvasások az Ószövetségből), testünkkel is kifejezzük imádatunkat (ld. térdelés, metániák). Nagyböjtben még a Szent Liturgia ujjongó örömétől is megtartóztatjuk magunkat, ezért van, hogy ebben az ünnepélyes vecsernyében járulunk szentáldozáshoz. Méghozzá előre megszentelt (tehát a vasárnapi Szent Liturgián átváltoztatott) áldozatból.
Mi lett ebből? Egy nagyon szép színházi előadás. Sok-sok éve hívta fel a figyelmemet egy (akkor még) fiatal pap (ma már nagyon nagy ember, a neve kezdőbetűjét sem írom le, nehogy kompromittáljam. De te ugye magadra ismersz, testvér?): SEMMI ÉRTELME A REGGEL ÁTVÁLTOZTATOTT SZENTSÉGET SZÉTOSZTANI ESTE. Ha reggel nem gond a Liturgia öröme, akkor este miért az? NEM HAGYOMÁNYTISZTELET, ha nagyböjt hétköznapjain simán végezzük a Liturgiát (esetleg többet is), szerdán-pénteken pedig az esti mise helyett az Előszentelteket. Ez bohóckodás. Pont a lényeget dobjuk ki az ablakon. Sokkal tisztességesebb lenne azt mondani: "Erre a hagyományra nincs szükség, inkább misézzünk, mert a nép ezt igényli." De ehelyett mi eljátsszuk, hogy tartjuk az Egyház ősi böjtjét. A nép meg úgysem tudja, úgysem érti.
Másik kedves dolog az antidor-osztás. Mi is ez? Amikor a pap a Szent Liturgia bemutatására készül, elvégzi a Proszkomidiát. Ez az előkészület egyik része, ahol a hívek által felajánlott (újabban a pap vagy papné által sütött, nem is tudom, van-e még olyan hely, ahol tényleg a hívek ajánlják fel) proszfórából kivágja a Bárányt, az áldoztatáshoz felhasznált darabkát, valamint a többi darabot, amit önmagáért, az élőkért és holtakért, tehát az egész Egyházért felajánl a pap. A többi részt felvágja, és Szent Liturgia után kiosztja a nép között. Ez bizony hasznos is, hiszen az emberek szentáldozás előtt nem esznek, így a gesztusnak (szeretetvendégség) gyakorlati haszna is van.
Mi lett ebből? Sok egyházközségben a proszfórát nem is a pap vagy a felesége süti, hanem a sekrestyés. Ez önmagában még nem volna baj (bár azok az általam ismert atyák vagy tisztelendő asszonyok, akik maguk sütik, imádságként élik meg a proszfóra-készítést. Az általam ismert sekrestyések sajnos már nem. De ez egyénfüggő: linkebb atya vagy papné, valamint szentéletű sekrestyés is lehetséges). De sok helyen (főleg filiákban) a proszfóra "ki van váltva": egy szelet kenyér, rosszabb esetben "kenyérnek látszó tárgy" is megfelel a célra. Végül is, úgy is érvényes a Szent Liturgia... Még viccesebb, amikor a Liturgiát végző pap eleve "felszecskázva" kapja kézhez a kenyeret, amit csak felpakolgat (jó esetben a meghatározott imák végzése közben) a diszkoszra.
És ezek után, ha lítiás ünnep van (de csak akkor!!!), kiosztjuk az antidort. De könyörgöm: miből? Hiszen ez NEM AZ ÁLDOZÁSHOZ FEL NEM HASZNÁLT PROSZFÓRÁBÓL VAN!!!!! Egyszerűen hagyomány: ha miroválás van, akkor antidornak is lenni kell, és kész. Ez lehet bármilyen kenyérszerű valami, kalács, vagy akármi. Ez így nem hagyománytisztelet, ez színház!
Ezt az egész antidor-osztást felesleges bohóckodásként éltem meg több, mint tíz évig. Egy kis kocka kenyér/kalács, amit egy tálcán nyújt az unott arcú ministráns. Nem volt benne semmi "gyakorlati". De B.-n az "igazi" hagyomány szerint találkoztam vele (minden Liturgia után, valóban proszfórából, a pap osztja), és megértettem, miről is szól ez az egész (korábban, egy moldvai kolostorban is részesültem már benne, de ők ortodoxok, az más).
Mondják: a nép ezeket a hagyományokat nem igényli. Így nem is csoda. A nép nem hülye, hogy csak a színházat nézze... De ha elmondják neki, melyik hagyományunknak mi az értelme, igényelni fogja. Érdemes volna megpróbálni!
Tavaszi tábor. Ismét.
Bevallom, már nagyon belefáradtam a cserkészetbe. Újra és újra elkezdeni, odamenni, és látni, hogy a nagyok, a vezetők, akiket én neveltem ki, más, nekik fontosabb dolgokat csinálnak... lemenni úgy hétről hétre, hogy fogalmam sincs, hogy ki lesz ott, mert még csak nem is szólnak, hogy nem lesznek... már ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egészet.
A táborhoz sem volt kedvem. Egy csomóan nem jeleztek vissza, én meg nagyon fáradt vagyok. Kell nekem az, hogy 3 napot velük legyek (esetleg csak 8-10 emberrel, akik nem túl lelkesek, ha dolgozni kéne), utána meg megint ne történjen semmi, maradjon minden a régiben?
Aztán eljött az idő, ott voltunk. 24-en. És megérte. Megint úgy látom, hogy van értelme ennek az egésznek. A "nagyok" és a "kicsik" (alig van életkori különbség), a megbízható vezetők és az ígéretes újoncok sok erőt adtak. Mindenki jól érezte magát, mindenki végezte a dolgát, kedves, egymást szerető gyerekek, akik lelkesen, bizakodva néznek a jövőbe.
Hogy is énekeljük? "A cserkészet nekünk az életünk...". Igen, most így érzem. És bízom benne, hogy lesz erőm folytatni.
Egy asszony elment a nőgyógyászhoz:
– Doktor úr, óriási bajban vagyok, nagyon nagy szükségem lenne a segítségére! A gyermekem még nincs egyéves, és megint terhes lettem. Nem akarom, hogy ilyen kis korkülönbséggel szülessen meg a testvére!
