Csak azért is!

A facebookon olvastam. Kicsit átírtam, olvassátok ti is!

Haverok - soha nem látnak sírni.
Barátok - sírnak veled.
Haverok - tudnak rólad néhány dolgot.
Barátok - könyvet tudnának írni rólad.
Haverok - kopogtathatnak a bejárati ajtódon.
Barátok - bemennek a házadba és azt mondják: "Itthon vagyok!"
Haverok - felsegítenek, ha elesel.
Barátok - rád ugranak, és azt kiabálják: " Szendvics! "
Haverok - velünk vannak egy darabig.
Barátok - velünk vannak egy életen át.

Istennek legyen hála, hogy vannak valóban jó haverjaim! És még többszörös hála az igen kevés barátomért!

Két hete írtam utoljára. Azóta egy kicsit rendeződött a melóhelyemen a helyzet. Kevesebb a gyerek, így kevésbé szakadunk meg (bár már mindenki összeomlott, legalább egyszer). A pályázatot, amin dolgoztam, befejeztem, így egy kicsit több időm lesz segíteni is.

A "másik vonalon" komolyabb a gond. A lelkiismeretem és az Egyház képviselőinek a szava nem ugyanazt mondják, és ez nem kis konfliktust szül bennem. Kicsit konkrétabban: van, amit én nem érzek bűnnek, de "kívülről" valóban szentéletű atyák annak ítélik meg. Ugye, ismerjük: "Bűnt az követ el, aki tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten akaratának." Én úgy érzem, amit teszek, az Isten akarata. Nem bántok senkit, nem feküdtem le senkivel, nem hazudtam, nem lettem hittagadó, stb.

Ennek ellenére az engedelmesség köt, így egyelőre nem járulhatok szentségekhez :(. És persze a bennem lévő sértett egó ezt nem érzi igazságosnak.

Tehát megint nem könnyítettem meg a saját életemet :). A legegyszerűbb (és legjobb) persze az lenne, ha félrepakolnám a "világi" szempontokat, és pusztán a lelkiatyám szavára hagyatkoznék. De ezt képtelen vagyok megtenni. Így teszem, amit eddig, bízva abban, hogy az Úr szentségek nélkül is tud vezetni.

Az elmúlt hét életem egyik legnehezebb hete volt. Akkora nálunk, a munkahelyemen a munkaerőhiány, hogy az embereim megszakadnak a sok munkától, és még így is balesetveszélyes, amit művelünk. Félek, hogy a túlhajszoltságtól összeomlanak, vagy pedig valamelyik gyereknek esik baja. Főnökként valahogy meg kell oldanom a helyzetet, de nem tudom, hogyan. Igazából csak azért nem roppantam össze, mert tudtam, hogy szombaton lesz egy buli, ahol régi barátommal/mentorommal találkozhatok, aki biztosan tud valami okosat mondani. Ezen kívül hétfőtől csütörtökig minden este órákon át üldögéltem újonnan született bátyám/barátom mellett, ami felért egy nyugtatóval.

Érdekesek ezek a beszélgetések. Általában a munkáról nem sok szó esik, inkább a pillanatnyi gondolatok, a család, barátok, gyerekkor, emlékek kerülnek elő. Én táguló szemmel, és a megtiszteltetéstől borzongva hallgatom, amikor elmond olyan dolgokat, amiket tudom, hogy még nem mondott el senkinek. Ha viszont én mesélek, akkor minden szégyenkezés vagy feszengés nélkül mondok el neki olyan dolgokat, amiket a családomnak, a lelkiatyámnak sem. Az ő szemével nézve sokkal tisztább a világ, és egészen mások a korábban megoldhatatlannak tűnő problémák is.

Tegnap megvolt a buli is. Jó volt, bár persze használható ötletet nem kaptam a mentoromtól sem (legalább két dolgozó kellene, amíg az nincs, addig megoldás sincs). Sok-sok Prognózis, jó beszélgetések, és a végén két perc "négyszemközti" beszélgetés, azaz beszélgetés helyett hallgatás, egy kék szempárba nézve. Gyakorlatilag verseny, ki jön előbb zavarba? (Hát én.)

Tanulságok (kicsit csapongva):

• Igenis tudnak a fiúk "úgy nézni"! (Ez ősi vita, aki érti, érti.)
• Az embernek meg kell tanulnia időben nyugdíjba menni (ez a "nagyfőnökömre" vonatkozik, aki nem ad embert, mert éppen megmakacsolta magát).
• Szükség van néha egy bulira, ahol az ember "kiengedi a gőzt".
• Szükség van egy barátra, aki fenntartja az embert, ha éppen zuhanna lefelé.

Erről az utolsó pontról szól a szám (nagyon béna klippel).

Már régebben is feltettem ezt a dalt, de a mostani helyzetemhez sokkal, de sokkal jobban illik.

