Nem hittem, hogy erre szükség van, de úgy tűnik, mégis. A továbbiakban kérek mindenkit, hogy a kommentelésben az alábbiakat tartsa be:

1. Ez egy keresztény blog. Te nem kell az legyél, de kérlek, soha ne káromkodj (azaz ne szidd Istent vagy a szenteket)!
2. Ha a másikat nem ismered személyesen, akkor ne is minősítsd őt, csak a véleményét! Nem kell egyetérteni senkivel. De ha valaki marhaságot ír, nem biztos, hogy ő maga is marha. Engem minősíthetsz, de másokat nem, csak ha személyes szeretetkapcsolat van köztetek.
3. A másik nemi identitására, vallására, családjára nem lehet bíráló megjegyzést tenni.
4. Írásban fejezed ki magad. Ez megmarad. Gondold át kétszer, mit írsz le! Mielőtt lenyomod az ENTER-t, olvasd át még egyszer a kommentet!
5. Ha valakit mégis megbántottál, kérj bocsánatot! Hidd el, nem ciki!
6. Ne a rosszat, a bántót keresd a hozzászólásokban! Ne gondolj bele hátsó szándékot! Azt gondolja, amit leírt. Ha nem érted pontosan, kérdezz rá, majd megmagyarázza.

A lényeg: a másik vélemény is testvértől jön. Nem ellenségtől! Ezért sose beszélj úgy a másikkal, mintha ellenség lenne.

Többször írtam: a barátaim (Istennek legyen hála) nem olyanok, mint Az ember tragédiájából Isten: "Csak hódolat illet, nem bírálat!" Éppen ezért én kritizálok is. Kizárólag (!!!) azt, akit nagyon szeretek.

Soha nem állítottam, hogy nem Levente Egyházunk legjobb papja. Sőt, most is állítom, hogy ő a legjobb szónok, és ő a legjobb ember. Ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Bár (ez sem titok)  a kapcsolatunk megromlott, ennek ellenére én őt apámnak tekintem, mindig is úgy fogom tisztelni. És egy szava elég lenne ahhoz, hogy ha valamit rosszul csinálok, azon változtassak. A szememben ő a legbölcsebb és a legszentebb ember a földön.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy birka módon nézni kell, ha valamit esetleg helytelenül cselekszik. Az elmúlt 18 évben (gondoltad, testvér, hogy már ilyen régen?) mindig beszóltam neki, ha úgy éreztem, valamin változtatnia kell. Felnőtt férfi, a döntés az ő kezében van. De jelezni, ha bajt látok, igenis kell. Nem az a helyes szeretet, hogy szó nélkül hagyom, ha hibázik. Az meg pláne nem, ha istenítem, és nem vagyok hajlandó meglátni a hibáit.

Ezt csak azért írtam le, mert egyes kommentekből azt vettem ki, hogy van, aki úgy gondolja: más papokat jobban tisztelek, szeretek nála, ezért támadom őt. Nem támadom, de ha úgy érzem, valamit rosszul csinál, ezután is leírom (név nélkül, csak az érti meg, aki meg is akarja).

Tudom, kicsit furcsa a kép, de elég sok mindent kifejez, amit érzek. Nincsenek keményebb mondatok ezeknél:

Ha bármit eltitkolnál, csak bűneidet tetéznéd. Vigyázz hát, gyógyító helyre jöttél, nehogy gyógyulatlanul távozzál!

Pár hete, ha egyedül maradok, éjjel-nappal ezt hallom a fejemben (tudom, "a hangok!!!"). Meg is határozza a napjaimat. Sajnos nem úgy, hogy akkor elmegyek arra a bizonyos "gyógyító helyre" (bár én megpróbáltam... már háromszor! Csak ott életben is meghallottam a fenti szavakat, és azonnal lefagytam tőlük. Úgy éreztem, az történt, mint amit a képen láttok), hanem félek. Napról napra jobban félek, és gyűlik bennem az ebből fakadó agresszió és a harag. Ez a félelem lassan már a hétköznapok feladataiban is akadályoz. Abban meg pláne, hogy ezt az "eltitkolást" megszüntessem.

Adjatok tanácsot: mi a szöszt csináljak?

Végre bekövetkezett: Atanáz testvért püspökké szentelték. Bár nem az én egyházmegyém püspöke, de püspököm (már csak a személyes kötődés miatt is), így nem lesz nehéz szeretni őt, mint atyát, követni, mint pásztort, és hallgatni, mint tanítót.

A szentelés szép volt, megér egy külön bejegyzést (ha lesz rá erőm). Most inkább az érzésekről írok.

Évtizedes álom, nálam nagyobbak álma teljesült. Megnőtt egyházunk jelentősége, nagyobb szavunk lesz a püspöki karban is. És ami a legfontosabb: méltó, szentéletű ember került a trónszékre. Ez büszkeséggel és örömmel tölt el. Ezek azok a pillanatok, amikor jó görög katolikusnak lenni.

Akkor mi a bajom? Igazából semmi. Nem találhatok abban kivetni valót, ha a püspök valóban jó egyházmegyét akar, és ehhez a legjobb munkatársakat szeretné begyűjteni. Jól teszi, ez így méltó és igazságos. Az, hogy ez a barátaim költözésével, és így elszakadással jár, csak egy szükséges rossz. Nem fejtem ki bővebben, így is értitek.

Ismeritek a Mária evangéliuma musicalt? Abból van az idézet:

Íme, hát megtörtént, amit akartál,

Megváltás másnak, csak nékem áldozat!

Viszont ez az áldozat nagyobb, mint hittem... Nem akarok mindig ezen lovagolni, de elveszteni egy barátot nagyon rossz. Kettőt sokkal rosszabb. És a barátaim mellett a gyóntatómat is elveszteni már tényleg nagyon gáz.

Viszont így is azt mondom: ez az Isten akarata. Ha Atanáz az lesz, akinek lennie kell, ha szeretettel, de határozottan, türelemmel, de keményen kormányozza az Exarchátust, ha Istenszerető és emberszerető lesz egyszerre, akkor Egyházunk nagyon sokat nyer. És ha L. ebben akár csak egy kicsit is segíteni tudja, akkor az egész megérte.

³⁸"Halálosan szomorú a lelkem - mondta nekik. - Maradjatok itt és virrasszatok velem!" ³⁹Valamivel odébb ment, és arcra borulva így imádkozott: "Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!"  (Mt 26, 38-39)

Egyszerre van bennem szomorúság, csalódottság, harag és szégyen. Pedig ez mind az "erő sötét oldala". Egyelőre csak bízom benne, hogy a szeretet átsegít rajtuk.