– Rendben, mit szeretne tőlem?
– Azt szeretném, hogy szakítsa meg a terhességemet! Nagyon számítok Önre!
Az orvos gondolkodóba esett, majd így szólt:
– Azt hiszem, van egy jobb megoldás, ami az Ön számára is kevésbé veszélyes.
A nő elmosolyodott, gondolván, a doki megértette, mit szeretne. Az orvos folytatta:
– Nézze, hogy ne kelljen egyszerre két kisbabára vigyáznia, öljük meg ezt, amelyik az ölében ül most. Így tudna egy kicsit pihenni, mielőtt a másik megszületik. Ha meg akarjuk ölni az egyiket, mindegy, hogy melyik az, nem igaz? Az Ön testére semmi veszélyt nem jelentene, ha az ölében lévő babát választaná!
A nő elszörnyedt.
– Na de, doktor úr! Milyen szörnyű dolog! Megölni egy gyereket, az bűn!
– Szerintem is – mondta az orvos –, de nekem úgy tűnt, ez magának nem probléma, és azt gondoltam, akkor ez a legjobb megoldás – az orvos elmosolyodott, érezte, hogy érthető volt az álláspontja.
Vajon az asszony megértette-e, hogy nincs különbség a két lehetőség között?
Földi világunkban háromféle időt ismerünk: a múltat, a jelent és a jövőt.
A múlt az, ami már elmúlt. Meghatározza jelenünket és a jövőnket, de már nincs.És nem is lesz többé.
A jövő biztosan bekövetkezik, és hogy milyen lesz, az a múltunkon és a jelenünkön múlik. De még nincs itt.
A jelen az, ahol valóban élünk. Befolyásolja a múltunk, és a jövőre való készület is. De a múltat feldolgozhatjuk, a jövőt megváltoztathatjuk benne.
Érdekes, hogy bár egyedül a jelen az igazi valóság, gyakran szívesebben időzünk a múltban és a jövőben. A múlt szép emlékeit még inkább megszépítve sztorizzuk, a rossz emlékek miatt panaszkodunk. A jövőtől aggódunk, vagy izgatottan várjuk. Beszélgetéseink leggyakrabban ezekről szólnak: mi volt korábban, mi lesz később. Ritkán beszélünk arról, mi van most.Pedig most élünk! A tegnapot már nem tudjuk megváltoztatni, a holnap bizonytalan. Az sem biztos, hogy lesz. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy ne törődjünk a múlttal. Nagyon-nagyon fontos, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, és megjavítsuk, ha lehet, az elrontott dolgokat. Azt sem mondom, hogy ne készüljünk a jövőre. Lehet, hogy nem lesz holnap, de ha lesz, mindent meg kell tenni azért, hogy jó, szép, Istennek tetsző legyen. De a múltból tanulni, a jövőre készülni is csak ma lehet, a jelenben.
Carpe diem! - mondta Horatius. Jelentése: élj a mának, ragadd meg a napot, tépd le a ma virágait! Könnyű rosszul értelmezni ezt a mondást. A Carpe diem! életérzés mögött gyakran a felelőtlen, a "lecsinálok mindent, élek, ahogy jólesik" gondolat rejtőzik. Pedig nem erről van szó. A mának kell élni, mert a múlt már nincs. Fel kell használnunk, tanulnunk kell belőle, le kell szűrnünk a tapasztalatokat, de nem szabad "ott ragadnunk" benne. A mának kell élni, mert a jövő még nincs. Készülni kell rá, megtenni mindent, hogy jobb legyen, de mindezt ma, most.
Hibás az a szemlélet, ami a jelen minden hibájáért, nehézségéért a múltat teszi felelőssé. Ezt a politikusok csinálják: a máról a régebbiek tehetnek, ezért mi mossuk kezeinket, ők tolták el. Tegyék rendbe, mi nem vagyunk felelősek semmiért. Ezzel magyaráznak az emberek is sok bűnt: azért tettem, mert nem szerettek eléggé, vagy túlzottan szerettek a szüleim. Mert megvertek az utcán. Mert rossz volt a tanárom. Mindegy, miért: én nem vagyok felelős, csak a múltam. Pedig a múlt (bár befolyásol, de) nem határozza meg teljesen a jelent. A most élők, mi vagyunk azok, akik a máért felelnek.
Az is hibás, amikor a jelent teljesen feláldozzuk a jövőnek. Most dolgozom éjjel-nappal, hogy a gyereknek majd jobb legyen. Persze a jelenben elhanyagolom őt, de milyen jó lesz neki a jövőben! (Nem lesz jó. Mert nem volt jelen az életében az apja/anyja, mert nem hallgatták meg, nem szerették eléggé, csak a jövőt hajszolták.) Nincs időm pihenni, agyonhajtom magam, mert meg kell alapoznom a jövőt. És amire a jövő jelen lesz, egy megkeseredett, megrokkant emberré válok... valóban megalapoztam a jövőt, csak nem úgy, ahogy akartam. Arról nem is beszélve, hogy a jelen biztos, a jövő pedig könnyen lehet, hogy el sem jön... Úrjövetel, atomháború, űrkatasztrófa, autóbaleset, váratlan betegség, pszichopata gyilkos... bármi közbejöhet, és már nincs jövő. de jelen sem volt, hiszen azt áldoztam fel.
Tanuljunk meg a jelenben élni! Tanuljunk meg most dolgozni (milyen bölcs mondás: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!), most pihenni, most szeretni! Nagyon könnyű halogatni a dolgokat, vagy visszarévedni a múltba. Pedig a múltba bújás nem segít, a halogatás meg nagyon veszélyes! Emberek milliói szenvednek azért, mert úgy érezzük, a jövőre vagy a múltra kell koncentrálnunk, így egyszerűen nem tudjuk a jelenben megélni a szeretetet. Régebben már idéztem ezt a verset, de nagyon ideillik:
barátodnak
telefonálj
még
ma:
lehet
hogy
a vonal
holnapmár néma.