Idén nem tudtam elmenni a belső ima-lelkigyakorlatra. Akkor volt a MÁK-ellenőrzés a munkahelyemen, annak akkora a tétje, hogy semmiképpen nem bízhattam másra a levezetését. Pedig nagyon kellett volna pár nap, amikor "össze vagyok zárva" Istennel. Mindenképpen tisztáznom kéne Vele 1-2 kérdést:

- Hogyan alakítsam a szentségi életemet? Hiszen a gyóntatóm nem elérhető, egyelőre a lelkiatyám sem (örömteli ok miatt, de ettől még nem lesz elérhetőbb). A Szent Liturgiák feltöltődést nem adnak (ja persze, ahhoz áldozni is kéne, ahhoz viszont gyónni, és máris a kör elején tartunk), az imádság fárasztó (kivéve egy "új" imamód, de ahhoz nagyon kéne Attila véleménye).

- Hogyan alakítsam a magánéletemet? Mire szánjak időt, és mire ne? Főleg: kire szánjak, és kire ne? Lehet-e férfi és nő között barátság (főleg egy bizonyos férfi és egy bizonyos nő között)? Mennyire bűn nézegetni egy olyan férfit, akitől nem akarhatok semmit? Ha igen, akkor miért vezette Isten az utamba? Vagy nem Ő vezette? De akkor miért sokkal jobb (bár kétségtelenül más) a Vele való kapcsolatom is azóta?

Tehát a kérdés: hogyan tovább?

Na, úgy tűnik, ha nehezen is, de sikerül túltennem magam az elmúlt hetek nehézségein. Az ellenőrzést a munkahelyemen megúsztuk (dicsérjem magam? Hiszen én vezettem...), és az érzelmi kavar is lecsillapodni látszik. Ehhez persze hozzájárul, hogy úgy tűnik, született egy bátyám/barátom. Még mindig nem tartom kizártnak, hogy ez átalakul valami mássá, de ha így marad, azt sem bánom.

Milyen is ő? Megbízható. Ez az elsődleges, legfontosabb tulajdonsága. Márpedig én nagyon-nagyon kevés emberben bízom meg. És neki máris elmondtam olyan dolgokat, amiket a barátaimnak, a lelkiatyámnak, sőt, még magamnak sem mertem soha...

A legtöbb dologban úgy gondolkodik, mint én. Csak sokkal-sokkal tisztábban. Nem bonyolítja túl a dolgokat, és mindent elfogad, amit Istentől kap.

Nincs ám könnyű élete! Felnőtt férfi, nagyon sok teher van a vállán. De ennek ellenére most azért tesz meg mindent, hogy az én életemben lévő nehézségeket megoldja :).

Nagyon jellemző rá ez a szám, amit ma mutatott meg nekem. Fogadjátok szeretettel!

Fájdalmad már a földig ér,

kiáltanál, de nincs kiért;

komor, fekete ég alatt

álmodó csillag vagy.

 

Nem szólsz már, és nem remélsz,

lobogni nem tudsz, kihunyni félsz.

Az nem lehet, hogy gyáván alul maradsz,

te álmodó csillag vagy.

 

Csillog a felszín, lehúz a mély,

hogy előbbre juthass, nincs sok esély.

Csak hajtasz, majdnem beleszakadsz,

mégis álmodó csillag vagy.

 

Hívj, hogyha ébredsz és elvakít a fény,

álmodó csillag, én itt vagyok, csak jeleket küldj felém!

Gyere, ébredj!

Most itt van a perc  hogy eldobd magadtól

azt, ami bánt, mindazt, amitől félsz.

Nekem te álmodó csillag vagy. Álmodó csillag vagy.

Ma fellépése volt együttesünknek, a Csipet Csapatnak. Meglepően jók voltak a gyerekek, mondjuk meg is dolgoztak a sikerért! Rengeteg próba, izgalom, tanulás előzte meg a fellépést. Egészen az utolsó pillanatig kétséges volt, képesek lesznek-e kihozni magukból a maximumot. Felkészültem arra, hogy égni fogok miattuk, de semmi ilyen nem volt, elfogultság nélkül mondhatom, hogy valóban jók voltak. Büszke voltam rájuk.

Magamtól viszont megijedtem. Hogy is van a Rómeó és Júliában?

Szikrázó pillantás, szeme izzó parázs,

és csak néz, pokol angyalaként,

ki az emberekért földre hozta a fényt, csak néz...

Nem hittem volna, hogy ennyire meg tud égetni egy egyszerű pillantás! Abban mindig biztos voltam, hogy nem tudom elviselni, ha valaki ittas. Hogy ez bőven elég a kiábránduláshoz. Komoly agybetegség kell ahhoz, hogy ne undorítónak, hanem jópofának, viccesnek és vonzónak találjak valakit, aki egyértelműen sokat ivott! És hogy egy egyszerű, természetes, valóban nem bizalmaskodó érintés ennyire fel tudjon kavarni...

És az a legnagyobb baj, hogy már el is fogadom ezt a helyzetet. Hiszen jól érzem így magam. Csak tudom, hogy nem lenne szabad nézegetni egy olyan embert, akitől nem akarhatok semmit.