Ma a b-i egyházközségnek volt a búcsúja. L. volt a szónok és a főcelebráns is. A Liturgia nem volt nagy durranás, kb. olyan volt, mint máskor, csak kicsit kevésbé ortodox :). A kórus énekelt, időnként szépen, de néha nagyon hamisan.

L. már az elején nagyon feszült volt, láttam, hogy indulatos, hallottam a hangján is. A prédikációban be is szólt K.L.-nak, méghozzá elég csúnyán. Égett a képem rendesen, hiszen az ő bunkósága azért engem is érint. A legrosszabb az volt, hogy K.L.-t láthatóan teljesen váratlanul érte a beszólás, nem értette, miért kellett beégetni, amikor semmi rosszat nem csinált. De felvette a kesztyűt, és a későbbiekben nem fogta vissza magát, olyan ortodox volt, hogy Palamasz Szent Gergely tanulhatott volna tőle.

Összességében elég rossz élmény volt számomra ez a búcsúi Liturgia. L. bunkósága nagyon rosszul esett, de az sem volt sokkal jobb, hogy láttam, milyen ideges, milyen rosszul érzi magát.

Kedves olvasók, legyetek szívesek imádkozni érte egy kicsit, hogy végre rendbe jöjjön!

Vége felé közeledik Húsvét fényes hete. Soha ennyire "pörgős" és fárasztó még nem volt. Minden nap volt valami, ami tönkre tehette volna, de valahogy mégis sikerült megmaradni húsvéti hangulatban. Nézzük a hét eseményeit!

Szerda: meló után kimentem egy kollégámhoz, egy régi adósságot törleszteni. Erről nem írok többet (mert kiröhögnek az öcséim). Jó későn értem haza (8 után), hihetetlenül fáradtan, de teljesen felpörögve.

Csütörtök: este Szent Liturgia, utána elmentünk K-vel és L-val lumpolni. Ismét felpörgés, jó kései hazaérkezés. Azért  a hangulatomat egy kicsit beárnyékolta a kérdés, hogy hányszor tudunk még együtt elmenni valahová? De ez csak hazaérkezés után tört rám, így az este jól telt el.

Péntek: vecsernye, majd utrenye (bár nekem ugyanúgy röhögnöm kell mindig az esti utrenyén, mint a reggel 9-kor végzett nagyvecsernyés Bazil liturgián). Utána felmentünk B.P-hoz. Egy idő után elszállingóztak az emberek, akkor kifejezetten jó beszélgetés alakult ki. Mi régebben nagyon jóban voltunk, úgy tűnik, ez kezd helyreállni. (De nagyon hülye helyzet részt venni a R-n egy olyan szertartáson, amit L. nem támogat, és haverkodni egy olyan pappal, akit ő nem szeret).

Szombat: itt tartunk :). Jó hangulatú cserkészet, találkozás a keresztfiammal. És meglátjuk, mi lesz még.

Jó volt ez a hét. Istennek hála, Húsvét végig kitartott.

Bárha a sírba is leszálltál, Halhatatlan, * de a pokol hatalmát megrontád, * és föltámadtál, mint győzedelmes Krisztus Isten, * a kenethozó asszonyoknak mondván: Örvendjetek! * És apostolaidnak békét ajándékozván * föltámasztád az elesetteket.

 Óh halál, hol van a te fullánkod? Alvilág, hol van a te győzelmed? Feltámadott Krisztus, és lehullottak a démonok. Feltámadt Krisztus, és örvendeznek az angyalok. Feltámadt Krisztus, és senki halott nincs a sírban.

Aranyszájú János, Konstantinápoly érsekének beszéde

Krisztus Istenünk dicsőséges és üdvösséges feltámadásának szent és fénythozó napján. 

 Aki jámbor és istenszerető, élvezze ezt a szép és derüs ünnepséget.

 Aki hálás szolga, örvendezve lépjen be az ő Urának örömébe.

 Aki a böjtölésben megfáradt, élvezze most a jutalmát.

 Aki az első órától munkálkodott, nyerje el ma igazságos bérét.

 Aki a harmadik után jött, hálásan ünnepeljen.

 Aki a hatodik után érkezett, egyáltalán ne kételkedjék, mert semmiben sem károsodik 
meg.

 Aki a kilencedik óráig késlekedett, jöjjön, egyáltalán ne habozzék.

 Aki csak a tizenegyedikben érkezett, az se féljen késlekedése miatt; mert bőkezű az Úr: az utolsót éppúgy fogadja, mint az elsot, a tizenegyedik órában érkezettet éppúgy megpihenteti, mint azt, aki az elsőtől fogva dolgozott; a későbbit is kegyelmébe fogadja és az elsőt is megbecsüli; annak is ad, ezt is megajándékozza; a cselekedeteit is elfogadja és a szándékát is üdvözli, a munkáját is megbecsüli és az elhatározását is megdicséri.

 Lépjetek hát be mindannyian a mi Urunk örömébe; elsők és másodikok, élvezzétek jutalmatokat.

 Gazdagok és szegények, együtt ujjongjatok.

 Mértékletesek és könnyelműek, tiszteljétek ezt a napot.

 Akik böjtöltetek és akik nem böjtöltetek, vigadjatok ma.

 Tele az asztal, tobzódjatok valamennyien.

 Sok a borjú, senki se távozzék éhesen.

 Mindannyian élvezzétek a hit lakomáját.

 Mindannyian élvezzétek a jóság bőségét.

 Senki se siránkozzék szegénysége miatt, hiszen megjelent a közösség országa.

 Senki se bánkódjék vétkezései miatt, hiszen bűnbocsánat kelt ki a sírból.

 Senki se féljen a haláltól, hiszen megszabadított minket tőle az Üdvözítő halála.

 Eltörölte azt, amikor alávetette neki magát.

 Leigázta az alvilágot Az, aki alászállt az alvilágba.

 Megkeserítette azt, amikor megízleltette vele az Ő testét.

 És ezt látván előre Ézsaiás, így kiáltott fel: Az alvilág – úgymond – megkeserült, amikor ott lenn találkozott Veled.

 Megkeserült és megrontatott.

 Megkeserült és megcsúfoltatott.

 Megkeserült és megöletett.

 Megkeserült és megsemmisült.

 Megkeserült és megbilincseltetett.

 Testet ragadott meg és Istent talált.

 Földet ragadott meg és a mennyel került szembe.

 Olyat ragadott meg, amit látott, és oda hullott alá, ahonnan nem látott.

 Óh halál, hol van a te fulánkod?

 Alvilág, hol van a te győzelmed?