Kívánom, hogy soha ne éljétek át azt az érzést, hogy leráztok egy kisfiút heteken át (na nem durván, és azzal a biztos elhatározással, hogy majd szakítok rá időt, meghallgatom), és amikorra valóban lenne rá időtök, addigra meghal.
Próbáljuk a böjtben megragadni a napot! Kevesebbet rágódni a múlton, kevesebbet törődni a jövővel. Inkább a jelenben szeretni a mellettem lévőt, a jelenben imádni az Istent, a jelenben imádkozni, a jelenben dolgozni. Ha szükséges, megállni, ha szükséges, visszafordulni. Megbocsátani a vétkezőnek, bocsánatot kérni a vétkekért, ezzel lezárni a múltat. Telefonálni, e-mail-t küldeni a rég látottnak, és nem várni arra, hogy majd a jövőben valamikor találkozunk.
Február 2. nekem nagyon kedves ünnep. Istenszülő éneke az általam legjobban kedvelt Mária-ének Személyes kötődésem is van ehhez az imához: ezt imádkoztam akkor, amikor egy jó barátom betegsége kiderült. Azóta, már csaknem 10 éve, ha Sz. eszembe jut, vagy ha találkozunk, szinte automatikusan kezdem: "Istenszülő Szűz Mária..."
Miről is szól ez az ünnep? Van egy fiatal ember, akinek Isten ígéretet adott. Olyan ígéretet, amit elég nehéz elhinni. De Simeon elhitte, és várt. És csak várt, várt... a bizalma nem rendült meg. Eltelt 40-50 év, és ő csak várt. Eltelt az egész élete, és ő még mindig várt. Mert tudta: amit Isten megígér, azt megteszi.
Nem kezdett el magyarázkodni, hogy "talán a gondolataim csaptak be". "Talán félreértettem Istent." Gyerekek, Istent nehéz félreérteni! Ugyanis elég elképzelhetetlen, hogy csak ül a felhőkön, és nézi: "ja, Newsee félreértett, de ciki!" Ha félreértem, közbeszól, kiigazít, nem hagyja, hogy tönkretegyem az életem puszta félreértésből. Simeonnak is bizots voltak ilyen kísértései, de ő mindennek ellenére várt és bízott, mert fiatal korában ígéretet kapott: látni fogja a Messiást.
Isten nekem is adott ígéretet. Egyet. És már kezdtem meggyőzni magam, hogy csak félreértés volt... De már tudom: nem. És nem kell mást tennem, csak várni és imádkozni.
Nagyon-nagyon sok gond van mostanában a munkahelyemen. Úgy tűnik, régebben nagyszerű elnökünk teljesen megőrült. Ezt sajnos szó szerint értem...
Az ellentmondást nem tűri, és tőlem néha bizony kap. A baj, hogy nem csak engem szívat, hanem az embereimet is. Többször jutott eszembe, megérte-e, de nem tehetek mást.
A folyamatos cseszegetésekben nekem ez a dal ad erőt.
Sokat mondó kép... Vajon én észreveszem azt, aki felfogja a köveket, vagy panaszkodok amiatt, hogy egy mégis eltalál?
Nem angolosok kedvéért a szöveg:
- Istenem, kérlek védj meg!
- puffff
- Miért? Mondd meg miért?!
- Ne haragudj! Egyet elhibáztam? Te jól vagy?!
Tegnap olyan dolog történt a magyar közéletben, ami világszinten is ritkaság: a FIDESZ támogatói békés felvonulást tartottak, hogy támogatásukról biztosítsák a kormányt. Meglepően pozitív volt ez az esemény. Elsősorban: ezek az emberek (nagyrészt vidéki, sokan határon túli nénik és bácsik, relatív kevés fiatallal) azért vállalták a fáradtságot, hogy felutazzanak Budapestre, mert valamit tenni akartak a hazáért. Szerintük a kormány jó irányba halad, csak a világ ezt nem akarja elfogadni (ez összecseng a korábban belinkelt püspöki nyilatkozattal). Minden tiszteletem azé a 400 ezer emberé, aki pénzt, fáradtságot nem kímélve kiállt Magyarország mellett.
A másik: igenis lássa a világ, nem igaz, hogy egy diktatórikus kormány őrjöng Magyarországon, szegény emberek meg szívnak, mert mit tudnak tenni. Egyetértek azzal, hogy a baloldal tudatosan feketíti külföldön az országot, és persze elsősorban magát Orbán Viktort. Talán ez a párszázezer ember meggyőzi a külföldi, a tényeket csak hírből ismerő bírálókat, hogy más is van, mint amit az orruk alá dugnak.
Akkor miért nem voltam ott? Azért, mert én személy szerint nem támogatom a kormányt. Szerintem óriási hibákat csinálnak a fiúk. Viszont még ma is úgy látom, nincs náluk jobb (sajnos).
De amit igazán bajnak érzek (bár erről a Békemenet nem tehet): ma egy kedves, és mellé általam valóban nagyra becsült atya a templomban, a hirdetéseknél beszélt arról, hogy ez nem politikai action volt, hanem a keresztény Magyarországért tartott menet. Ez (sajnos) nem igaz. A jelenlévők között biztos, hogy többségben voltak a keresztények. A Himnusz és Boldogasszony anyánk éneklése valóban keresztényi. De ez akkor is kormánypárti, fideszes felvonulás volt.
A szememben óriási hiba a templomba bevinni a politikát. Ez az atya nem ezt akarta. Ismerem, tudom, hogy ő valóban csak arra akarta felhívni a figyelmet, hogy imádkozzunk a hazáért. De sajnos a megfogalmazás nem volt a legszerencsésebb.
A lényeg viszont ez: a hazáért tenni kell. Keresztényként imádkozni kell, állampolgárként dolgozni, nem adót csalni, diákként tanulni kell. És ha úgy érezzük, az a helyes, akkor akár az utcára is ki kell menni.
Ahogy a költő mondja:
"Rossz időket élünk, rossz csillagok járnak,
Isten óvja nagy csapástól mi magyar hazánkat!"