Kiről is van szó? Ő a legjobb ember, akit ismerek. Számomra példakép. Úgy áll az emberekhez, a gyermekekhez, ahogy én mindig szerettem volna. És úgy áll az Istenhez is, olyan természetes hittel és bizalommal, ahogy mindig akartam (csak nem megy).

Tehát mindenben olyan, amilyen férfiért egész életemben imádkoztam (ld. http://mezeinewsee.blog.hu/2010/10/20/almaim_pasija). Csak éppen nem jöhetek össze vele...

De ha nem lehet semmi, akkor miért pont őt vezette hozzám az Úr?  Ha meg már hozzám vezette, akkor lehet, hogy mégis lehet valamikor valami?

Tombolhat szél, lángolhat ég,
akkor is továbbviszem szívem törvényét.
Rázkódjon föld, tépjen vihar,
engem nem érdekel, ha a világ mást akar!
Engem semmi el nem tántorít,
benned bízom, gyere segíts!

Sújtson ököl, sok nehéz kar,
engem nem érdekel, ha a világ mást akar!
Rombolhat gép, nem téphet szét,
akkor is tovább viszem szívem törvényét.
Engem semmi el nem tántorít,
benned bízom, gyere segíts!

én csak harcolok érted,
nekem ennyi elég!
Mindent megtennék érted,
Isten hozott közénk!

A helyzetet lehet fokozni... fiúk, ÚGY nézni is tudtok, de még ÚGYABBUL is... és azt már tényleg nem lehet elviselni. Ma "leellenőriztettem" azt a bizonyos pillantást, és megerősítettek abban, hogy nem láttam rosszul, nem képzeltem bele többet, mint ami volt.

De ez vajon jó nekem, vagy rossz?

És a szöveg:

Lord: Csenddel üzenek néked

 

Csenddel üzenek néked,
mert hidd el, igazán félek,
hogy most kevés a szó,
az se kimondva jó.

Hangok nélkül is érzed:
miért őrizlek téged
én már magamba rég,
olyan tiszta a kép.

Bűvölő némaság,
túl zajos a világ.
úgy keress,
hogy megtalálj,
de úgy siess,
hogy megvárj!

Lásd: jó nekem, hogyha rád nézek,
és szótlan mondhatom el néked,
hogy már nem félek!
Rég érzem azt, hogy e csend-pillanat,
elvezet majd hozzád, kedves,
és örökké így marad.


Úgy keress,
hogy megtalálj,
de úgy siess,
hogy megvárj!

Csenddel üzenek néked,
mert hidd el, igazán félek,
hogy most kevés a szó,
az se kimondva jó.

Hangok nélkül is érzed:
miért őrizlek téged
én már magamba rég,
olyan tiszta a kép.

Bűvölő némaság,
túl zajos a világ.
úgy keress,
hogy megtalálj,
de úgy siess,
hogy megvárj!

 

Ezt a bejegyzést tegnap még nem mertem megírni. Tele voltam indulattal, és nem akartam megint balhét. Mára lecsillapodtam, a kérdéses dolgoknak utána néztem, tehát hajrá!

Tudnunk kell: a Nyugat nagyon messze van Kelettől. A nyugati ember talán még messzebb a keletitől. Keresztények között ez természetesen nem lehet így, hiszen Krisztus a középpont, Benne keleti és nyugati is találkozhat. De a gyakorlatban sajnos ez nem így van.

Én keleti keresztény vagyok, ezért csak a saját szempontomból tudom bemutatni a különbséget. Ehhez a Föld legfontosabb cselekményét használom fel: a Szent Liturgiát.

A keleti embernek a Szent Liturgia a MINDEN. A tiszta áldozat, az egyetlen, amit Istennek, Istenben és Istennel tudunk bemutatni. Nem a pap mutatja be, hanem mi, Isten hívő népe, mindannyian. Ezért fontos, hogy "megadjuk a módját": előtte böjtölünk, elcsöndesedünk, ahogy a Róka mondja a Kis hercegben: díszbe öltöztetjük a szívünket. Utána belépünk a templomba, és minden mozdulatunkkal kifejezzük hódolatunkat: a meghajlások, az ikon megcsókolása, a metánia...

A pap is díszbe öltözteti a lelkét, majd igyekszik (amennyire emberi volta lehetővé teszi) "felnőni" a feladathoz. Erre segítik őt a szentélybe lépés előtti imák, majd a liturgikus ruhák felvétele közben mondott imák.

Ezek után minden érzékszervünk bekapcsolódik az Áldozatban: látjuk a templomot, az ikonokat, a ruhákat, a gyertyákat, a pap méltóságteljes mozdulatait; halljuk az éneket, és be is kapcsolódunk; érezzük a tömjén illatát; ízleljük a Szent Eucharisztiát; tapintjuk testünket a keresztvetéskor. Minden egyes Szent Liturgia az egész Egyház áldozata, mindegyikben a világot visszük az Úr elé. Ezért nincsen "kismise" és "nagymise", nincsen "ünnepi" vagy "köznapi". És nincsen "énekes", "betétes" vagy "mondott" sem. A Szent Liturgia az Szent Liturgia.