 Feltámadott Krisztus, és lehullottak a démonok.

 Feltámadt Krisztus, és örvendeznek az angyalok.

 Feltámadt Krisztus, és senki halott nincs a sírban.

 Mert feltámadván Krisztus a halottaiból, első zsengévé lett az elhunytak közül.

 Övé a dicsőség és a hatalom mindörökön örökké. Ámen.

 Régebben írtam egy bejegyzést, ami nagyon nagy vihart váltott ki (http://anticenzor.blog.hu/2010/12/03/templombucsu_valahol_europaban). Bevallom, nekem az egyik kedvencem. Annak a stílusában írom le a mai feltámadási szertartást.

 1. tudósítás: a tárgyilagos

2011. április 24-én, hajnali fél 5 órai kezdettel a R.-i templomban feltámadási szertartást, majd pászkaszenteléssel egybekötött Szent Liturgiát vezetett B.I. helynök úr. A szertartás a templom hivatalos ünnepi rendjén kívül zajlott, 15 fő részvételével.

Az istentisztelet után a jelenlévők agapét tartottak a hittanteremben. Az ünnepség fél 8-kor zárult.

2. tudósítás: a görög szertartású római katolikus

2011 húsvétján hajnali fél 5-kor feltámadási szertartás volt a R.-i templomban. Ez nem az egyházközség ünnepe volt, hanem szakadár,féleretnek ortodox k-ök tartották a magánakciójukat (eleve jó kérdés, miért tűri ezt az egyház... mondjuk, a féleretnek helynök vezette...).

Eleve az időponttal gond van. Emberek, akkor még nem jár a busz! Hát ér ennyit a feltámadás? Na jó, ezt még elviseltük volna. De az a rengeteg ének! A hajlongó, szakállas pap, hajlongó, szakállas ministránssal! És még a nép között sem szabadultunk meg tőlük: ott is egy csomó szakállas ágrólszakadt volt, még egy pap is, valami furcsa fazonú reverendában (miért nem vett inkább papi civilt?), madzaggal a kezén. Az a cirkusz, amit levágott! Csomó meghajlás, az ikonok csókolgatása... felháborító! Még szerencse, hogy utána megült a padban, és nem cirkuszolt tovább.

A szertartás végén jött a prédikáció. És a helynök ahelyett, hogy okosakat mondott volna (hiszen doktor, biztos tud), amin jót lehet szundizni, valami réges-régen meghalt szenttől olvasott fel egy írást! Közben szemben állt, és vigyorgott, mintha ez az egész dolog őt személyesen érintené!

OK, még ezt is megemésztjük. De ekkor meg elkezdett misézni! Nem lehetett hazamenni vagy pletyizni egy kicsit, mert egyszercsak misét mondott. A jelenlévők meg énekeltek, esély sem volt egy normális betétes misére! 3 antifona, kisekténiák... minek ennyi Uram, irgalmazz? Fél óra alatt is le lehet misézni, minek akkor másfelet cirkuszolni? Ráadásul a papi imák egy jelentős részét is hangosan mondta, biztos csakis azért, hogy minket bosszantson.

A misén is volt prédikáció, de semmi tudományos újdonságot nem tudtunk meg. Sőt, semmit sem tudtunk meg. Arról szólt, hogy Jézus szeret, azért volt ez az egész, és a húsvét szép. És mindezt olyan halkan, visszafogottan, semmi szónoki fogást nem láttunk, amit utána mesélni lehetne. Egyszerűen azt érzékeltük, hogy ez a pap nagyon szereti Istent, és biztos abban, hogy mi is. És hogy boldog, és ezt a boldogságát megosztja velünk is. Ilyen beszéddel a szíveket meg lehet fogni (a jelenlévő ifjakét sikerült is), de szónokversenyt ugyan nem nyerne vele!

Arról ne is beszéljünk, hogy az Evangéliumot is "cifrázta" a pap. Ok, előfordul, hogy valaki idegen nyelven olvassa fel húsvétkor (láttunk már ilyet, de minek? Csak hosszabb lesz), de azok rendes nyelvek voltak, nem görög vagy ószláv.

A végén még húzták az időnket egy kis ételszenteléssel (azt is lehetne rövidebben... minek kell füstölni is, vizezni is???), meg oda kellett menni a paphoz megcsókolni a keresztet, de utána lehetett menni kajálni. 

Amit nagyon hiányoltam: egy szépséges népéneket sem énekeltünk. Hát lehet így élni???

3. tudósítás: az ortodox k.

2011 húsvétja előtt kicsit aggódva néztük, hol fogjuk ünnepelni a feltámadást. Az este 8 órás kezdet ellen minden porcikám tiltakozott, a R.-i templomban pedig... hát... mostanában kicsit "alternatívak" a szertartások.

Ezért örültünk, amikor kiderült: B. atya hajnali fél 5-kor végez feltámadási szertartást, majd Szent Liturgiát a R.-én. Innentől egyértelmű volt, hol fogunk ünnepelni.

A szertartásban semmi különös nem volt. A csendes, mindenen átragyogó öröm, a mély imádságok, tiszta dallamok segítettek megérteni azt, amit annyira vártunk. Aranyszájú Szent János felolvasott húsvéti beszéde bíztatást, erőt adott. 

A teljes, rendesen elvégzett Szent Liturgián találkozhattunk is a Feltámadottal. A homília a legjobb húsvéti beszéd volt, amit valaha hallottam. Semmi különös nem volt benne, egyszerűen az Isten és ember közötti szeretetről szólt, de úgy, hogy egy pillanatra beleláthattunk a pap lelkébe. Ritka az ilyen pillanat, nagyon megérintette a jelenlévőket. 

Ezen kívül mit lehetne még mondani? Pászkaszentelés, antidor-osztás. A végén jó hangulatú agapé. 

Aki ott volt, biztos vagyok benne, hogy megértette: Feltámadt Krisztus!

4. tudósítás: az elfogult

Tudjátok: nekem a R. templom második otthonom. Oda megyek haza, pontosabban oda mennék, ha elhangzana az a bizonyos "füttyszó" (aki érti, érti). Éppen ezért nagyon szerettem volna ott ünnepelni a húsvétot. Ez bizonyos fokig sikerült is.

Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott!

Mi a keresztrefeszítés? 