Január 7-én tartottuk idén a lakásszentelőt. Kicsit beárnyékolta Évi betegsége, de azért nem akartam, hogy hetekig elhúzzuk, mint tavaly. B. Pistát kértem fel, hogy végezze el a szentelést (bárki bármit gondol róla, én szeretem, és kész).
Legnagyobb meglepetésemre a csapat nagyon magas létszámban képviseltette magát. Összesen 30-an voltunk, így azért elég nehezen fértünk el (a lakás összesen 46 négyzetméter, a 2 szoba lehet talán 30. Tehát egy ember, egy négyzetméter). Szerencsére a jó hangulatot ez nem befolyásolta (bár néha fájt már a fejem a zsongástól).
Laci bácsi is eljött, így tényleg majdnem az egész csapat jelen volt. Ezúton is köszönöm mindenkinek.
Néha nagyon belefáradok a cserkészetbe, de ilyenkor látom: van értelme.
Végre itt az új év. Sokkal jobban kezdődik, mint ahogy az előző befejeződött.
1. Igen kedves barátnőm, keresztfiam anyja kilábalni látszik a betegségből, amibe kis híján belehalt. Köszönet mindenkinek, aki imádkozott érte, és főleg az Úrnak!
2. Egy másik, számomra nagyon fontos ember élete úgy tűnik, lassacskán helyre jön. Ez is kemény menet volt, de végre boldognak látom. Ok, itt vannak rám nézve kellemetlen "járulékai" is a dolognak, de a lényeg az ő boldogsága.
3. A munkahelyemen felvettek egy új embert, aki teljesen használhatónak tűnik. Remélem, nálunk is marad.
Ami viszont ijesztő: az ország helyzete. Tudjátok, én nem nagyon politizálok, főleg nem a blogon. De ami most történik, az már nagyon gáz. Bízom benne, hogy az Úr előbb közbeszól, és nem engedi, hogy okos vezetőink, és a világ okos vezetői mindent tönkretegyenek...
Abban is bízom, hogy az Egyház nem téveszti el közéleti szerepét, és nem kezd szerecsenmosdatásba. Remélem, hogy az efféle megnyilatkozások megszűnnek: http://www.gorogkatolikus.hu/?muv=hir&hir_id=1572 . Egyszerűen az ilyen fokú hülyeség hiteltelenné teszi az egyházi megnyilatkozásokat.
Tehát további harci feladat: imádkozni a hazáért. Erre nálam legjobban a Himnusz éneklése vált be, ajánlom nektek is!
Wass Albert szép versével, amit az általam legnagyobbnak tartott előadó mond el, kívánok mindenkinek boldog új évet!
Ez a szám sokat jelent nekem... összefoglalja, hogy mit hiányoltam a legjobban 2011-ből, és mit várok 2012-től.
Szeretnék álmodni egy szebb holnapot,
melyet szebbnek láthatok.
Óóó, szeretném, ha másképp élhetnénk,
Ha egymásra nyíltan nézhetnénk.
Erre vágyom rég,
Ezért mindent megtennék!
Erre vágyom rég,
Óóóóó....
Mondd hol van a szó,
ami elmondaná,
amit érzek belül,
miért hajt a vágy!
Mondd hol van a szó,
amit nem mondta el,
amit érzek belül,
egy egyszerű, tiszta, őszinte szó!
Szeretném, azt hinni, hogy csodák vannak még,
A szívekben felolvad a jég.
Óóó, szeretném, ha nem lenne hazugság,
ha egymáshoz nyíltan szólhatnánk!
Erre vágyom rég,
Ezért mindent megtennék!
Erre vágyom rég
Óóóóó....
Mondd hol van a szó,
ami elmondaná,
amit érzek belül,
miért hajt a vágy!
Mondd hol van a szó,
amit nem mondtam el,
amit érzek belül,
egy egyszerű, tiszta, őszinte szó!
Lassan eltelik a 2011-es év. Nem lett volna sem jobb, sem rosszabb, mint a többi, merőben szubjektív dolgok miatt éreztem annyira rossznak. Az biztos, hogy legalább 5 évet öregedtem ez alatt a 365 nap alatt...
Nézzük hónapokra lebontva:
Január: cseszegetések a R.t-ről (folyamatosan), de jól viselem. A munkahelyemen béke, nyugi, sok-sok munka. K. és K.L. összeszed egy csúnya betegséget, de Istennek hála, rendbe jönnek.
Február: végre megvolt a házszentelő (meggyógyult K.L.). Ezt követi életem egyik legnagyobb csalódása, aminek következtében főnök lettem. De elvesztettem egy barátot... Utólag is tudom: nem érte meg. Ekkor öregedtem egy plusz évet :). És sokkal, de sokkal bizalmatlanabb lettem az emberekkel. Talán felnőttem?
Soha ekkora szükségem nem lett volna L-re, de ő éppen sértődött szűzlányt játszik, így egyedül próbálok ember és keresztény maradni, több-kevesebb sikerrel.
Március: bál. Jó volt, főleg, mert együtt lógtunk K-vel és K.L-val. Már nem lehet sokáig :(. Tavaszi tábor (az nagyon jó volt), és Kány (az még jobb ).
Április: tudatosodik bennem, hogy K. és K.L. elmennek. Eddig is tudtam, de ekkor értettem meg igazán. A dolog úgy leblokkolt, hogy onnantól (bár még hónapokig itt voltak) nem tudtam velük igazán együtt lenni. Nem mutattam, de minden egyes találkozás után bennem volt: nem tart ez sokáig. Életemben nem bőgtem ennyit...
Másik nagy csapás: békülési kísérlet, el nem fogadott bocsánatkérés. Mindig tudtam, hogy L. nem a megbocsátásáról híres, de itt értettem meg igazán. A februári bizalmatlanság kiteljesedik: innentől a keresztényekben sem bízom meg. Hurrá!
De ebben a hónapban találkozom először Pankával!
Május: Atanáz szentelése. Az egész Egyház életének fordulópontja. Keresztelési évforduló, legsz@rabb mind közül. Panka viszont velem jön, és elkezdi a terápiás kutyák kiképzését.