A nyugati ember mindig rohan, másképpen is gondolkozik. Hiszen a fent leírt istentisztelet hosszú, és nagy-nagy fáradtságot igényel! Ezért inkább lerövidítjük a szentségi böjtöt (áldozás előtt 1 óra, tehát gyakorlatilag ne a mekiből menj templomba), a metánia helyett szentelt vizes biccentést választunk, az ikont nem csókoljuk meg (gyakran higiénés (!!! Ez komoly!) okokból). A pap mise előtt 5 perccel érkezik, így az "extra" imákra nincs ideje. Hiszen pap így is, úgy is, nem? A szentség érvényes!!! (Ez egyébként igaz. Akkor is pap, és a szentség érvényes). Nem énekelünk, tömjént nem használunk. Éppenhogy a villanyt kapcsoljuk fel (de talán azt sem kéne... így még gyorsabban le lehetne zavarni az egészet).

Hogyan jutott ez eszembe? Tegnap egy barátom, szinte öcsém csatlakozott az Egyházhoz. Komoly előkészület, sok-sok szenvedés, erős kísértések előzték meg a szertartást, de végülis győzött, elérkezett a nagy pillanat.

Természetesen (???) hétköznap este, Szent Liturgia után volt betéve. Ami "mondott" mise, magyarul sustyorgós volt. A pap és a sekrestyés "váltogatták" egymást. A népnek esélye sem volt bekapcsolódni. Fizikailag fájt, és életemben először örültem, hogy a bátyám, és nem keresztény barátaim nem voltak templomban. Ebben nem volt semmi szép, semmi ünnepélyes. Az érzékszervek nem kapcsolódtak be: a gyertyák nem voltak mind meggyújtva, a pap nem volt méltóságteljes, nem volt ének, nem volt tömjén. Áldozni és keresztet vetni lehetett. Nem volt MINDEN, csak valami. "Letudtuk" Istent aznapra.

Maga az áttérési szertartás ehhez képest katarzis volt. AZT szépen, méltón végezte a pap. Persze, nekem azért ott is akadt problémám... Tehát két, általam szentéletűnek tartott embert is megkérdeztem. Mivel a véleményük egységes volt, ezért (igazam teljes tudatában) leírom:

• NEM IGAZ, hogy a római pápa Krisztus helyettese! Ő Szent Péter utódja. Krisztusnak nincs helyettese a földön! Nincs is szüksége rá. EZT NEM TANÍTJA AZ EGYHÁZ!
• NEM IGAZ, hogy a katolikus egyházon kívül nincs üdvösség! Nézzétek át a zsinat dokumentumait, II. János Pál írásait. Igen, a középkorban volt ilyen felfogás. 50 éve már hivatalosan sincs. NEM EZT TANÍTJA AZ EGYHÁZ!

Az Úr könyörüljön rajtunk, hogy marhaságot kérünk az Egyházunkba betérni szándékozóktól! B-t nem lehetett eltántorítani. Erős hitet kapott az Úrtól, és sok segítséget egy pap testvértől (aki sajnos fizikai távolság miatt már nem tud segíteni neki). De vannak még sokan, akik az Egyházhoz szeretnének tartozni... velük mi lesz?

Nagyon sok dolog kavarog bennem mostanában. Nagy menet lesz a munkahelyemen (ellenőrzés, plusz főnökként is keményen fel kell lépjek), a szentségi életem sincs teljesen rendben, otthon is vannak gondok.

De ezek közel sem a legzavaróbbak. És ami leginkább piszkál, arról még beszélni sem nagyon lehet. Nem tilos, csak nem tudok. Azért nagy vonalakban: fiúk, igenis tudtok "úgy nézni"! És ha egy férfi "úgy néz", attól bizony megkavarodik egy nő, akkor is, ha tudja, hogy nem lenne szabad.

Innentől már gondolom, világos a kép: valaki "úgy nézett", én visszanéztem (talán még úgyabbul). És mivel ezzel a valakivel nem kezdhetek kapcsolatot, most nagyon rosszul érzem magam, és nem tudom, mi legyen. 

Véget ért a cserkésztábor. Nekem nagyon tetszett. Gyors összefoglalás:

Hétfő: utazás (8-tól kb. 13 óráig, 26 kölök + 1 kutya...). Érkezés. Sz@r a táborhely, kemény, göröngyös a talaj, 1 zuhanyzó és WC van... de B. Gabi ott van, segít mindenben. A gyerekek és a vezetők nagyon jól viselkednek.

Éjjel nagy vihar, egy csomó sátor beázott, a házba kellett költöztetni a népet. A vezetők kitettek magukért, nyavalygás a gyerekek részéről sem volt.

Kedd: egész délelőtt eső, nincs zászlófelvonás. Pótoljuk az éjszakai pihenést, bár aludni nem lehet (ott vannak a kölkök). Délután a gyerekek íjászkodnak. Megérkezik M. Balázs. Szép vecsernye.