Egy orvos így ad róla fiziológiai leírást: „Ahogy lassan lefelé csúszott… a csuklókon átvert szögeken függve, kínzó fájdalom hasított az ujjaiból kiindulva a karjain át az agyába; a csuklókon átvert szegek nyomást gyakoroltak a középső érző-mozgató idegre. Ahogy feljebb küzdötte magát, hogy a feszítő kíntól szabaduljon, egész testsúlyát a lábain áthaladó szögre helyezte. Újra szörnyű fájdalmat érzett, melyet a lábcsontok között haladó idegeket átszakító szög okozott. Ahogy karjai kifáradtak, izmai görcsbe rándultak, újabb erős, szűnni nem akaró, hasogató fájdalmat okozva. A görcsök miatt képtelen volt feljebb küzdeni magát, így egyre nehezebben tudott lélegezni. Még képes volt tüdejébe beszívni a levegőt, kilélegezni azonban már nem tudta. Küszködött, hogy kissé feljebb emelkedjen, legalább egy apró lélegzetre… Órákig tartott ez a határtalan fájdalom; a minden kilégzéshez szükséges kicsavarodás; az izom-szaggató, ízekig ható görcsök; a fuldoklás; az égető fájdalom, ahogy korbácsolástól összeroncsolt hátát újra meg újra felszakította a durva gerenda, valahányszor feljebb küzdötte magát, majd újra lecsúszott. Aztán újabb gyötrelem következett: mély, szorító fájdalom a mellkasban, ahogy a szívburok lassan vérsavóval telt meg, és nyomást kezdett gyakorolni a szívre. Már csaknem vége volt; a vér- és folyadékveszteség elérte a kritikus szintet; az összeszorult szív küszködött, hogy nehéz, sűrű, alvadékony vért pumpáljon a szövetekbe; a megkínzott tüdő kétségbeesett küzdelmet vívott egyetlen kortynyi levegőért. Érezte, ahogy a halál hidege átjárta mindenét… végül engedett neki, és hagyta, hogy teste meghaljon.” A Biblia ezekkel a szavakkal jegyzi fel: „és keresztre feszítették”.

Keresztre emelték föl a mindenség Fenntartóját, s az egész természet fölzokog, mikor őt meztelenül keresztre feszítve látja. A nap elrejtette sugarait, a csillagok elvesztették ragyogásukat, a föld nagy rémületében megrendült, a tenger kiáradt, és a kősziklák meghasadtak, sok sír megnyílt, és az elhunyt szentek holtteste föltámadt. Az alvilág nyög odalent, a zsidók pedig azon tanácskoznak, hogyan titkolják el Krisztus föltámadását. Az asszonyok viszont fölkiáltanak: * Ez az a legáldottabb szombat, * melyen Krisztus fölébredve harmadnap föltámad.

A gyónás szentség. Ezt mindenki tudta, ugye? Ennek ellenére higgyétek el, fontos leírni. Ugyanis ha szentség, akkor Istennel találkozunk benne. Innentől nem egy szokás, nem egy kötelesség ("Évente gyónjál, és legalább a húsvéti időben áldozzál!"  ugye, emlékeztek erre a szörnyűségre? Hát felejtsétek el sürgősen!), hanem találkozási lehetőség a hozzánk legközelebb állóval.

Mi is történik ekkor? Van egy lélek, amely rádöbben, milyen hihetetlenül messze távolodott Istentől. Elszakította magát egy súlyos bűnnel, vagy a hétköznapok kis hibái, közömbösségei távolították el? Lényegtelen. A fontos az, hogy messze került. Olyan messze, hogy már nem reménykedhet abban, hogy visszatalál. És azt mindnyájan tudjuk: a bűn zsoldja a halál. Aki Istent elhagyja, az elveszett. Azonban itt lép be a megváltás. Isten nem akarta, hogy elvesszünk, még akkor sem, ha mi napról napra, újra és újra elhagyjuk Őt. Ha a lélek valóban rádöbben, mit jelent az, hogy egyedül maradt, ha valóban vissza akar térni, akkor erre lehetősége van. Egyszerűen a Megfeszített elé kell állni. El kell fogadni az áldozatot, amit hozott. Ennyi.

Innentől egyértelmű, mi a gyónás: én, az ember elhagytam Istent. Ezt felismertem, hiszen tapasztaltam: a helyzetem nem jó, rosszul érzem magam, így nem tudok élni. Ezért elé állok, bevallom, hogy elhagytam, és kérem az irgalmát. Gyakorlatilag elfogadom a bocsánatot, amit kínál. És Ő örömmel fogad vissza, hiszen az egész megváltás értem, az én üdvözülésemért történt (nagyképűnek hangzik? Akkor is így van...).

Hogy megy ez a gyakorlatban? Semmiképpen sem úgy, hogy "elkövettem, nem baj, majd meggyónom". Az csak kigúnyolása lenne a gyónásnak, nem közeledés Istenhez, hanem az eltávolodás konzerválása. Ennél sokkal nehezebb a dolog. Látom, tapasztalom, érzem, hogy baj van. Nem megy az imádság, türelmetlen vagyok, nem szeretem eléggé az embereket, stb. Megvizsgálom a lelkiismeretemet. Ezt úgy tehetem meg a legkönnyebben, ha megkérdezem minden tettemről: ezt csináltam volna, ha Krisztus ott áll mellettem? Így beszéltem volna, így dolgoztam volna, így imádkoztam volna, így vezettem volna? Ha nem csak tudom, hogy velem van, hanem látom is? Ha igen, akkor OK. Ha nem... akkor az a tett (vagy mulasztás, hiszen az is lehet) már eltávolított Tőle. (Persze, ez a módszer csak akkor működik, ha nem gyónok túl ritkán. Ember legyen a talpán, aki 3-4 hónap távolságból átlátja a tetteit.)

Ezt követően fordulok a paphoz, aki tanúként jelen van a gyónás során. Nem a pap gyóntat, hanem én gyónok, miközben a pap jelen van. Nem a papnak mondom el a bűnöket, hanem Istennek. Nem a pap adja a feloldozást, hanem Isten. (Persze, ehhez az is kell, hogy a pap ne értse félre a szerepét, ne akarjon gyóntatni, ne ő akarjon feloldozást adni, stb.) 

Így máris értelmetlen a nem-keresztények gúnyos kérdése: miért kell a papnak a bűnöket elmondani? Nem kell. Nem is mondom el neki. (Ezért nem szeretem a lelkivezetéssel egybekötött gyónásokat... annyira más a kettő! A lelkivezetőnek valóban elmondom , mi a gond... de ez nem gyónás, nem jó keverni.) Csak jelen van, amikor Istennek elmondom, és tanúskodik mellettem. (Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják: tök mindegy, kinél gyónunk, a feloldozás a fontos. Szerintem ez nem igaz. A gyónás egész folyamata fontos, a lelkiismeretvizsgálattól a záró áldásig. És igenis sokat számít, ha akkor, amikor gyakorlatilag lemeztelenítem a lelkemet Isten előtt, amikor a legmélyebb mocsokságaimat tárom fel, olyan ember van mellettem, akiben 100 %-osan megbízom, aki előtt biztosan nem kell szégyenkeznem. Javaslom, addig keress, amíg nem találsz ilyen gyóntatót. Megnyugtatlak: nekem kb. 10 évbe tellett.).