Június: beszélgetés L-vel. Akkor feldobott, de a bizalmat már nem tudta helyreállítani. Búcsú és költözés (bár ez utóbbi júliusban, de ide tartozik). Erről nem írok többet.
Július: zsolitábor, cserkésztábor, amik meghatározzák a nyarat. Istenek legyen hála értük! És elkezdődik a "zavar az erőben".
Augusztus: Balázs bérmálása. Ennél nincs fontosabb esemény (de nem is kell).
Szeptember: kezdődik az őrület... hihetetlen nyomás a munkahelyen. Nagyszerű kollégák, remek gyerekek, de túl sok a munka, és ez a fejlesztés kárára van. Ekkor kezdem el túlhajtani magam (a főnöknek mindig, mindenhol ott kell lenni, és mellé kedvesen, mosolygósan kell mindent megoldani, hogy lássák: semmi baj, meg lehet csinálni). Az egyetlen igazán békés hely, ahol nincs szerepjáték, ahol nem kell jónak lenni, a lovarda.
Igazából a szentségek segítenének... de azoktól el vagyok tiltva.
Október: "kiegyezés" a cserkészcsapat és a R. t. között. Viszont a fáradtságom eléri azt a szintet, hogy már nem merek motorra ülni.
Komoly problémák vannak a munkahelyemen is (kicsit megkattant az amúgy nagyszerű elnökünk, és igyekszik kicsinálni), de Z. segítségével átvészelem.
November: már teljesen kába vagyok. Ötig teszem a dolgom (jól), de utána zombi vagyok. A böjtöt is elég hülyén csinálom: pont a hiányzó szentségi, és a kimerültség miatt akadozó imaélet miatt gyakorlatilag lemondok mindenről, ami fontos nekem. Már tudom, hogy ennél nagyobb marhaságot nem is tehettem volna.
December: hülye műsorok a melóhelyen (de nagyon bénák ám!!!), de végre véget ért az év. Ennél csak jobb lehet 2012.
Még slussz poénnak becsúszik Évi betegsége. Annak még nincs vége, ezért nem is írok róla többet.
Nehéz év volt. Akiknek köszönhettem, hogy (többé-kevésbé keresztényként) átvészeltem: az Úr, K. és K.L., Panka és Z. És persze a család, de őket nem sorolom :).
Öt napja nem dolgozom, és cserkészet sincs. Amióta főnök lettem, ilyen hosszú idő nem telt el így, hogy valóban pihenni tudtam volna. Lassan múlik az a dermesztő, eddig még elképzelni sem tudott testi-lelki kimerültség, ami az elmúlt hónapokban bénított. Megint tudok imádkozni, tudok gondolkodni, és érezni is.
Ez az időszak sok mindent megmutatott. Az első: valahogy vissza kell venni a tempót. Ennek a legegyszerűbb módja, hogy időnként, sőt, minden nap ki kell kapcsolódni egy kicsit. Erre van alkalmas hely is (persze a lovardára gondolok). Talán a legnagyobb hiba az volt, hogy böjt címén erről, a lazításról, a kötetlen, oldott időtöltésről is lemondtam. Innentől (böjt ide vagy oda) oda kell figyelnem arra, hogy kieresszem néha a gőzt.
A másik, amire rájöttem, sokkal fontosabb. Felfedeztem, hogy azok, akikkel foglalkozom, ezerszer többet adnak nekem, mint amit én adni tudok nekik. Érdekes, hogy ezt mindenki meglátja, aki 1-2 napot velünk tölt, de pont én, aki nap mint nap reggeltől estig (sőt, a net áldásos közreműködésével gyakran késő este is) velük vagyok, nem vettem észre. Valahogy a mókuskerékben ők csak fogyatékos gyerekeknek tűntek, akikről én gondoskodom.
Persze nem vagyok hülye, tudom, hogy valahol ez a helyzet. Etetni, itatni, pelenkázni, fejleszteni én tudom őket, én indítom be a légzésüket, ha hirtelen leáll, én veszem ölbe őket, ha sírnak, nem ők engem. A fizikai és szellemi igényeiket én tudom kielégíteni, hiszen fizikailag és szellemileg elesettebbek a csecsemőknél is. És mégis, ők a mesterek. Ugyanis azt, ami valóban fontos, ők tudják, nem én.
Jézus mondja: ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be Isten országába. Mi, agyoncivilizált népek, már ezt a sanszot elvettük a gyerekektől. Ahelyett, hogy engednénk, hadd éljenek egy kicsit, okosítjuk őket, teljesítménykényszert nevelünk beléjük. Már a 3-4 éves meg akar felelni, és meg is kell feleljen: foglalkozás az oviban ("Szépen rajzolj!!!"), látogatás a nagyinál ("De jó legyél!!!"), játék a játszótéren ("Védd meg magad, állj ki magadért!!!"). Manapság már csak az igen kicsi gyerekek azok, akik egyszerűségükben, ráhagyatkozásukban példaképeink lehetnek. A nagyobbacskák (bár még igen kicsik ők is) inkább mini-felnőttek.
Mi, modern, okos emberek, annyi mindentől függünk! Pénz, vagyon, teljesítmény, a minket körülvevők véleménye... minden befolyásolja a hétköznapi életünket. Gyakran már nem is tudjuk, kik vagyunk, csak azt, mit teszünk le az asztalra. Ennek nagy veszélye, hogy eltávolodunk magunktól, és főleg Istentől. A feltétel nélküli szeretetet hogyan értse meg az, aki csak feltételekkel találkozik mindig? Emlékszem, tavaly novemberben (és még utána is sokáig) mekkora törés volt, amikor rájöttem, hogy a legjobb barátom nem engem szeret, nem olyannak szeret, amilyen vagyok, hanem azért szeret(ett), mert "jó" vagyok. Amikor nem voltam az ő szemében jó, amikor szerinte rosszat tettem, "elmúlt" a szeretete. Nehéz, szinte lehetetlen elfogadni, hogy Isten szeretetéhez nincs szükség teljesítményre, ő nem a szépségünkért, jóságunkért, eszünkért szeret, csak pusztán önmagunkért.