Szerda: lelki nap. A többségnek tetszett. Nagyon szép mise (az én ízlésemnek nagyon nyugati, dehát ez van). A kölkök fegyelmezettek, büszkék vagyunk rájuk.

Egy rövid ideig tartó, de nagyon heves vihar, ahol a vezetők ismét bizonyíthattak.

Csütörtök: strand lenne, de hideg van és eső. Így tanítások, meglepően jók. Elég sok szabadidő.

Péntek: akadályverseny. Jól sikerül, a gyerekek vevők a játékra. Délután métázás a helyi gyerekekkel, majd felvágós bemutatók (ostor, párbaj). Megérkezik Bátyó. Avatás.

Szombat: takarítás, majd Ki mit tud?. Utazás haza (fegyelmezettek, jók a kölkök).

Összességében: alig volt olyan vezető, akivel elégedetlen voltam. Gabit még mindig nagyon szeretem, de nem tudom papnak nézni (ami elég baj, mert nagyon kéne valakivel beszéljek).

A csapat nagyot bizonyított (már megint). Ez a dal rólunk szól, hallgassátok!

Szombaton elköltözött K. és L., ezzel lezárult egy korszak. Egy komoly búcsú kicsit mindig halál is, az ember elveszít egy darabot önmagából. Ezért is nem írtam eddig :). Ez az 5 nap arra kellett, hogy a veszteséget legalább minimálisan feldolgozzam.

Tudom, hogy nekik még nehezebb, mint nekem, bár ezt elég nehéz valóban elhinni :). Bízom benne, hogy azok, akiket én azon a környéken annyira szeretek, őket is szeretni fogják, legalább úgy, mint engem. 

Most találtam ezt a dalt, a hangulatát nagyon érzem... Remélem, nektek is tetszeni fog.

Annyi minden történt azóta... igen-igen sok a gond a munkahelyemen, a barátaim között, ezért csúsztam egy hetet ezzel a bejegyzéssel. De a zsolozsmástábort nem szabad bejegyzés nélkül hagyni! Tehát címszavakban:

• Majdnem 120 jelentkező. Jó, lehet, hogy nem mindenki OK, de a legtöbben bizony azok!
• 4 napon át napi 8-10 óra imádság :). Aki nem próbálta, sosem fogja megérteni, miért jó ez.
• Szeretet, türelem... ennyi ember nehezen tud együtt mozogni, együtt lélegezni, együtt gondolkodni. De ha mindenki alkalmazkodni akar, akkor sikerül. És sikerült :).
• Meglepően érett gondolkodású 0. meg 1. éves kispapok! Hajrá, fiúk! Most nyugodtam meg, mert úgy tűnik, nagyon erős az "utánpótlás".
• Az irotai emberek vendégszeretete :).
• A kereszténység gyakorlati megvalósítása: ahogy Ariel és Ági a házukba fogadta a 11 zűrös gyereket, hogy a szentségekre felkészítse őket, az szerintem örökké példa lesz előttem.
• 11 elsőáldozó fiatal. És az a megtiszteltetés ért, hogy én is beszélhettem velük, taníthattam őket :).
• 2 püspök, mindkettő példakép, mindkettő megközelíthetetlen. És Szent Liturgia, ahol mindketten jelen vannak.
• A lelkiatya jelenléte és tanácsai.
• Sok-sok játék Katicával és Babesszal, szívemnek nagyon kedves gyerekekkel.
• Találkozás Symeonnal. Nagy OK beszélgetések :).

Mit írjak még? Visszamennék, akár most azonnal. Boldog lennék, ha így folyna le az életem. Próbáljátok ki, gyertek el jövőre!

Tegnap egy barátomtól nagyon jó homíliát hallottam. Nem írom le (ha ott voltatok, hallottátok, ha meg nem, akkor így jártatok), de azokat a gondolatokat igen, amiket eszembe juttatott a beszéd.

Senki nem lesz keresztény (krisztusi, Krisztust követő) ember csak azért, mert megkeresztelik. Attól sem, hogy kereszténynek nevelik. Sőt, attól sem, ha annak vallja magát.

Ahhoz, hogy kereszténnyé váljunk, bizony, válaszolnunk kell Krisztus kérdésére, amit MINDEN tanítványának (tehát nekünk is) feltesz: "Ti kinek tartotok engem?"

Az ember életében az ún. istenkép (de ronda szó!!!) folyamatosan változik. A két leggyakoribbat, és mellé legostobábbat mutatom be nektek.

"Full happy" hangulatban gyakran előjön a "Jézus haver"-kép. Ilyenkor Jézus a legjobb barátom, boldogan hívom az életembe. Az imádságban túlteng a hálaadás. Ezt a képet tükrözik vissza a kicsit giccses-nyálas gyerekimák ("tudod, miért jöttem? Szíveket cserélni!"), és a gitáros énekek is ("Jézussal járom az utam, megfogva a kezét, királyi gyermek vagyok én, és ez nekem elég").