Így, nagyhéten jobban rádöbben az ember, mennyire szüksége van Isten megbocsátó kegyelmére. Ő segítsen meg minket, hogy amikor majd az ítélet napján ott állunk előtte, ki tudjuk mondani a "varázsszót": Uram, irgalmazz!, és Hozzá, az Ő országába jussunk.

Mint korábban írtam: egyszer minden véget ér. A nagyböjt is. Virágvasárnap egy újnak a kezdete: Jézus bevonult Jeruzsálembe. Messiásnak kijáró hódolattal fogadták. Utána pár nappal megfeszítették.

Keresztény életünk is ilyen, bizony, gyakran vagyunk jeruzsálemi zsidók. Éljük világunkat, igyekszünk tisztességesek lenni, persze a magunk módján, aztán egyszer csak megjelenik Krisztus. Megörülünk, a messiásnak kijáró hódolattal fogadjuk. Felvesszük a szent keresztséget, vagy ha azt már gyermekként megkaptuk, akkor elkezdünk templomba járni, imádkozni. Elfogadjuk, megvalljuk, hogy Ő király és Isten. Aztán meg a bűneinkkel napról napra, újra és újra megfeszítjük.

Soha nem éreztem Virágvasárnapnak azt a lelkes ujjongását, amit sokan, tanáraim, papjaim át akartak adni. Mindig a helyzet iszonyatos fonáksága ütött meg: igen, ma megvallom Krisztust, eléterítem a ruhámat, hozsannát kiáltok, holnap meg megfeszítem. Hiszen ne essünk tévedésbe: a keresztény, szentségekben részesült, magában a Szentlelket hordozó ember minden bűne, amellyel eltaszítja magától Istent, felér a hozsannát kiáltó, de Jézust valójában nem ismerő, őt így megfeszíttető zsidók bűnével. Főleg, hogy ők ezt csak egyszer tették meg, én meg napról napra.

Nem tudom, mások hogyan élik meg a nagyhetet, számomra mindig nagyon nehéz. És nem az, hogy az ember folyton álmos és éhes, sokkal inkább az, hogy ilyenkor a legpogányabb is szembesül a bűneivel. És bár tudom, hogy ezen egy gyónás segítene, de az általatok is ismert okok miatt az nehezen megy.

Bízom benne, hogy a szertartások átsegítenek valahogy, és esetleg még gyónni is tudok (bár erre nem látok sok esélyt, de szorítsatok!).

Nagyhétre egy verset ajánlok nektek, amit már tavaly is ilyenkor írtam az akkori blogba. Érdemes elgondolkodni rajta.

Reményik Sándor: Ha számbavetted

 

Ha számbavetted mind a vétkeid 
Szemed ha metszőn önmagadba látott: 
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk, 
Mert végtelen a vétkeinknek száma 
S talán nem az a legölőbb csapás, 
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.

A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán 
S tán az se, mit suttogva, hátmögött 
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet, 
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet, 
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért, 
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped 
Egy szónkért, mely meg tudná váltani, 
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe, 
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -
És eltapostuk, mint egy bogarat.

Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk, 
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk, 
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

Ha számbavetted mind a vétkeid, 
Szemed ha metszőn önmagadba látott: 
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.

Nagyon-nagyon nehéz a böjt utolsó szakasza. Folyamatosan éhes és álmos vagyok, ráadásul a cégnél sem megy minden a legjobban (egy idióta kisfőnökkel meccselek, de nem hiszem, hogy nyerhetek. Ha meg vesztek, akkor az egész csoportom nagyot szív). Igazából egy dolog hiányzik az életemből, és ez az alázat.

Kemény dolog az alázat. Van egy kellemetlen mellékzöngéje, mintha azt jelentené, hogy csúszok-mászok mások előtt. Pedig nagyon nem erről van szó! Az az ember alázatos, aki tudja, hol a helye. Hol a helye a társadalomban, a családjában, az emberek között, és az Istennel szemben. 

Mondhatod: akkor nincs gond, hiszen tudod, ki vagy, és hol vagy valójában. Itt akkor álljunk meg egy percre! Tényleg tudod? Tudod, mit miért teszel? Ismered magad annyira, hogy elkerüld a bűnt, a csapdákat, amibe én (meg sajnos sok más ember is) napról napra beleesek? Tudod, mennyire semmi vagy még a teremtett világhoz képest is, hát még Istenhez képest? 

Ha valóban tudod, akkor nagyon csodállak. Akkor valóban alázatos vagy. De ha mégsem olyan biztos ez a tudás, akkor szánj rá pár órát most, a nagyböjt végén! Vonulj félre egy csotkival és a Szentírással valahová, és ne csinálj semmit, csak igyekezz megtudni: ki vagy te? Segít Jób könyve, a Prédikátor könyve (nem véletlenül ezeket olvassuk a templomban is mostanában!!!).

Van szerencsém több igazán alázatos embert ismerni. Tanácsot is kértem tőlük, hogyan lehetnék én is alázatos. Egyikük a belső imát javasolta, nem véletlenül. A belső imában az ember szemtől szemben áll Istennel. Nem tudom takargatni magam, nem segít csodálatos liturgiánk sem, hiszen a keleti kereszténynek ez az egyetlen olyan imája, amiben nincsenek gyönyörű dallamok és szent szövegek. Egyedül vagyok, kendőzetlenül, az Úr előtt. Ott mindenki rádöbben, ki is ő (még én is, csak én hamar el is felejtem). 

Másikuk gyakorlati tanácsokat adott. Ilyeneket: "társaságban fogd be a szád, akkor is, ha jobban értesz az adott dologhoz, mint a többiek!" Ez is nagyon hasznos. Hidd el: pár ilyen csöndben maradás, és rájön az ember, nem is olyan okos, mint hitte. 

Most kemény dolgot írok, de meggyőződésem, ezért elmondom nektek is, legfeljebb kiakadtok. Mindegy, milyen bűnöket követsz el, ha igazán alázatos vagy, üdvözülsz. És mindegy, mennyire "szent" életet élsz, ha nem vagy alázatos, nem üdvözülhetsz.