Keleti kereszténységünk pont ezt szeretné megértetni velünk. A belső ima pusztán erről szól: nem csinálok semmit, csak hagyom, hogy Isten szeressen. Kiüresedni Isten előtt, "apatheia" állapotába kerülni... ez a keleti misztika célja. Éveket, évtizedeket fordítunk arra, hogy valamennyire megközelítsük ezt az ideát, hogy csak legyünk, és ne valakik akarjunk lenni Isten előtt. Mindennél nehezebb, hogy a teljesítménykényszert legalább Istennel szemben feladjuk, hogy ne akarjunk valakik lenni, hanem hagyjuk, hogy megérintsen Isten, a gyengeségünkkel, sebzettségünkkel, fogyatékosságunkkal együtt.
Az általunk fogyatékosnak nevezett emberek alapból ebben az állapotban vannak. Pénz, megbecsülés, tudás, szenvedélyek őket nem zavarják. Tiszta tekintetükből, amiben nincs értelem, sugárzik, hogy szeretve vannak. Elfogadják a gondoskodást, és nem adnak semmit cserébe. Lehet, hogy minket nem látnak vak szemeikkel, de Istent igen. Nem tudnak gondolkodni, de a lelkük szárnyal. Talán meg sem ismernek senkit, de elfogadják és mosollyal honorálják a gondoskodást. Ismerős ez nekik, hiszen Isten is szereti őket. Ezt nem tudják, de érzik.
Amit az elmúlt évek alatt a belső imáról, a kiüresedésről tanultam, azt messze felülmúlják ők. Abban élnek, ahová nekem csak percekre sikerült eddig eljutnom. És mindezt úgy, hogy a környezetük "élősködőknek", "Taigetosz-pozitívnak" nevezi őket, akiknek "jobb lenne, ha nem is élnének".
Tudom, félünk, iszonyodunk a fogyatékosoktól. Pedig lehet, hogy nem is ők azok... Hiányzik az értelem, az intellektus, sokszor a mozgás képessége, a látás vagy a hallás is. De érzékelik Istent. Mi látunk, hallunk, beszélünk, mozgunk és gondolkodunk. Csak a lényeget vagyunk képtelenek meglátni. Akkor ki a fogyatékos?
Testvérek, ismét kérlek titeket: gyertek el! Akár hozzánk, akár más intézetbe, ahol együtt lehettek egy nap Isten kiválasztott, tenyerén hordott gyermekeivel. Tudom, hogy féltek, hogy iszonyodtok, hogy sajnálkoztok, ez az első reakció mindenkinél. De ha ezt legyőzitek (egy óra elég), akkor csodát fogtok látni. Olyan erővel fog megérinteni a szeretet, amit még nem tapasztaltatok.
Sokat gondolkodtam mostanában az Egyházat ért vádakon. Jelentős részük elég bárgyú, és tök alaptalan, de azért komoly is van köztük, sőt, olyan is, ami nemcsak az Egyház múltjában, hanem a jelenében is megtalálható.
Az egyik ilyen vád, amivel magam is egyetértek (bár elismerem, mostanában erősen antiklerikális hangulatban vagyok), a BIRKAKÉPZÉS.
Mit is jelent ez? Mi vagyunk Krisztus "nyája". Az élen jár a pásztor (a pap), aki "jobb legelőkre terelget minket". Vigyáz, nehogy lemaradjunk, kilépjünk valamerre, mert ott veszély fenyeget minket, és nélküle soha nem jutunk el a legelőre. Gondolkodni nem kell, ha a nyájjal haladok, akkor gond nem lehet. Megmondják, megtanítják, hogyan kell élni, vélekedni a dolgokról, hogyan imádkozzunk, hogyan öltözködjünk, hogyan beszéljünk. Már menet közben lehet legelészni, ha pedig megérkeztünk, vár ránk a dús legelő!!! Semmi más nem kell, csak és kizárólag az engedelmesség számít.
Ezt tanítjuk a hittanórákon, egyházi iskoláinkban, a prédikációkban, lelki beszélgetésekben, lelkigyakorlatokon, mindenhol. A keresztény ember jámbor: jólelkű és engedelmes.
Mi ezzel a baj? Hogy nem igaz. Először is: a pásztor nem a pap, hanem Krisztus. Mi pedig nem birkák vagyunk, hanem szabad akarattal, lélekkel rendelkező teremtmények, akik a keresztség révén Isten gyermekei. Nincs nyáj, nincs "jó legelő", nincs biztonság, nincs falkaszellem. A keresztény ember nem lúzer, hanem gondolkodó, önálló véleménnyel, akarattal rendelkező személy.
Van viszont igazi, hasznos engedelmesség, de ez nem mondhat ellent a lelkiismeretnek és a józan észnek. A szabad akarat megcsúfolása, ha gondolkodás nélkül "becsicskulunk" (értsd jól! A szerzetes engedelmessége nem ilyen, az ennél sokkal magasabb szintű dolog. De én a "magunkfajta" keresztényről beszélek most, nem a szerzetesekről vagy sivatagi atyákról).
Az engedelmességre nem lehet érv, amit egy ifjú pap testvéremtől hallottam: "ez így van, mert én pap vagyok." A pap a szentségek kiszolgáltatója, de (sajnos) nem több, nem szentebb és nem okosabb, mint mi. NEM KELL VALAKINEK CSAK AZÉRT ENGEDELMESKEDNI, MERT Ő PAP. Azért engedelmeskedünk, mert valaki közelebb áll Istenhez, mint mi, ezért érdemes követni (igazából nem is őt, hanem azt, akit ő követ).
Az engedelmesség nem mondhat ellent a lelkiismeretnek, és a saját istentapasztalatunknak. Nem birkák vagyunk, a "parancsra tettem" már Nürnbergben sem volt megfelelő mentség.
Sokkal nehezebb éretten, tetteinkért Isten és emberek előtt felelősséget vállalva, felnőtt keresztényként élni, mint birkaként. De csak így érdemes!