Mi a baj ezzel a képpel? Az egyik, hogy Jézus nem haver. Még csak nem is barát. Annál sokkal-sokkal több. Lefokozása a Teremtőnek, sárba való lerángatása ez a profanizálás. A másik probléma: amikor komolyabb szenvedések jönnek, és a túláradó érzelmek eltűnnek, az ember becsapva érzi magát. Csalódik, hiszen "cserben hagyta" őt az Isten (ami persze képtelenség, de akkor is így érzi). 

Következő kép: Isten a bíró. Ül a felhőkön, és azt nézi, mi jót, és mi rosszat teszünk. Egyfajta Justicia, aki a tetteket bírálja. Az imádságra a komoly bűntudat a jellemző (nem bűnbánat! Fontos a különbség, ld: http://anticenzor.blog.hu/2011/01/19/buntudat_vagy_bunbanat). Igyekszünk elkerülni a bűnt, és bánkódunk, mert ez nem sikerül.

Mi itt a  gond? Első, hogy a szeretetet háttérbe szorítja. Persze, logikus kép, de emberi logikával, ezért a határtalan irgalommal nem tud mit kezdeni. A második, hogy boldogtalanná tesz. Ugyanis önerőből képtelen vagyok "jó" lenni, így mindig érezni fogom, hogy nem nézhetek bele az Úr "szemébe". Gyakran "nekem nem megy!" felkiáltással el is fordul az ember, csak sajnos, nem a hülye képtől, hanem gyakran az Egyháztól, és ebből fakadóan egy idő után Istentől is.

Mindannyiunknak vannak elképzeléseink Istenről. Csodálatos liturgiánk, a belső ima és a lelkiatya bölcsessége segít, hogy ezeket megtisztítsuk a tévedésektől, rárakódott furcsaságoktól. De a legfontosabb: tudatosítsuk magunkban, ki a mi Istenünk.

Tehát ma is házi feladatot kaptok! Szánjatok rá pár percet, és válaszoljátok meg az Ácsmester, a Tanító, a Gyógyító, a Megváltó, a Teremtő kérdését: te kinek tartod az Emberfiát?

Megtörtén a búcsúzás. Szomorú volt. A végén egy kisfiú mondott nagyon rosszul egy  verset, ami az én gondolataimat tartalmazza. Tehát ezzel a verssel búcsúzom K-től és L-tól.

Régi magyar áldás

 

Áldott legyen a szív, mely hordozott,

és áldott legyen a kéz, mely felnevelt.

Legyen áldott eddigi utad,

és áldott legyen egész életed.



Legyen áldott Benned a Fény,

hogy másnak is fénye lehess.

Legyen áldott a Nap sugara,

és melegítse fel szívedet.



Hogy lehess meleget osztó forrás,

a szeretetedre szomjazóknak,

és legyen áldott támasz karod

a segítségre szorulóknak.



Legyen áldott gyógyír szavad,

minden hozzád fordulónak.

Legyen áldást hozó kezed,

azoknak, kik érte nyúlnak.



Áldott legyen mosolyod.

Légy vigasz a szenvedőknek.

Légy te áldott találkozás,

minden téged keresőnek.



Legyen áldott immár,

minden hibád, bűnöd, vétked.

Hiszen aki megbocsátja,

végtelenül szeret téged.



Őrizzen hát ez az áldás,

fájdalomban, szenvedésben.

Örömödben, bánatodban,

bűnök közti kísértésben.



Őrizze meg tisztaságod,

Őrizze meg kedvességed.

Őrizzen meg Önmagadnak,

és a Téged szeretőknek.

 

Több, mint 2 hónapja írtam ezt a bejegyzést: http://anticenzor.blog.hu/2011/04/11/egyszer_veget_er_15 Holnap a 9-es Liturgián lesz maga a búcsúzás. Mármint az egyházközségtől, mert azért remélem, hogy én némileg személyesebben, hatszemközt is el tudok majd köszönni a barátaimtól.

Gondolkodtam rajta, hogy elmenjek-e erre a szertartásra. Több érv szólt amellett, hogy ne. Az egyik nem publikus, akit érint, úgyis tudja. A másik: utálok gyenge lenni, márpedig ezen a Szent Liturgián nem leszek erős. Végig arra kell majd koncentrálnom, hogy ne bőgjek :(.

Aztán rájöttem: képtelen lennék nem elmenni. Utolsó lehetőség, hogy K. mellett üljek (és esetleg hülyeségeket beszéljek neki), és még egy lehetőség, hogy igazi, ősi, keleti hagyományainknak mindenben megfelelő Liturgián vegyek részt. Ráadásul úgy, hogy az a pap tartja, akit én a szertartások végzésében a legnagyobbnak tartok, és akit ki tudja, mikor látok legközelebb az oltárnál..

Bízom abban, hogy a püspökök döntését a Szentlélek irányította. Bízom abban, hogy K-nek és L-nak sokkal jobb lesz. De ennek ellenére nagyon-nagyon féltem őket. Főleg L.-t, aki akkora terhet kapott a vállára, amit nem lesz könnyű hordania. És akit ez a változás sokkal jobban megvisel, mint K-t vagy engem (pedig én is éppen belehalok...).