Adja meg az Úr mindannyiunknak, hogy meglássuk, kik is vagyunk mi, és hol állunk a világban! Hiszen minden jó adomány és minden tökéletes ajándék, így az alázat is felülről van. Talán a megszerzéséhez az első lépés, hogy ezt megértjük, és attól kérjük, aki megadhatja.

(Magyarázat a képhez: Egyiptomi Szent Mária ikonja. Ő valóban alázatos volt, üdvözült is. Érdemes elolvasni az életét, akár itt: http://mek.niif.hu/04600/04626/html/legenda0040.html)

Ma este egyszer csak rámzuhant a tudat, hogy a barátaim hamarosan el fognak menni. Hónapok óta tudom, de valahogy a szívem mélyén eddig nem tudatosodott. Persze, szomorú voltam miatta, de ennek ellenére úgy érzem, nagyon ügyesen elzártam magamban, valahogy úgy éreztem, hogy a költözés és a távolság ellenére minden marad a régiben.

Ma egy apróság hozta elő a veszteség-érzést: nagyböjti vecsernyére akartam menni, de nem tudtam, mert egy idióta kisfőnök elhúzta az időmet. 5 óra helyett 3/4 6-kor tudtam indulni, negyed óra alatt semmiképpen nem érek el a templomba, így kénytelen voltam egyedül elénekelni a szertartást. Eddig nincs is semmi baj. De így nem találkoztam velük. És már soha többet nem leszek olyan nagyböjti vecsernyén, amit L. tart. Lehet, hogy sok szebben, méltóságteljesebben leszek (bár nem hiszem), de olyanon többet soha. És K. nem fog mellettem ülni a templomban... és ettől minden egészen más lesz.

Gyerekes, és keresztényhez nem méltó dolog ilyen apróságon sírni. Ha valakinek a barátja pap vagy papné, annak tudnia kell, hogy nincsenek örök életre szóló szolgálati helyek. Az adott percnek kell örülni, hiszen a püspök szava hamar 150-200 km-re viheti a másikat. És nem csak a papot köti az engedelmesség, nekem is el kell tudnom fogadni a döntést.

Én voltam olyan amatőr, hogy ezt nem tudtam, azaz nem voltam hajlandó tudomásul venni. Tudjátok, hogy nagyon nehezen barátkozom. Annak, hogy a "semmiből" előtoppant K., annyira örültem, hogy eszembe sem jutott: "önvédelemből" nem lenne szabad engednem, hogy teljesen közel kerüljön hozzám. L.-t meg pláne nem! Hiszen elhatároztam: papban soha, de soha többé nem bízom meg annyira, hogy barátomnak nevezzem. Erre meg ahelyett, hogy meghagytam volna a megbecsült "jó haver, barátnőm férje, gyóntató" tisztségben, barátommá, pótöcsémmé léptettem elő.

Most, 1-2 hónappal a tényleges búcsú előtt tört rám az igazi, mély szomorúság. Természetesen nem fogom ezután sem kimutatni... Én is tudom: egyszer minden véget ér. Erről szól a dal is, fogadjátok szeretettel.

(

(Persze, minden véget ér, nem a Mennyben vagyunk. De ennek ellenére bármit megadnék azért, hogy még egyszer L. nagyböjti vecsernyéjén részt vehessek úgy, hogy K. ott ül mellettem...)

Egymás után két nagyon jó és tanulságos hétvégém volt.

1. Március 12-14 között tavaszi táborba mentünk a csapattal. Mivel nagyböjti lelkigyakorlatra nem hívhattam papot (az ismert körülmények miatt), így kénytelen voltam én belevinni azt a programba. Szent Efrém fohászát elmélkedtük végig, és ezzel összefüggő lelki feladatokat hajtottunk végre.

Meglepő volt, mennyire összeszedettek és fegyelmezettek voltak a fiatalok, és kellemesen meglepődtem azon is, mennyire megpróbálták megélni a feladatokat (de erről a résztvevők véleményét kommentben szívesen olvasnám). Leírom a fohászt, imádkozhassátok ti is:

Életem Ura és Uralkodója, ne engedd hozzám a jóra való restség, könnyelműség, pénzvágy és megszólás szellemét! Ajándékozd inkább szolgádnak a józanság, alázatosság, állhatatosság és szeretet lelkét! Igen, Uram, Királyom! Add meg, hogy megismerjem bűneimet, és meg ne ítéljem felebarátomat, mert áldott vagy örökkön-örökké! Ámen.

Nem utolsó sorban G. atyával is találkoztunk, mert Budapesten járt, és kijött elénk, amikor megérkeztünk. Hónapok óta nem láttam őt sem.

2. Március 18-20 között Kányba mentem. Az odafelé vezető úton végig esett az eső, összefagyva, átázva érkeztem meg. De ott hamar kisimultak az elmúlt hetekben összegubancolódott idegeim... Azért persze a sátán jelen volt, és egy kicsit sikerült is megrontania az ottlétet. De nem hagytam magam :). Erről nyilvánosan nem írok többet (nehogy valami jószándékú olvasó esetleg e-mail-ben szétküldözgesse... volt már ilyen).

Hazafelé G. barátomékhoz is bementem. Hónapok óta nem láttam őket. Nem szóltam, hogy megyek, igazából csak 10 percre akartam beugrani. Ez nem jött össze, jó kis beszélgetés lett belőle (egyébként fontos is volt, de ez is bizalmas). És jót tett, hogy láttam rajtuk az örömöt, amikor "betoppantam". Tudjátok, az ismert előzmények miatt a régi barátaimmal szemben kicsit tartózkodóvá váltam. Nagyon fontos volt számomra, hogy éreztem: G. és családja nem változott.

(Milyen béna dolog, hogy nem írhatok neveket! De nem tudnám elviselni, hogy még egy barátomat utálják csak azért, mert én szeretem.)

Ez a két hétvége sokkal többet segített a böjt megértésében, mint sok-sok okos tanítás, olvasmány. Először végigelmélkedtük, hogyan is lehet böjtölni, méghozzá Isten legjobb barátainak, a gyerekeknek a segítségével. Utána meg gyakorlatban láttam a megvalósítást. Már csak az kéne, hogy valóban át is tudjam venni a tanult mintát.

Holnap találkozom szentéletű lelkiatyámmal, és utána gyónni is fogok. Talán ez elég lesz ahhoz, hogy valóban egy új, keresztény élet kezdődjön el.