Van egy kérdés, amiben úgy érzem, világosan tudom, mi Isten akarata. És az pontosan ellenkezője annak, amit az Egyház általam legjobban tisztelt papja tanácsol (pontosabban újabban parancsol).
A lelkiatyámra, vagy a lelkiismeretemre hallgassak? Most, a böjtben megpróbálok a lelkiatyámra. De így meg felmerül a dalban feltett kérdés...
Sokan tudjátok, kedves olvasók, hogy engem évekig az egyházmegye (akkor még csak egy volt) legjobb hitoktatójának tartottak. Amit viszont kevesen tudnak, az az, hogy kevés dolgot utálok jobban, mint a hitoktatást. Na, ez most meglepő volt, ugye?
Pedig nem is annyira meglepő a gondolat, ha valaki ismer. Mit csinál a hitoktató? Tanítja a hitet, azaz a hithez köthető ismereteket. Gyakorlatilag a katekizmust. Jól megvalósítható iskolai órákon, főleg egyházi sulikban. Fegyelmezésnek is jó, hiszen engedelmes, jó állampolgárokat, az egyháznak hű bárányait (bár szerintem inkább birkáit) segít kinevelni.
Mit nem szeretek benne? Hogy az iskolai tantárgyak szintjére viszi le Istent. Magát a hitet mérni nem lehet. A keresztény életet mérni nem lehet. Objektíven mérni csak a lexikális tudást lehet. Így lehet hittanból ötös az ateista, sőt a sátánista gyerek is. Elmehet a hittanversenyre, kaphat jutalmat, agyon dicsérhetik. Talán még el is hiszi, hogy a lényeget tudja, hiszen mindenki ezt mondja (még egyes idióta gyerek lelki tükrök is, amik külön bűnként sorolják fel, hogy "nem tanultam meg a hittant").
A keresztény életet élő, de esetleg butuskább, vagy csak lassabb gyerek meg háttérbe szorul. Sosem fog hittanversenyt nyerni, ő mindig csak a "futottak még" kategóriában lesz. Ő csak szereti Istent és az embereket, imádkozik, keresztény életet él. És csodálja a "jó hittanost", hiszen engedelmes, és elhiszi, hogy az a cél, az az Istennek kedves, ha ő is olyanná válik. Erre pedig esélye sincs.
Hány ilyet láttam, Istenem! Valódi, mély hitű, keresztény gyerekeket és fiatalokat, akiket sohasem értékel senki, hiszen nem "teljesítenek", csak élnek, szépen, tisztán, Krisztus tanítása szerint.
Én nem vagyok, és soha nem is leszek hitoktató/hittanár. Én katekéta vagyok.
Mi is a katekézis? Keresztény életere vezető, oktató-nevelő tevékenység. Tehát ahol a kereszténységet kereső ember megtanulja, amit Istenről tudnia kell, megismeri Őt, és életre váltja a tanultakat.
Milyen kell legyen a katekéta? Minden hivatáshoz elengedhetetlenek bizonyos Isten által adott képességek. Nem lehetek operaénekes csak elhivatottságból, ahhoz nagyszerű hallás és szép hang is kell. Nem lehetek tornász, ha Istentől nem kaptam meg az emberfeletti ügyességet és kitartást. És nem lehetek katekéta, ha nem kaptam szinte már fanatikus szeretetet.
A katekéta elsősorban és mindenekfelett szeret. Szereti az embert, a gyermeket, akármilyen is. Paul Verlain után szabadon: "Szeretni a bűnöst, noha bűnét utálom, és főleg szeretni azt, kiben még hit sem él."
Ez nem a katekézisben szereplő akaratlagos szeretet, a "mások üdvösségére irányuló jóakarat"! Az is nagyon fontos, persze, minden keresztény ember kötelessége így szeretni embertársait. De a katekéta a legközönségesebb, pórias, érzelmi szeretettel szeret. Nincs ebben semmi misztika és akaratlagos tevékenység, egyszerűen, a szó köznapi értelmében kell venni. Szeret, és kész.
Hogy senki sem tud mindenkit szeretni? Hát ehhez kell a karizma, amit Isten ad! És ahogy operaénekes sem lehet, aki a pluszt nem kapta meg, úgy katekéta sem lehet ez nélkül senki.
Mi kell még? Tudás. És ennek elsajátításához szorgalom. Ugyanis ha Istent meg akarom ismertetni másokkal, nekem még jobban ismernem kell. Ehhez meg kell tanulni az alapvető ismereteket (erre való a teológia), utána meg egy életen keresztül csiszolgatni kell ezt a tudást (erre vannak a könyvek, az okosabbakkal való beszélgetések, a továbbképzések). És persze imádkozni, minél többet. Lehetőleg mindig, folyamatosan (tudom, kemény, de megvalósítható. Nekem persze nem megy, de van, akinek igen).
Egyházunknak nagy szüksége van katekétákra. Isten ad is belőlük, pont annyit, amennyi kell. Az már a mi feladatunk, hogy meghalljuk-e, ha erre a munkára szán minket. És ha igen, hajlandók vagyunk-e igent mondani (főleg ha más a munkánk, és a katekézis csak a "hobbink" lehet, szabadidőben, fizetés nélkül, sőt, úgy, hogy mi fordítunk rá időt és pénzt).
A katekétának nincs munkaideje. Mindig, mindenhol találkozik fiatalokkal, gyerekekkel, akik nem ismerik Istent. Munkaterülete sincs, hiszen a lakása ugyanúgy munkahely, mint az aluljárók, vagy az egyházi iskolák. Magánélete sem nagyon van, hiszen ha szükség van rá, menni kell. A telefon kikapcsolva nem lehet, a csengőt nem lehet kikötni. Elérhetőnek kell lenni.
Katekétának lenni kemény dolog. De ha katekéta vagy, sosem tudsz más lenni. Ha megpróbálod, boldogtalan leszel (én is próbálkoztam az abbahagyással. Nem lehet, hidd el). De ha katekétaként élsz, akkor mindig fáradtan, mindig kimerülten, sokszor megsebezve, de boldogan élhetsz.