Tehát ezt a dalt egyes-egyedül L-nak küldöm. Azért ha akarjátok, ti is meghallgathatjátok :).

Alapvetően nem szeretek ortodox liturgikus zenét hallgatni, én ezekhez túl pogány vagyok. De ezek gyönyörűek.

Az Istenszülőt így lehet méltóképpen magasztalni:

Ez meg ifjúságom kedvenc éneke: 

Lehet-e, szabad-e csecsemőket, kisgyermekeket áldoztatni? Döntse el mindenki maga. A Sztihi által ajánlott kép szerintem megadja a választ.

A honlapunkon a Lelkiatyát is megkérdezték erről. A kérdést és a választ is idemásolom.

Az USA-ban a (Görög)keleti-katolikus egyház, nem gyakorolja az első áldozást. A gyerekek áldoznak nagyon fiatalon. Itt a görögkatolikusoknál úgy néz ki a fiatal (4-5 éves) fiatalokat nem áldoztatják. A magyar görögkatolikus egyház kissé romaibb :-) mint a világ más részén? Melyik az elterjedtebb szokás?

Általában sok helyütt a görögkatolikusok átvették a nyugati egyház gyakorlatát, hogy 8-10 éves korban szép ünnepélyességgel megtartják az elsőáldozást. A keleti egyház gyakorlata évszázadok óta az, hogy az un. bevezető szentségeket egyszerre szolgáltatják ki. Ezek a keresztelés, bérmálás és a szentáldozás. Minthogy lassan 2 évtizede buzdít és kér bennünket a római egyházvezetés, hogy a lehetőségekhez mérten minél inkább térjünk vissza az eredeti hagyományokhoz, megtisztítva az időközben rárakódott, de a keleti lelkiségtől eltérő szokásoktól. Ezek közé tartozik a gyermekkorban tartott külön elsőáldozás. Azok a keleti rítusú katolikus egyházak, amelyek jobban, hajlékonyabban követik ezt a római iránymutatást, már régebben bevezették a csecsemők megáldoztatását nyomban a keresztelés és bármálás után.
Ma már hazánkban is lassan terjed ez a teológiai szempontból mindenképp megfelelőbb gyakorlat. Természetesen ott még nem tartunk, hogy miként érinti ez az ünnepélyes elsőáldozást, amelynek viszont kétségtelen, sok lélektani haszna is van.

Van egy nagyon kedves barátom. Nagyszerű srác, aki többször segített már nekem olyankor, amikor más nem akart, vagy nem tudott. Méghozzá az "elvárhatón" jócskán túl.

Most olyan helyzetbe kerültem, hogy ismét és ismét hozzá kell fordulnom. és persze ő kész is segíteni... csak mivel a feje fölött összecsaptak a hullámok, már nem erején túl, "csak" az elvárható szinten. Az meg nekem nem elég... (rébuszokban beszélek? nem baj, van, aki érti). Azaz a szándékot, hogy segíteni akar, értékelem, csak nem vagyok vele kisegítve... mert pont az az egy lépés hiányzik, amit most nem tud megtenni. Ettől persze teljesen le vagyok törve... persze nem a srác miatt, csak egyedül nem tudom megoldani a problémát. És más nagyon segíteni sem tud benne.

A legnagyobb baj, hogy nincs időm kivárni, hogy a dolgok megoldódjanak, mert lelkileg és testileg is egyre rosszabbul vagyok. Tehát a segítségre baromi gyorsan szükségem lenne. Ezt tudom, érzem is, csak nem tudok mit csinálni. Szólok még neki időnként, és akkor meg is próbál segíteni... de a "pluszt" már nem tudja megadni. Én meg persze ezt nehezen fogadom el. A "nem tudját" sokszor összekeverem a "nem akarjával", és akkor beüt, hogy "na, ha már XY-t sem érdekli, ha már ő sem akar segíteni, akkor nem is érdekel ez az egész".

A Szeretethimnusz az, ami segít. Anélkül rég feladtam volna az egészet. 

Testvéreim! Törekedjetek értékesebb adományokra! Ezért mindennél magasztosabb utat mutatok nektek.

Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétálótehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat; hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözők között, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Megismerésünk most még töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, véget ér az, ami töredékes. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek meg mindent, ahogy most engem ismernek.

Most még megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.

(1Kor 12,30–13,13)

Megint a R-n voltam szentmisén. Nagyon féltem tőle, de kötelező volt. Tücsök elsőáldozását csak nem hagyom ki!

Keleti lelkem egy-két megoldásnál erősen lázadozott. Sőt! Az is nagyon gáz volt, hogy a csapat nagy ívben lecsinálta, hogy szertartásra kéne jönni. Voltak megfelelő kifogások, persze, de a lényeg akkor is az, hogy alig hatan álltunk ki a zászlóval. De ez semmit nem számított. Semmi lazaság és baki nem csökkenthette az örömöt, amit a szertartáson éreztem.