Jó régen írtam blogot! Azóta nagyon sok minden történt. Címszavakban:

• Voltam Nyírbátorban L. szüleinél, utána a bálban. A bál nem volt nagy szám, de a hétvége összességében szuperül sikerült (leszámítva, hogy L. beteg volt, nem akart gyógyulni, én meg igyekeztem úgy aggódni, hogy ne vegye észre sem ő, sem K.). Vasárnap Pócsra mentünk Liturgiára. Á. tesó végezte, úgy, ahogy azt kell. Szinte még én is megtértem!!!
• Nagyon-nagyon nagy főnök lettem. Nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb emberek főnöke :). Egyelőre viselem, mostanra megszoktam.
• Elkezdődött a Nagyböjt. Istennek legyen hála! Már nagyon vártam, de gyónni is kéne, mert az kell a teljes fordulathoz.
• I. az elmúlt pár hétben rendszeresen jár foglalkozásra. Már ennyi idő alatt is látom a hatást a gyerekeken.
• Atanáz testvér püspök lesz!!!!!!! Jobb embert keresve sem találhattak volna. És úgy tűnik, neki (kivételesen) jó érzéke van arra, hogy a legjobb embereket gyűjtse maga mellé...
• Van egy olyan dolog, amiről (még) sajnos nem lehet írni... pedig most az foglalkoztat a legjobban. De nem baj, majd idővel megtudjátok!

Röviden ennyi. Persze van más is, ami foglalkoztat, de azt úgyis tudjátok :). Ha nem, akkor a dal megmagyarázza. Meg nem nevezett testvér: kérlek, gondolkozz el rajta! Legalább magad alatt ne vágd a fát...

Először és utoljára írok nevet ebbe a blogba. De ez a dal, a benne föltett kérdés egyes-egyedül Leventének szól.

És akkor álljon itt a szöveg:

Azt hittem én, 
sikeremet látva 
együtt örülsz majd vélem.
De nem így lett, 
hiszen akkor szeretsz csak, 
hogyha gyenge bábnak látsz.
Neked fáj mit elértem.
És amikor szólok, 
hidd el,én jó úton vagyok!
Nézel, mint ki mit sem ért.
Eltaszítasz.
Miért nem fogadsz el?
Miért nem szeretsz, miért?
Nem tagadom, 
bennem bízni hiba tán.
Nem kaptál elég hálát.
Igazad van, lelkem örömvadász 
Izgat minden egyes perc, 
ha élvezet jár át.
Mit tehetnék?
Bent él a csínytevő gyerek, 
aki mindig voltam én.
Egyre csak kérdi:
Miért nem fogadsz el?
Kérlek mondd meg, miért?
Miért várod el, hogy olyan legyek mint te?
Miért kéne mást játszak?
Ez vagyok én!
De a legszőrnyűbb, hogy meg nem értem, 
miért tagadtál meg engem?
Hisz én nem voltam soha más, 
akkor bűnösnek miért látsz?
A bűnöm az csupán, hogy 
miért nem járok más nyomán?
Óvtál engem gyönge, kicsi gyermekként.
Biztonságot adtál.
Míg élek én, elkísér, 
támaszt nyújt sok gond során,
Kétségek közt, mint emlék használ.
De nem tehetek mást, 
sorsom szólít, mennem kell az úton.
Ha máshogy élek, mit ér a lét?
Érteni ezt miért nehéz?
Miért nem fogadsz el engem?
Miért nem szeretsz ilyennek engem?
Miért nem szeretsz te engem?Mondd meg, miért?

Ez a hét alkalmas volt arra, hogy felnőjek. Talán nem végleges ez az állapot... legalábbis remélem, hiszen az Úr nem véletlenül a gyerekeket állította elénk példaképül. Amióta "papíron" felnőtt vagyok, tudatosan törekedtem arra, hogy gyerek maradjak. Igyekeztem a gyerek tiszteletével nézni a szüleimet és a papjaimat, a gyerek hűségével és odaadásával a barátaimat, a gyerek bizalmával az embereket és a gyerek egyszerűségével Istent. Ez tört össze, talán nem örökre, vasárnap este.

Milyen tanulságai vannak számomra az elmúlt napoknak?

• Nem kell annyira megbízni az emberekben. Bármikor előfordulhat, hogy teljesen váratlanul cselekszik valaki, akiben megbízol. Igen kedves kollégámban, majdnem barátomban kellett nagyon nagyot csalódnom. Ez bármikor újra megtörténhet. Az emberek iránti bizalom kilőve.
• Sajnos, valóban "könnyebben tenghet, aki alattomos". Egyszerű megfúrni valakit, csak óvatosan, a háttérből kell. Egy egyenes ember erre nem tud reagálni. Bár tudom, hogy ez a magatartás vezet a sikerhez, azért továbbra is igyekszem elkerülni.
• Az emberek változnak. Hiába hiszed, hogy akit ismersz és szeretsz, az évek múlva is olyan. A körülmények és a barátok megváltoztathatják. Akár még ellenséggé is válhat, az is előfordulhat, hogy oda üt, ahol a legjobban fáj. És ezt meg tudja tenni, hiszen ismer, kitártad magad neki... Bennem van a félelem, hiszen most is vannak barátaim. Ők is így megváltoznak? Merhetem őket szeretni, vagy inkább tartsak távolságot, nehogy csalódnom kelljen? De ha távolságot tartok, ha nem engedem a szívemhez érni (hű, de giccses... viszont így gondolom), akkor már nem is a barátom! Ha viszont engedem, akkor sérülést is tud okozni... 2 álmatlan éjszakámba került, hogy úgy határoztam: továbbra is ugyanolyan bizalommal szeretem a barátaimat, mint eddig. Vállalom a kockázatot. De higgyétek el: nem volt könnyű a döntés. És nem tudom, "új" embert mikor merek a szívembe fogadni.
• Nem kell elhinni, hogy a tanítás mindig a tanító lelkéből fakad. Bizony, előfordulhat, hogy valaki úgy beszél, hogy nem hiszi, nem éli, amit mond. Nem arról beszélek, amikor tudom, mi az igazság, próbálkozom is vele, de nem megy. Hanem arról, amikor tudatosan egy "álomvilágot" építek, amit tudom, hogy nem lehet megélni. Erről inkább nem írok többet...

Kaptok még egy dalt. Talán sokan úgy érzik majd, nem illik ide. De akik jobban ismernek, azok látják majd, miért annyira aktuális. 

A tegnapi napot talán eléggé leírja ez a dal. Nemcsak a szerelmes hiánya fájhat...

Nagyon nehéz héten vagyok túl. Csalódtam az emberekben, a világban, kicsit magamban is. Ahogy a főnököm fogalmazott: "Üdvözlünk a felnőttek világában!". A költő viszont az én gondolataimat írta le: "Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos."

Egyedül Isten, akit hanyagoltam, és a barátaim, akiknek a szeretetét önző módon felhasználtam, segítettek át ezeken a napokon.