Jó régen nem írtam, pedig sok dolog történt. De testileg-lelkileg annyira kimerültem, mint még soha. Most is csak egy rövid bejegyzés telik tőlem :).
A legfontosabb: ma meghoztam egy döntést, ami valószínűleg komolyan befolyásolni fogja az életemet. Nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem... de végre megtettem. Ideje volt.
Azt is megértettem, mit jelent a szó: BARÁT. Nagyon komoly dolog ám ez! A barát háttérbe szorítja magát, hogy neked jó legyen. Az érzéseit, az egyéni érzékenységét, a vágyait, mindent. Még akkor is, ha nem érti, hogy ezt miért kell megtegye. Még akkor is, ha fáj neki.
Sokáig azt hittem: az az ember a barátom, akire mindig számíthatok. Mára rájöttem: ez nem teljesen így van. Istennek hála, sokan vannak, akikre mindig számíthatok. Gyakorlatilag a keresztény (valódi keresztény!!!) ismerőseim közül szinte mindenki. Ha elmondom, mit miért kell tenniük, mi a dolgok értelme, miért van szükségem az adott tettre, megteszik. De olyan, aki teljesen értetlenül, minden magyarázat nélkül tesz meg számára logikátlan lépéseket, csak azért, hogy nekem jobb legyen, a családomon kívül egyvalaki van. És ő a BARÁT. Aki már szinte családtag. Aki annyira megbízik bennem, hogy a szavamra vakon beleugrik a szakadékba. Aki megtesz bármit, bízva abban, hogy nem kérek olyat, ami nem szolgál a javára. Aki nem akar nevelni, aki valóban olyannak szeret, amilyen vagyok (bár az ő szemével nézve magam, valahogy szebbnek, jobbnak, bölcsebbnek tűnök).
Istennek legyen hála azért, hogy van egy ilyen személy az életemben. És adja Isten, hogy nektek is legyen.
A facebookon olvastam ma egy nagyon jó, és a helyzetemhez eléggé illő bejegyzést. Aki érti, érti :).
Fájdalom az, amikor a szerelmed ott van melletted, és Te nem tudod neki bevallani.
Fájdalom az, amikor tudod, hogy mit nem szabadna érezned, és mégsem tudsz ellene semmit sem tenni.
Fájdalom az, amikor szenvedni látod azt, akiért mindent megtennél.
Fájdalom az, amikor csendben maradsz, pedig kiáltanál...
Ma végre minden érintettel megvoltak a "tárgyalások", így közzé tehetem a helyesbítést:
Nem igaz (pontosabban: így nem igaz), hogy I. atya azt mondta, hogy le vagyunk írva azért, mert a gyerekek nem görögkatolikusok.
Itt félrehallás volt: elhangzott, hogy a gyerekeink nem görögkatolikusok, de nem bírálatként, egészen más szövegkörnyezetben. A "támogatás" szó volt félreérthető: az egyházközség anyagi támogatást nem tud nyújtani (mert sz...r helyzetben van), a csapat viszont arra nem is tart igényt.
Az okozta a félreértést, hogy az egyébként valóban hiteles és megbízható hírforrásunk rosszul hallotta, rosszul értette, vagy rosszul értelmezte azt, amit I. mondott.
Ezért a Hogyan tovább? bejegyzés nem kerül vissza. Összesen 25-ször volt letöltve, ez kb. 10 olvasót jelent. Ettől a 10 embertől, különösen I. atyától ezúton is elnézést kérek.
Eddig tartott a helyesbítés :).
Viszont hogy ne szeressetek akkor sem, ha bocsánatot kértem, folytatom a bejegyzést :). Ugyanis nem bánom, hogy így történt. Nagy tanulság nekem is, de remélem, másoknak is. Mi is történt valójában?
Miért nem bánom, hogy így történt? Mert egyébként sosem lett volna meg ez a beszélgetés a csapat képviselői és a R.t. papsága között. Mindenki úgy érezte volna, hogy igaza van, úgy, hogy a másikat nem hallgatja meg. Valóban hiba volt publikálni a bejegyzést. De olyan légkört teremteni is hiba volt, ahol bármilyen szinten el lehet hinni, hogy valaki ilyet mondott...
Igazából abban reménykedek, hogy ki fog még alakulni olyan légkör, ahol a félreértéseket lehet tisztázni. Én a magam részéről megígérem, hogy ha valamit nem saját szememmel látok, hanem valakitől hallok, akkor utánanézek, mielőtt publikálom. De szeretném, ha ti, testvérek, erre lehetőséget adnátok... Mert a soha be nem következő "majd visszahívlak", vagy a "két hét múlva szerdára tudok időpontot adni" nem könnyíti meg a kommunikációt.
A héten úgy döntött a csapat, hogy nem hallgatunk az innen-onnan (bár hiteles helyről) érkezett híreknek, hanem rákérdezünk, mi is a gond a R.t-n velünk. A küldöttek megkeresték L-t. Nagyon jó beszélgetés kerekedett ebből: kiderült, hogy ő nem is tudott arról, hogy valami baj lenne. Nem akar félrepakolni minket.
Ezek után megfordult a fejemben: amit I-ról hallottunk, az vajon igaz? Hiszen azt is abszolút hiteles forrásból hallottuk. De lehet félreértés, félrehallás is... valahol a lelkem mélyén remélem, hogy erről van szó. Azért I. (lelki) rokonom, nem tudom elhinni, hogy valóban leírt volna minket...
Amíg ezt nem derítem ki HALÁL BIZTOSAN, addig a Hogyan tovább? bejegyzést leveszem, ne keressétek. Remélem, az nem is fog már megjelenni, csak egy cáfolat. Hátha...
Azért légyszi imádkozzatok, hogy rendbejöjjön a cserkészet és a R.t. kapcsolata!!!
Gyermekkorom kedvenc együttese az Ossian. Ezt a számát még nem ismertem.
Éreztétek már egy emberről (tök mindegy, férfiról vagy nőről) azt, amit a dal mond?
Nekem teljesen új ez az érzés... és még nem is nagyon tudok vele mit kezdeni.