Talán azért voltam annyira boldog, mert láthattam az oltárhoz lépni a számomra annyira kedves gyermeket? Hozzájárult, persze. Nagyon örültem az örömének, és büszke voltam, hogy milyen öntudatos keleti katolikusként végezte a metániát (egyedül az elsőáldozó gyerekek közül, csak a ministráló bátyja, a keresztfiam követte őt ebben, a vele együtt szolgáló kispapot megszégyenítő módon). De az igazi ok nem ez volt, hanem egy egyszerű és gyerekes dolog: L. ismét hajlandó szóba állni velem.

Na, nem kell nagy nyakba borulásra gondolni! Nekem a mosoly, a köszönés és a 3 baráti szó bőven elég volt. Az, hogy ezek után még egy komoly gesztust is tett, csak hab a tortán (azt nem írom le, mi volt, ha érdekel, kérdezz).

Tehát minden szép, minden jó, annak ellenére, hogy nagyon nehezek mostanában a napjaim, a munkahelyemen és a magánéletemben egyaránt. Semmi sem számít, csak az, hogy nem adtam fel, és úgy tűnik, a kitartásnak meglett a gyümölcse.

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

1993. május 30-án, 18 éve keresztelkedtem meg. Az odavezető utat nem írom le, az a Király titka (ahogy karizmatikus testvéreink mondják), vagy legalábbis elég bizalmas infó (ha nagyon érdekel, kérdezz rá személyesen).

Azóta ezt a napot mindig ünnepként tartottam: meggyóntam előtte, elmentem Liturgiára, és együtt lógtam L-vel, vagy ha vele valamiért nem lehetett, akkor más, de feltétlenül keresztény barátaimmal.

Idén egészen másképpen lesz. A szentgyónás nem jött össze (pedig én tényleg próbálkoztam). Liturgiára nem jutok el, mert ahhoz le kéne lépjek korábban a munkahelyemről, és arra most nincs lehetőségem. L. már nem óhajt velem lógni, Bp-en élő keresztény barátaim pedig túl fáradtak és szomorúak ahhoz, hogy ilyenekkel zaklassam őket.

Most először lesz az, hogy május 30. nem lesz ünnep. Valahogy azzá kéne tenni, de már nincs semmi ötletem...

Kicsi vagyok én ahhoz, hogy szent Pál nyomába lépjek. Viszont próbálkozni kell... Ő írta:

¹A bálványoknak feláldozott húsra vonatkozólag tudjuk, hogy mindnyájan megfelelő ismerettel rendelkezünk. A tudás azonban felfuvalkodottá tesz, a szeretet ellenben épít. ²Aki tetszeleg tudásában, még nem értette meg, mi a helyes ismeret. ³Aki azonban szereti az Istent, azt az Isten is a magáénak tudja. ⁴Ami tehát a bálványáldozatok fogyasztását illeti, tudjuk, hogy bálvány nincs a világon, Isten meg csak egy van. ⁵Igaz, beszélnek istenekről, az égen és földön, mivel sok istenük és uruk van, ⁶nekünk mégis egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik, s akiért mi is vagyunk, egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk. ⁷De nincs mindenkiben tudás. Némelyek ugyanis a bálványokhoz vannak szokva, s még most is úgy fogyasztják a húst, mint áldozati eledelt, és mivel lelkiismeretük téves, beszennyeződik. ⁸Az étel ugyanis nem tesz kedvesebbé Isten előtt. Ha nem eszünk, azzal nem veszítünk, de ha eszünk, azzal sem nyerünk. ⁹Arra azonban ügyeljetek, hogy szabadságotokkal az aggályosokat meg ne botránkoztassátok. ¹⁰Ha tehát valaki a bálványtemplom asztalánál látja azt, akiben megvan a tudás, mivel lelkiismerete téves, nemde felbátorodik arra, hogy bálványhúst egyék? ¹¹Így tudásoddal tönkreteszed aggályos testvéredet, akiért Krisztus meghalt. ¹²Ezért ha testvéred ellen vétkezel, mert megsérted aggályos lelkiismeretét, Krisztus ellen vétkezel. ¹³Tehát ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, inkább soha nem eszem húst, csak hogy testvéremet meg ne botránkoztassam.

Nálunk nem ételről, hanem kifejezésekről van szó. Tudjuk, hogy az, hogy valaki Rómával egyesült ortodox, ugyanazt jelenti, mint az, hogy keleti katolikus (ha úgy akarod olvasni: görög katolikus). De mivel mások ezt nem tudják, és esetleg összekeverik a "valódi" ortodoxokkal, az ő kedvükért többet nem használom ezt a kifejezést.

Ezért ünnepélyesen kijelentem:

A TOVÁBBIAKBAN KELETI KATOLIKUSNAK VALLOM MAGAM.

A blogon is ezt a kifejezést fogom használni. Természetesen semmi sem változik attól, hogy elvetem a szívemnek kedves kifejezést, de ha csak egy ember lelke nyugodtabb lesz tőle, már megérte.