Elég kemény harc áll előttem, és nem tudom, győzhetek-e. Pedig hétvégén nem foglalkozhatok ezzel, hiszen más, lelkemnek fontosabb dolgokkal kéne foglalkoznom: holnap cserkészet, új emberünk van, akit még be kell vezetni a csapat hagyományaiba. És a legfontosabb: a tékozló fiú vasárnapja következik. Ezen a napon biztos "hazamehetek" én is. Nekem ki kell békülnöm L-vel, mert nem bírom tovább ezt a helyzetet ( a büszkeségem ismét félretéve... kár, hogy ez részemről nem alázat, csak a gőg egy másik fajtája). Ha valamikor van a kibékülésre lehetőség, az ez a nap... 

Hallgassátok meg a dalt, sok mindent kifejez a mostani érzéseimből. 

1.Életed egy múló pillanat,
Csak tarka kép, mely mögötted marad.
Végtelen az út, mégis rövid,
Egy perc csupán, mi emlék ránk marad.

2.Néha már úgy érzed véget ér,
De mész tovább, hogy megtaláld magad.
Szívedet a bánat járja át,
Pár jó barát körtánca elragad.

Refr.:
Gyere csak, gyere hát táncoljunk,
Állj be a körbe, és álmodjunk!
Öntsd ki a szíved e ritmusban,
Járjad a Zorba dalát, gyere hát!

Gyere csak, gyere hát táncoljunk,
Állj be a körbe, és álmodjunk!
Öntsd ki a szíved e ritmusban,
Járjad a Zorba dalát, gyere hát!

3.Életed egy múló pillanat,
Csak tarka kép, mely mögötted marad.
Végtelen az út, mégis rövid,
Egy perc csupán, mi emlék ránk marad.

4.Néha már úgy érzed véget ér,
De mész tovább, hogy megtaláld magad.
Szívedet a bánat járja át,
Pár jó barát körtánca elragad.

Refr.:
Gyere csak, gyere hát táncoljunk,
Állj be a körbe, és álmodjunk!
Öntsd ki a szíved e ritmusban,
Járjad a Zorba dalát, gyere hát!

Gyere csak, gyere hát táncoljunk,
Állj be a körbe, és álmodjunk!
Öntsd ki a szíved e ritmusban,
Járjad a Zorba dalát, gyere hát!

Múlt szombaton végre megvolt a lakásszentelés. Soha ilyen későn nem volt (mentségem, hogy rajtam kívülálló okok késleltették). A körülmények is rosszak voltak, sokszor kellett módosítani az időpontot, ennek hatására a banda fele sem tudott eljönni.

Mindezek ellenére jó hangulatban telt az este. Csak tízen voltunk (L-val és K-vel együtt), de a szertartás szép volt, és (legnagyobb meglepetésemre) ügyesen bekapcsolódott a csapat is. A szentelés után L-t szívattuk a Pszichológus játékkal (jól vette az akadályt, és feltétlenül szükséges volt valami "beavatás", hogy elfogadja a banda). A legjobb azonban az volt, hogy a kölykök végre egy normális pappal, és egy normális keresztény nővel találkoztak. Láthatták, hogy a kereszténység teljesen természetes, normális dolog.

El is gondolkoztak, tudom, hiszen utána jöttek a kérdések, a megjegyzések. Sajnos a kérdések főleg arra irányultak, hogy mások miért nem úgy viselkednek, mint ők. Miért nem lehet egy pappal beszélgetni és játszani, a papnék miért vannak annyira távol az emberektől? Miért "titkolják" a papok papságukat, miért nem hordanak reverendát? A papnék miért akarnak "cicababák" lenni, miért nem természetesek? Összességében: miért nem "olyanok" a többiek is, mint L. és K.?

De persze a kereszténység továbbadása nem csak a papok, papnék feladata. El kell gondolkoznunk, mi mit csinálunk rosszul. Miért nem tudjuk a hitünket természetesen, mások számára vonzón megélni? Miért nem vagyunk hitelesek a fiatalok szemében? Hogyan, milyen irányba kell változnunk, mit kell tennünk vagy elhagynunk, hogy a kereszténységünk valóban krisztusi legyen? Gondolom, nem a szakáll vagy a reverenda az, ami megfogta a gyerekeket. De akkor mi?

Talán segít egy kicsit a mai evangélium... a farizeus úgy viselkedik, mint egy normális, "full extrás" keresztény. Mint mi, jobb napjainkban. Mégsem vonzó, és mint látjuk, Isten előtt sem igazán kedves. A vámos egy büdös pogány. Nem tudjuk, mit hogyan tesz, de azért sejtjük, hiszen a szemét sem merte felemelni. De alázatos, és úgy tűnik, ez elég...

Kemény dolog az alázat. Nem az alázatoskodás, a csúszás-mászás! Az alázat nem álszerénység. Az alázatos ember pontosan tudja, hol a helye. Tudja, ha okos, ha jót tett. Csak nem tulajdonítja magának. Minden pillanatban tudatában van annak, hogy Isten kegyelme az, ami őt átsegíti a nehézségeken.

Az alázatos ember nem ítélkezik, hiszen tudja, hogy a kegyelem nélkül semmit sem tehetne. De magát sem becsüli le, hiszen azt is tudja, hogy ő Isten kiválasztottja, kedvence. Igyekszik nagy tetteket véghezvinni, de ha sikerül, az Úrnak ad hálát érte.

És itt a válasz a kérdésre. Ha a farizeus lelkiismeretességét, tetteit a vámos alázatával "összehozzuk", akkor a kereszténységünk vonzó lesz. Tetteinket követendőnek fogják tartani, és azt is érezni fogják, hogy nem akarunk "nagyok" lenni, nincs felhő az orrunkban.

Adja Isten, hogy valóban alázatosan, keresztényként élhessünk, és a közelünkben lévők, gyermekek és fiatalok, keresők és Krisztustól még távol levők megnyíljanak az Úrnak!

Tőlem talán meglepő, hogy ezt a videót mutatom nektek. De mostanában (talán pont a régi baráttal való balhé miatt) sokat gondolkodtam a kamasz és ifjúkoromon (a keresztelőmtől addig tartott ez az időszak, amíg el nem mentem Ara tanítani). Hogy mi milyen boldogok voltunk! Összejöttünk rendszeresen, imádkoztunk (bárcsak most tudnék úgy, van lenne, kivel), aztán a nagy beszélgetések... megjavítottuk az ország, az egyházmegye, a világ sorsát. Erről a "világmegváltós" életérzésről szól ez a dal.

Ábrándos szép napok